Hogyan lehet egy megújuló, régi zsinagógatér designját úgy megtervezni, hogy az egyszerre érzékeltesse a múltat és a jelent, hogy ne legyen túl modern, emlékeztessen az épület történetére, de közben azért mégis abszolút kortárs, áramvonalas és hipermodern legyen, a kettő egyszerre.
Tausz Gábor: Nagyon gondosan el kell ilyenkor kerülni mindenféle arany középút keresését, ami csak rossz kompromisszumokhoz vezethet, ebből is kicsit, abból is kicsit, ez sehová sem vezet. Az idő múlása, amiről beszélünk, folyamat, így, folyamatként is kell bemutatni. Különböző anyagok felhasználásával dolgoztuk ki az épület vizuális kommunikációját, először sötétebb tónusúakkal, antikolt rézzel például, aztán egyre csillogóbb anyagokkal, ahogy egyre feljebb haladunk, egyre közelebb a transzcendencia felé, amely felé minden zsinagóga mindig is tör, az egyre patinásabbá váló múlt színeitől az időtlen felé.
Az épületen található motívumokból indultunk ki, amikor kitaláltuk a megújuló épület globális arculatát, a tájékoztató rendszer grafikai és vizuális világát, a logót is a tervező, Otto Wagner munkája ihlette. A Rumbach most több funkciós, több brandet is magában foglal, ezeket külön is ki kellett találni. Nem akartunk mindenáron modern, minimalista koncepciót, a rekonstrukció során rengeteg fotót készítettünk a motívumokról. Aztán egy ponton beültünk közösen valahová a környéken és 10 perc alatt elkészítettük a szkeccseket. Mélyre ásni, az épület történetének, működésének dramaturgiáját megérteni, ez a voltaképpeni feladat szerintem, aztán már ez vezeti a kezünket és minden megy magától. Az kevés ilyenkor, ha valami önmagában véve szép, be kell ágyazódnia mindennek az épület történetébe.
Ezt a rengeteg mindent mind fel lehet fűzni Otto Wagner motívumára? Kiállítást, zsinagógai teret, rekreációs tereket stb?
TG: Egy kivétel van, ott nem érvényesül szigorúan a koncepciónk, a kávézó, az ottani illusztrációk nem kapcsolódnak Otto Wagnerhez. Ez nyugodtabb tér, itt vörösrézzel dolgoztunk és jobban érvényesülhetett a kézi vonalvezetés lazasága. És voltak a judaizmus előírásaiból következő elveink is, ezeket teljesen egységesen érvényesítettük, kerültük a direkt emberábrázolást még a mellékhelység jelzésénél is, a logó elemeiből építettük fel, stilizáltan.
És mennyire jelenik meg a judaizmus mint „látvány”. Mondjuk, a héber betűk kalligráfiája?
TG: A judaizmus vizuális világa gazdag, a Tóra, a héber betűk nagyon tág teret nyitnak, de héber nyelvű szöveg a szakrális téren kívül lényegében nem jelenik meg. Az Otto Wagnerre alapozott szögletes, kemény design nem jól harmonizálna a tórai betűk lágyságával. Az Otto Wagner kiállítás szöveges része a Talmud lapjainak jellegzetes elrendezését idézi, távolról olyan, mintha az lenne. 
Dávid Gábor: Azért alapvetően gyakorlati kényszerekről van szó, nagyon kicsi felületünk volt szövegek megjelenítésére, a héber egyszerűen nem fért volna ki. Az információkat nem volt értelme kiírni héberül, ez a döntés született, a magyar és az angol felirat elég, ezért nemigen fordulnak elő a héber betűk díszítőelemként sem.
Ezek a korlátok – az emberábrázolás tilalmától a helyhiányig – bosszantóak inkább vagy inspirálóak?
TG: A korlátok egyben keretek is, kordában is tartják és kihívásként is érik a fantáziát, ez teszi művészetté az alkalmazott művészetet.
Ez szép, de az is áthidalható, hogy ha egy épület múltjának, amelyhez kapcsolódni kéne, hosszú évtizedei némán és üresen teltek, a semmiben, mint a Rumbachéi? A hiányt is bele lehet komponálni a tervezésbe?
TG: Igen, ezt a befalazódott történetet is fel kellett tárni.
DG: De hol jelenik ez meg nálunk?
TG: Az anyaghasználatban, amiről előbb beszéltünk, a múlttól, az időtlenbe vezető úton, az épület feltámadásáig jut el a látogató és a csillogó anyagokban a végén önmagát, a saját útját látja tükröződni, a feljárati lépcsőnél áll Jákob lajtorjája, csillogó réz, mi magunk, akik elhaladunk előtte, tükröződünk benne.
DG: Igen, értem, de mennyit észlel majd ebből a látogató?
TG: Teljesen biztos vagyok benne, hogy mindenkinek egyértelmű, még ha ez az egy értelem különbözhet is esetről-esetre. Az érzelmi hatást, ha jó munkát végeztünk, kiváltja ez az elrendezés.
Mintha lennének hangsúlyeltolódások a közös munkájuk értelmezésében Önök között.
TG: Tényleg legfeljebb árnyalatnyiak, mindent nagyon alaposan átbeszéltünk előzetesen, a tervezési kérdéseket, a munkamódszert is.
DG: Az alkati különbségeinket követve osztottuk fel a munkafolyamatokat. Gábor, a Tausz, nagyon érzékeny és intuitív, ő vitte az inkább tisztán művészi részt.
TG: Az irányítórendszerekkel többnyire Dávid Gábor foglalkozott, ott az ő precizitására volt szükség. Még a munkaetikai problémákat is átbeszéltük. Szombaton például a Rumbach-hal nem dolgoztunk.
A Rumbachra külön szabályok vonatkoztak?
TG: Nekem a vallási előírások általában is fontosak.
DG: Ebben az értelemben én nem vagyok hagyománytisztelő, de a társam igényeit és az épület múltját igyekeztem tiszteletben tartani.
TG: A munka végére többször is felvetted már a kipádat a Rumbachban.
DG: Igen, eleinte mindig elfelejtettem. 

MILEV: Tulajdonképpen milyen közösségi igény hívta életre a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga rekonstrukcióját, mit kínál majd a főváros zsidóságának? Egyáltalán, ők-e a kizárólagos célcsoport? 
Kiss Henriett: Már 2007-ben, amikor először írt ki a hitközség pályázatot a zsinagóga felújítására, multifunkcionális térként gondolták el, ez a koncepció azóta sem változott. A 2014-ben megkötött támogatási szerződés is számos célt fogalmaz meg egyszerre: az Otto Wagner-i örökség építészeti rekonstrukcióját, egy turisztikai célpontként szolgáló épület kialakítását, amely mindeközben közművelődési térként, kiállítótérként, zsidó közösségi térként és zsinagógaként is rendelkezésére áll használóinak. 
Ezért is van a zsidó, zsidó karakterű civil szervezetek hálózataként, zsidó civilszervezeti bázisként működő Mozaik Hubnak 210 négyzetméteres irodatere, nagyon fontosnak tartjuk segíteni a munkájukat, illetve kapott egy irodát a Zsidó Világkongresszus is nálunk, a Rumbach kicsit a magyar zsidó közösség „külügyminisztériuma” is, kapocs a nemzetközi zsidó szervezetekhez. 
Milyen szerepet játszik majd zsinagógaként a Rumbach? Lesz saját közössége vagy befogadó imaház lesz? 
Felvetődött az a lehetőség is, hogy önálló zsinagógakörzetté alakítjuk, állandó tagsággal, közösséggel, de végül beláttuk, hogy nem a gombhoz kell varrni a kabátot: nem a terekhez kell zsidó híveket rendelni, hanem a zsidó híveket megszólítani és utána teret biztosítani nekik. Közösségi igényeket nem „kinevezni”, hanem támasztani, erősíteni kell, ezzel próbálkozunk majd a következő öt év során, nem csinálunk mesterséges közösségeket. Reméljük, addig tényleg kialakul majd itt egy „templomkörzet” lassan, szervesen. Addig bizonyosan befogadó zsinagógaként is működik a Rumbach Deutsch Péter rabbinikus felügyelete alatt. Szinte biztosra vehető az is, hogy a jórészt Magyarországon élő Michael Paley konzervatív rabbi sűrűn, rendszeresen tart majd nálunk szombatfogadásokat angolul. 
Mennyire befogadó zsinagóga lesz a Rumbach? Mindenki, mindenféle közösség imádkozhat benne? 
Bárki, aki elfogadja a neológ irányzat által kijelölt kereteket, hogy a minján tíz zsidó férfiből áll, hogy a férfiak és a nők legalábbis külön ülnek, az imarend, a liturgia neológ kereteken belül marad stb. Ugyanakkor Michael Paleyről feltehető, hogy talán máshol húzná meg ezeket a határokat, és ő is kitüntetetten fontos együttműködő partnerünk. 
Milyen kapcsolat fűzi a Rumbachot a Zsidó Múzeumhoz? 
Szoros. Toronyi Zsuzsanna végig a ház koncepciótervének dajkája volt, korántsem csak, de elsősorban a kiállítótérnek, az állandó kiállítás koncepciójának, amely egy egyre inkább magyarrá váló család, a Politzerek jól követhető, alaposan dokumentált és lenyűgözően izgalmas története 1740-től napjainkig, audiovizuális információs bázisként követhető.
Hasonlóan eredeti még az a Frazon Zsófia által megálmodott interaktív vizuális tér, ahol maga a látogató dönti el, milyen tárgyakkal és történetekkel szeretne találkozni, maguk a látogatók fogják megtölteni saját családtörténeti emlékeikkel, fényképekkel, dokumentumokkal és a hozzájuk kapcsolódó történetekkel. A közösségi médiafelületeken hónapok óta fut már a kampány, amely minden honfitársunkat meghívja, hogy legyen része ennek az archívumnak. 
Foglalkozik továbbá egy kiállítás a zsinagóga történetével, az építész, Otto Wagner pályájával a közösség és a felújítás történetével, a ház ismeri a történetét és ezt a, persze, szakadásokkal teli történetet viszi tovább, amennyire egyáltalán lehetséges. Kimondottan figyelünk arra, hogy minél pontosabban feltárjuk, megőrizzük az épület és egykori használói történetét, gyűjtjük a hívek visszaemlékezéseit. 
A környéken legalább két zsidó közösségi-kulturális intézmény működik, a Csányi5, illetve a Bálint Ház, illetve kulturális fórum a Spinoza Ház is. Mit tudnak kezdeni egymással? 
A Csányi5 elsősorban a helytörténetre fókuszál, a Bálint Ház majdnem tisztán közösségi tér, nem csak nem vagyunk konkurensek, nagyon jól ki fogjuk egészíteni, erősíteni fogjuk egymást, nyilván mondani sem kell, hogy nem riválisainknak, hanem a partnereinknek tekintjük őket. Miközben nekünk turisztikai célpontként is ki kell, csúnyán szólva, termelnünk a fenntartásunk költségeit, egyebek között ebben a tekintetben is nagyon más profilú intézmény lesz a Rumbach.
Hogyan képzeli el az öt évre szóló mandátuma utolsó napját most, az átadóünnepség hetében? 
Ez a mostani már az átadás nagyon sokadik tervezett dátuma, a Covid-járvány elsősorban, de sok minden egyéb is folyamatosan átrendezte a terveinket. Jó tudni, hogy a Tóra-tekercs immár végre ott van a helyén, a Tóra-szekrényben. Az utóbbi időszak a válságmenedzsment ideje volt, úgyhogy már most van mire némi megkönnyebbüléssel visszapillantani. Öt év múlva akkor leszek elégedett, ha a Rumbach olyan nemzetközileg elismert kulturális intézmény lesz, amely lokálisan is beágyazott, megjelenik körülötte egy vagy többféle, egymáshoz kapcsolódni képes, fiatal, eleven közösség.