Megérteni egy épület dramaturgiáját: a felújított Rumbach designjáról

Mi az, ami továbbvihető egy épület múltjából, amikor 21. századi, multifunkciós térként születik újjá? Hogyan kapcsolódhatnak a kortárs design-elemek ehhez a múlthoz, különösen akkor, ha a múlt jelentős részben hiány, a használat hiánya. Hogyan oldható meg, hogy a mellékhelységet emberábrázolás nélkül jelöljük? Mitől művészet az alkalmazott művészet és mi a zsinagógai design munkaetikája. Erről beszélgettünk a Rumbach-zsinagóga designját megtervező párossal, Dávid Gáborral és Tausz Gáborral. 

Hogyan lehet egy megújuló, régi zsinagógatér designját úgy megtervezni, hogy az egyszerre érzékeltesse a múltat és a jelent, hogy ne legyen túl modern, emlékeztessen az épület történetére, de közben azért mégis abszolút kortárs, áramvonalas és hipermodern legyen, a kettő egyszerre.
Tausz Gábor: Nagyon gondosan el kell ilyenkor kerülni mindenféle arany középút keresését, ami csak rossz kompromisszumokhoz vezethet, ebből is kicsit, abból is kicsit, ez sehová sem vezet. Az idő múlása, amiről beszélünk, folyamat, így, folyamatként is kell bemutatni. Különböző anyagok felhasználásával dolgoztuk ki az épület vizuális kommunikációját, először sötétebb tónusúakkal, antikolt rézzel például, aztán egyre csillogóbb anyagokkal, ahogy egyre feljebb haladunk, egyre közelebb a transzcendencia felé, amely felé minden zsinagóga mindig is tör, az egyre patinásabbá váló múlt színeitől az időtlen felé.
Az épületen található motívumokból indultunk ki, amikor kitaláltuk a megújuló épület globális arculatát, a tájékoztató rendszer grafikai és vizuális világát, a logót is a tervező, Otto Wagner munkája ihlette. A Rumbach most több funkciós, több brandet is magában foglal, ezeket külön is ki kellett találni. Nem akartunk mindenáron modern, minimalista koncepciót, a rekonstrukció során rengeteg fotót készítettünk a motívumokról. Aztán egy ponton beültünk közösen valahová a környéken és 10 perc alatt elkészítettük a szkeccseket. Mélyre ásni, az épület történetének, működésének dramaturgiáját megérteni, ez a voltaképpeni feladat szerintem, aztán már ez vezeti a kezünket és minden megy magától. Az kevés ilyenkor, ha valami önmagában véve szép, be kell ágyazódnia mindennek az épület történetébe.
Ezt a rengeteg mindent mind fel lehet fűzni Otto Wagner motívumára? Kiállítást, zsinagógai teret, rekreációs tereket stb?
TG: Egy kivétel van, ott nem érvényesül szigorúan a koncepciónk, a kávézó, az ottani illusztrációk nem kapcsolódnak Otto Wagnerhez. Ez nyugodtabb tér, itt vörösrézzel dolgoztunk és jobban érvényesülhetett a kézi vonalvezetés lazasága. És voltak a judaizmus előírásaiból következő elveink is, ezeket teljesen egységesen érvényesítettük, kerültük a direkt emberábrázolást még a mellékhelység jelzésénél is, a logó elemeiből építettük fel, stilizáltan.
És mennyire jelenik meg a judaizmus mint „látvány”. Mondjuk, a héber betűk kalligráfiája?
TG: A judaizmus vizuális világa gazdag, a Tóra, a héber betűk nagyon tág teret nyitnak, de héber nyelvű szöveg a szakrális téren kívül lényegében nem jelenik meg. Az Otto Wagnerre alapozott szögletes, kemény design nem jól harmonizálna a tórai betűk lágyságával. Az Otto Wagner kiállítás szöveges része a Talmud lapjainak jellegzetes elrendezését idézi, távolról olyan, mintha az lenne. 
Dávid Gábor: Azért alapvetően gyakorlati kényszerekről van szó, nagyon kicsi felületünk volt szövegek megjelenítésére, a héber egyszerűen nem fért volna ki. Az információkat nem volt értelme kiírni héberül, ez a döntés született, a magyar és az angol felirat elég, ezért nemigen fordulnak elő a héber betűk díszítőelemként sem.
Ezek a korlátok – az emberábrázolás tilalmától a helyhiányig – bosszantóak inkább vagy inspirálóak?
TG: A korlátok egyben keretek is, kordában is tartják és kihívásként is érik a fantáziát, ez teszi művészetté az alkalmazott művészetet.
Ez szép, de az is áthidalható, hogy ha egy épület múltjának, amelyhez kapcsolódni kéne, hosszú évtizedei némán és üresen teltek, a semmiben, mint a Rumbachéi? A hiányt is bele lehet komponálni a tervezésbe?
TG: Igen, ezt a befalazódott történetet is fel kellett tárni.
DG: De hol jelenik ez meg nálunk?
TG: Az anyaghasználatban, amiről előbb beszéltünk, a múlttól, az időtlenbe vezető úton, az épület feltámadásáig jut el a látogató és a csillogó anyagokban a végén önmagát, a saját útját látja tükröződni, a feljárati lépcsőnél áll Jákob lajtorjája, csillogó réz, mi magunk, akik elhaladunk előtte, tükröződünk benne.
DG: Igen, értem, de mennyit észlel majd ebből a látogató?
TG: Teljesen biztos vagyok benne, hogy mindenkinek egyértelmű, még ha ez az egy értelem különbözhet is esetről-esetre. Az érzelmi hatást, ha jó munkát végeztünk, kiváltja ez az elrendezés.
Mintha lennének hangsúlyeltolódások a közös munkájuk értelmezésében Önök között.
TG: Tényleg legfeljebb árnyalatnyiak, mindent nagyon alaposan átbeszéltünk előzetesen, a tervezési kérdéseket, a munkamódszert is.
DG: Az alkati különbségeinket követve osztottuk fel a munkafolyamatokat. Gábor, a Tausz, nagyon érzékeny és intuitív, ő vitte az inkább tisztán művészi részt.
TG: Az irányítórendszerekkel többnyire Dávid Gábor foglalkozott, ott az ő precizitására volt szükség. Még a munkaetikai problémákat is átbeszéltük. Szombaton például a Rumbach-hal nem dolgoztunk.
A Rumbachra külön szabályok vonatkoztak?
TG: Nekem a vallási előírások általában is fontosak.
DG: Ebben az értelemben én nem vagyok hagyománytisztelő, de a társam igényeit és az épület múltját igyekeztem tiszteletben tartani.
TG: A munka végére többször is felvetted már a kipádat a Rumbachban.
DG: Igen, eleinte mindig elfelejtettem.