Milev: Mit jelentett a konszolidáció, a ’60-as évek eleje, az amnesztia, az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikája, egyáltalán mennyire érvényesült mindez, a hitközségpolitikában?

Novák Attila: A konszolidáció éppen nem volt jelen a hitközségekben, ott azért máshogyan érvényesült a Kádár-rendszer politikája. Bár a legkeményebb retorziók megszűntek, többen éberen vigyáztak arra, nehogy a cionizmus szelleme beszökhessen a hivatalos zsidóságba. Mindenesetre az, hogy regnáló hitközségi elnököt letartóztassanak mint Stöckler Lajost, nem fordulhatott már elő. Bár 1948-tól eleve megszűnt a felekezeti autonómia, egy 1957-es törvényerejű rendelet (1957/22.sz.) a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának előzetes egyetértésétől tette függővé, a MIOK elnökének, elnökhelyettesének és főtitkárának, valamint a BIH (Budapesti Izraelita Hitközség) elnökének, elnökhelyettesének, valamint a neológ és ortodox rabbitanács elnökének a kinevezését, míg a zsidó gimnázium és rabbiképző vezetői kinevezéséhez „csak” az Állami Egyházügyi Hivatal jóváhagyása volt szükséges, a hitközségi vezetők lojalitása csak maradéktalan lehetett. Heves Lajost 1957-ben megbuktatta Sós Endre, majd neki is távoznia kellett később. Ugyanakkor a hatvanas években egyfajta színfalak mögötti közeledés zajlott a zsidó állam és Magyarország között, de a diplomáciai kapcsolatok 1967-ben megszakadtak, és nem is igen voltak hatással a MIOK életére, amely nagyon óvatos és erősen kontrollált volt.
 
Egyik viszonylag friss tanulmányát a lágymányosi zsinagóga eladása elleni zendülésről írta a ’60-as évek legelején, az ’50-es évek utolsó hónapjaiban? Miért éppen 1956 után gyorsult fel a zsinagógák eladásának a tempója? Ekkorra vált, akár a disszidálók tömegeinek hiányában is, annyira kicsivé a közösség, hogy mérlegelni lehetett az ingatlanok tömeges eladását?
 
Igazából már az 1950-es években elkezdődött a zsinagógák felajánlása az állam számára, aztán 1956 után – részben a vidék további elnéptelenedésével – mindez fel is gyorsult. Ezeknek az eladásoknak a során a hitközségi vezetés nem volt tekintettel a zsidó vallásjogra, volt bennük egyfajta „utánam az özönvíz” mentalitás is, hogy a Vészkorszak után elpusztított és kivándorolt közösség után ne maradjon semmi sem, ráadásul az ebből származó összegek inkább gyarapítsák az élő zsidók, azaz a hivatalos képviselet vagyonát. Kérdésére tehát azt mondanám, hogy a megfogyatkozott zsidóság száma is motiválta ezeket a döntéseket és legalább ennyire az állam iránti lojalitás kifejezésének vágya. A zsinagógák eladásában élenjárt Sós Endre, a MIOK 1957-től 1965-ig regnáló elnöke. Természetesen sokszor helyi közigazgatási, állami nyomás is irányult arra, hogy adjanak el zsinagógákat. Több esetben csak nagy harcok árán tudták keresztülvinni az akaratukat a MIOK vezetői. Gyöngyösön Sós egy évig küzdött a helyi zsidósággal, hogy átengedjék a főtéren lévő nagy és kis zsinagógát. Cserébe a város ígéretet tett, hogy az egyik mellékutcában épít egy új, kis zsinagógát. Kiskőrösön a térség képviselője, Ortutay Gyula kívánságára engedték át a zsinagógát az iskola bővítésére. A MIOK vezetése – az Állami Egyházügyi Hivatal jóváhagyásával – szűk három esztendő alatt 15 zsinagógát adott el az országban. Bár a MIOK kikötése az volt, hogy „kegyeletsértő” módon nem használhatják ezeket az épületeket, a magyar zsidóság szellemi és anyagi veszteségeit csak fokozta ez a kiárusítás, ráadásul a zsidóság egyfajta önkéntes önleépítéseként is értelmezhető volt, amire amúgy a MIOK vezetője még büszke is volt, hiszen a politikai hatalomhoz való lojalitása konkrét bizonyítékaként lehetett értelmezni az eseteket.
 
Mennyire lehetett tipikus a lázadás, a nyílt konfliktus vállalása a lényegében az állam akaratának hajtószíjaként működő hitközségi vezetéssel a megtorlások időszakában? Mit kockáztatott, aki konfrontálódott a hitközség vezetésével?
 
Aki lázadt akár az állam, akár a hitközségi vezetés ellen, az állását, egzisztenciáját kockáztatta. Természetesen mint ahogyan a lázadásnak, úgy a retorziónak is különféle fokozatai voltak, jobbára áthelyezéssel oldották meg az ügyeket. Hochberger László rabbit – a már említett lágymányosi ügy miatt – 1959 után Kispestre helyezték át, másokat éppen Budapesttől próbáltak távoltartani vidéki áthelyezésekkel. Az állambiztonság nem tűrte a cionistának tartott csoportokat a zsidó intézményrendszerben, Beer Iván esetében pedig börtönbüntetést is kiszabtak.
 
Mennyire volt lojális a rendszerhez a vallásos zsidóság, az aktív templomjárók? Mennyire volt erős a cionizmus ekkoriban, mennyire érezte magát másfelől lekötelezve a magyar zsidóság a Vörös Hadseregnek, a Szovjetuniónak.
 
Ez sok kérdés így egyszerre, megpróbálok sorjában válaszolni. A vallásos zsidóság is lojális volt a rendszerhez, fennmaradtak az ortodoxia vallási vezetőinek is a hálás szövegei április 4.-ről, amelyeket időnként az Új Élet is leközölt, a reprezentatív felekezeti nyilvánosság legalábbis így működött. Volt egy nagyon komoly ortodox vezető a korban, Schück Jenő, az ortodox rabbitestület vezetője (egyben miskolci főrabbi). Scheiber Sándorhoz hasonlóan ő is jó érzékkel próbálta meg tágítani az adott kereteket, például lobbizott azért (az 1960-as évek közepén járunk), hogy az akkori szatmári haszid főrabbi Magyarországra látogasson. Schücköt amúgy – Scheiberhez hasonlóan – megfigyelte az állambiztonság, főleg miskolci közösségszervezését nézték rossz szemmel.
A cionizmus nem volt igazából erős, bár az 1967-es hatnapos háború nagyon sokakban megerősítette a zsidó identitást, de inkább a felekezeti intézményrendszer falain kívül volt ez érezhető. A családi beszámolókon kívül állambiztonsági iratok, köztük hangulatjelentések is alátámasztják ezt. Nemrégiben bukkantunk olyan dokumentumokra, melyek azt igazolják, hogy a Magyar Televízióban is sokakban ,a fiatal és befolyásos médium dolgozói között is megerősödött a zsidó identitás ezekben a napokban. Óriási reveláció volt a Holokauszt utáni, asszimilálódott zsidóság számára az, ami mások számára is a világban, hogy zsidónak lenni nem jelenti azt, hogy csak áldozatnak szabad lenni: hogy szabad győztesnek is lenni.
 
Hogy élt a hitközségen 1956 októberének az emléke?
 
1956 – szerintem – negatívan élt a zsidó közösség többségének emlékezetében. Bár voltak többen, akik részt vettek a forradalomban és a hitközségi belső forrongásban is, de nagyon nagy többségüket negatívan befolyásolték az azokban a napokban keringő hírek az antiszemita fenyegetőzésekről, erőszakról. Bár a Kádár-rendszer propagandája jelentősen felnagyította ezeknek a jelentőségét, kb. 20-22 dokumentált esetről tudunk. Az 1956-os forradalomban a magyar zsidóság szervezetten alig vett részt, mindössze két hivatalosnak tekinthető megnyilvánulásról van tudomásunk, ezek 1956. november 2-hoz köthetőek. Az elsőben a hitközségen működő forradalmi bizottmány – a rabbikarral együtt – szimpátiáját fejezte ki a forradalom iránt, a másik pedig Heves Lajos elnök ügyvéd  leváltását jelentette be. Heves leváltása meglepte a budapesti zsidó közvéleményt – mert amellett, hogy más egyházi vezetőkhöz hasonlatosan előzetes állami hozzájárulással lehetett csak elnök 1953-tól – a magyar zsidóság tisztességesebb vezetői közé tartozott, akit 1957 nyarán aztán végleg el is távolítottak a hatalomból. Cionista megmozdulás is volt, a Rabbiképzőben gyűltek össze november 3-án a még megmaradt cionista fiatalok, ahol – többek között – Scheiber Sándor is felszólalt, támogatva a megmozdulást. A híres cionista vezető, a később döntéselmélettel foglalkozó híres pszichológus, Engländer Tibor évtizedek múltán a „kiszorítottak” lázadásaként értékelte a történteket, hiszen a cionisták nem csak hogy ki voltak szorítva a zsidó felekezet vezetéséből, de sokukat be is börtönöztek az 1950-es években, mint ahogyan Engländert is. Aztán november 4-e után lassan „helyreállt” a „rend” és ezzel párhuzamosan a zsidó felekezeti intézmények vezetésének is el kellett fogadnia a teljes állami ellenőrzés igényét.
 
Raj Ferenc felidézi emlékező cikkei egyikében Shlomo Carlebach látogatását Magyarországon 1967-ben, arról ír, hogy számos lakáskoncertet is adott annak a pár napnak a során, amelyet Magyarországon töltött. Mennyire volt informális zsidó hálózatok terepe a ’60-as évek Budapestje? Sokan gyűlhettek össze zsidó programokat tartani magánlakásokon már ekkoriban is, ebben az évtizedben?
 
Igen, volt egy ilyen informális zsidó kör, de ennek a kontúrjai bizonytalanok voltak, ráadásul állandó állambiztonsági érdeklődéssel is szembe kellett nézniük. Időnként az állambiztonság lecsapott a különféle éttermekben, szórakozóhelyeken összegyűlő – és nem annyira a cionizmust ideológiaként követő, hanem zsidó párt kereső fiatalokra – mint ahogyan a „Keddisták” esetében is, az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején.
 
A Magyarország és Izrael között fennálló diplomáciai kapcsolatok megszakítása okozott-e meghasonlást a hitközség vezetőinek és rabbijainak?
 
Ez biztosan okozott, hiszen a zsidó szolidaritás érzése mellett nagyon sokaknak voltak rokonaik Izraelben. Ráadásul mind a Vészkorszak emléke, mind az Izraelt körülvevő ellenséges politikai légkör csak fokozta az Izrael iránti szimpátiát a zsidóság körében. Ugyanakkor Izrael tabuizálódott a megszorított felekezeti sajtóban, nem lehetett erről beszélni, és az 1967 előtt a zsidó közösséggel kapcsolatot építeni akaró izraeli diplomatákat a hitközségi vezetők is megpróbálták korlátozni céljaik elérésében.
 
Az 1968-as lengyel antiszemita hullám Magyarországon alig mutatkozott, de jelen volt Márványi Judit és Székely Magda irodalmi szerkesztők eltávolításában például a Magvető kiadótól. A két elbocsátás minden kétséget kizáróan kapcsolatba hozható az anticionista lengyel pártvonal „honosításával”?
 
Ezt nem tudjuk biztosan. Azt gondolom, hogy ezeket a lépéseket inkább helyi és konkrét okok motiválták, egyesek ürügyet kereshettek (és találtak) ezekre a lépésekre.
 
A korszak kezdetén Scheiber Sándor, akiről már esett szó, a Rabbiképző vezetője, közel jár az ötvenedik évéhez. Hogyan és mennyire tudja megőrizni autonómiáját a hatalommal szemben, mennyire egymás mellett élésként, mennyire szembenállásként kell a viszonyukra gondolnunk nekünk, az utókoruknak?
 
Scheiber Sándor autonóm ember volt. Ezt segítette nemzetközi tekintélye és kapcsolatrendszere is, valamint az, hogy semmiféle engedményt nem tett a rendszernek. Ráadásul – a Claims Conference jóvoltából – jelentős összegek felett rendelkezett (elvben ebből magyar zsidó tudományos kutatást és dokumentációt kellett szponzorálnia), ám az igazgató – a jelentések szerint – „ellenséges” személyeket is támogatott ebből. Scheibernek ideológiai nonkonformitásán kívül azt is felrótták, hogy nagy hatással van a zsidó gimnázium igazgatójára és tanáraira, akik sajátos disszimilációs álláspontot vallanak magukénak, így akadályai lehetnek annak, hogy a diákok beilleszkedjenek a szocialista Magyarország életébe. Az államnak és a hitközségi vezetésnek több kísérlete volt Scheiber eltávolítására, de ezek kudarcot vallottak. Scheiber integritása és beágyazottsága a Magyarországon kívüli zsidó világba megakadályozták azt, hogy a Rabbiképző klasszikus korszakainak egyik utolsó élő továbbélő nagy alakjától megfosszák a magyar zsidóságot.

Miért kezdett el foglalkoztatni a történelem, azon belül a zsidó történelem, azon belül a cionizmus, pláne azon belül az aprócska léptékű magyar cionizmus története? Miért lettél tehát történész, és hogyan talált meg a témád?
Igazából mindig is érdekelt a történelem és benne a zsidóság históriája, de ez szórt érdeklődésem egyik aspektusa volt csak meg részbeni családtörténet. Nagyon sok minden foglalkoztatott egyetemista koromban, az ókori Kelet és a buddhizmus ennek két végpontját alkotják, de a bécsi logikai pozitivizmus és Pilinszky János költészete is egyformán kötötte le a fantáziámat. Lehet, hogy volt ebben az egészben egyfajta kései hiperaktivitás is, ezt ma már nehezen tudom megítélni. Annyira érdekelt minden, hogy az egész a maga koncentrációjában a semmi felé tendált. Ekkor azonban történt valami nagyon fontos az életemben. Nagy hatást gyakorolt rám Engländer Tibor pszichológus és cionista vezető, akihez évekig jártam a Bethlen térre tanulni. Segített kivezetni a bölcsész-lét kissé szétfolyó univerzalizmusából és szigorúbb keretek közé terelt, ezzel megteremtette a személyes és tudományos túlélésem feltételeit is. Mindezzel együtt a korábban tiltott, aztán engedélyezett cionizmusban én a zsidó cselekvést láttam – annyi évszázad ábrándozás, passzivitás és tűrés után. Magaménak éreztem a David Vital történész által leírt folyamatot, hogy a zsidók a történelem tárgyaiból a történelem alanyaivá váltak. Ezt sokan cionizmusnak hívják, én bátorságnak és kiegyensúlyozott magabiztosságnak.
Nemrég megjelent könyved is az ’50-es évekre tervezett cionista per előkészületeinek, végül aránylag enyhe lefolyásának története. Ebben a történetben talán az a legmeglepőbb, hogy miért tartotta fontosnak a rendszer demonstratívan lecsapni néhány veszélytelen, ártalmatlan, a kamaszkorból alig kinőtt holokauszttúlélőre?
Az (egyszerűség kedvéért) csak kommunistának nevezett rendszer minden nem általa kontrollált mozgalmat és áramlatot óriási gyanúval szemlélt és kriminalizált 1949 után. A cionista fiatalok ebből a szempontból – hiába voltak baloldaliak – de ugyanolyan megítélés alá estek mint a keresztény felekezetek fél-legális ifjúsági szervezkedései is. Az külön felkeltette  az államvédelem figyelmét, hogy Engländerék önvédelmi csoportot alakítottak, fegyvereket is szereztek (és gyártottak), ez felébresztette bennük a vadászösztönt. Hogy ők éppen egy esetleges pogrom ellen akartak felfegyverkezni, ez meg aztán végképp nem fért be a rendszer logikájába. Ugyanakkor az 1956. augusztus 26-án összeülő, másodfokon ítélkező Legfelsőbb Bíróság arra  hivatkozott, hogy a vádlottaknak a „fasiszta elnyomást” kellett egész fiatalon elviselniük, kitaszítottságuk pedig felélesztette bennük a „nacionalista érzést”. Ezek a „múltból eredő” indokolatlan félelmek motiválták az önvédelmi csoporttal kapcsolatos „fegyverrejtegető bűntetteket” is szerintük, és ezek a cselekmények nem a népi demokrácia ellen irányultak. Erősen kiérezhető ezekből a szavakból a kommunista állam kettőssége, bűntudata is a letartóztatott cionista fiatalokkal kapcsolatban, akik – a sztálini antiszemita paranoia jegyében lefogottakkal ellentétben – tényleg cionisták voltak.
Letartóztatták Fischer Piroskát is, egy óvónőt, aki héberül tanított gyerekeket. Róla, jórészt későbbi életéről a Bálint Házban szerveztél beszélgetést. Hogyan került a hatóságok célkeresztjébe, mit tudunk róla, ki volt ő, hogyan alakult az élete?
A 2021. november 14-én megtartott Piri nénivel (Fischer Piroska) foglalkozó rendezvényen a budapesti ortodoxia és a zsidóság nagyhatású pedagógus személyiségéről ejtettünk szót Fischer Anikó és Éva (Piri néni lányai), Frölich Erika és Korányi László segítségével. A legendával ellentétben Piri nénit nem tartóztatták le, hanem a főnökét (minden bizonnyal Groszberg Slomót) vádolták kémkedéssel és ő „behívattatta” tanúnak az ÁVH-hoz. Piri néni azt vallotta, hogy a férfi nem tanított héber nyelvet, csak az imakönyv héber szavait magyarázta a gyerekeknek. Ezt természetesen nem hitték el, az 1953. februárjában letartóztatott ortodox tanító egész évben az államvédelem fogságában maradt. Palesztina földrajzi és történelmi ismereteinek oktatása cionizmusnak, az izraeli követséggel fenntartott kapcsolat pedig hazaárulásnak minősült az államvédelmisek szemében.
Végül Groszberg ügyét összekapcsolták az Aguda pénztárosának ügyével, akit azzal vádoltak, hogy a szervezet feloszlatása után is fenntartotta azt. 1954. január 13-án volt a tárgyalás, Ölti Vilmos tanácselnök – Mindszenty és Rajk-ügyének bírója – olvasta fel a vádiratot, amelynek egyik pontja a „kivándorlásra való izgatás” volt. Védelmére Groszberg azt hozta fel, hogy ő tényleg Palesztina földrajzát tanította, mint a zsidó vallástörténet alaptantárgyát. Végül elejtették a vádat és – az Aguda pénztárosával együtt – felmentették a tanítót, aki 1957-ben távozott az országból.
Visszatérve Piri nénire, a legendás óvónőre: bár sokáig létszámukat tekintve nem túl nagy csoportokat vezetett a Dob utcai épületben, majd a Wesselényi utcában, rajta, az ő évtizedein is múlt az, hogy a zsidóság túlélte a szocializmus évtizedeit és a hagyomány folyamatossága megmaradt. A mostani Bálint-házi beszélgetés azért is volt fontos, mert – az internet segítségével – a több országból bejelentkező egykori tanítványok és ismerősök valami egészen szokatlanul optimista légkört varázsoltak a terembe, ahol ültünk.
Nem volt mindez mégis heroikus, de kilátástalan szélmalomharc? Mi maradt a háború után a magyar ortodoxia intézményrendszeréből, hány embert szolgálhatott ki a létező szocializmus különböző korszakaiban ez az intézményrendszer? Mennyire maradt önálló, mennyire voltak kapcsolatban az ortodox zsidó világgal?
Az ortodoxia a Vészkorszakban óriási veszteségeket szenvedett el. A kb. 350 hitközségből alig száz maradt és többszáz rabbi, metsző és egyéb hitközségi funkcionárius esett áldozatul a zsidóüldözéseknek. Fontos hazai krónikása mindennek az 1949 utáni magyar ortodox zsidóság kiemelkedő alakja, Schück Jenő ortodox főrabbi, aki az 1959-es Új Élet Naptárban írta meg – balladai tömörséggel - a veszteségeket és a szomorú aktuális helyzetet. Mindenesetre az ortodoxiának sikerült talpra állnia, a teljes intézményrendszer ismét működni kezdett: újból voltak jesivák, sok templom és imaház „funkcionálni” kezdett, a kóser húsvágást is sikerült megoldani az országban, aguna-bíróságot (* magyarázatát lásd címlapképünk leírásában) hoztak létre Budapesten. 1950-ben állami nyomásra kényszeregyesítették az ortodoxiát és a neológiát, MIOK lett és Ortodox Tagozat. Sikerült – állami engedéllyel – a szombatot tartó ortodox vallásos iparosok jó részének szombattartó szövetkezeteket létrehozniuk. Természetesen a kor vallás—és cionistaellenes propagandája, és az időnként fellángoló politikai perek nem kerülték el ezt a közösséget sem. Nagy vérveszteséget okozott a maradék ortodox zsidóság számára az 1956-os kivándorlási hullám, ezután tényleg dráma számok alakultak ki, pl. az 1956 előtti 59 ortodox metszőből (sochet/sajhet) 10 maradt az országban. Ez egy olyan visszafordíthatatlan folyamatot indított el, mely végzetesen csökkentette a hazai ortodoxia számát és kisebbítette jelentőségét.
Jól érzékelem, hogy mostanában elsősorban a létező szocializmus különböző korszakainak zsidó történelme, intézménytörténete érdekel? Van valaki, aki megírhatná szerinted a háború utáni ortodoxia történetét? Vagy akár a neológiáét? Te vállalkoznál rá? Érdemes ilyen átfogó korszaktörténeti könyvekkel kísérletezni egyáltalán?
Igen, ezt jól látod. Sokáig a magyarországi cionista mozgalom története érdekelt, de mára beláttam, hogy a magyar zsidó történelem tágabb ismerete nélkül ez a tudás nem elegendő. A közelmúlt zsidó történelme kezdett el foglalkoztatni, ennek megírása nagyon izgat engem, bár vannak vakfoltjaim is, melyeket igyekszek „megvilágíttatni”. Ugyanakkor a mostani tudományos világban, ahol a „publish or perish” („publikálj vagy tűnjél el”) elve érvényesül, nagyon nehezen lehet megvalósítani egy olyan hosszútávú projektet, melynek során az írásos források több helyről való „összegereblyézése” mellett más tudományos feladatok is vannak. Nagyon egyszerű lenne már most is megjelentetni egy szöveget a hitközségek történetéről, de úgy érzem, hogy még érlelnem kell magamban azt a szempontrendszert, amelyben – a zsidóság belső esemény-/intézmény-/vallás-/szellemtörténete és a zsidóságnak a külvilághoz, a politikai hatalomhoz fűződő viszonya legalább olyan jelentőségű, mint az, hogy ez a zsidóság a nagyvilág része (zsidó és nem zsidó aspektusból is tekintve). Amúgy egy a magyar-izraeli kapcsolatok történetét bemutató nagyobb munka is érdekel. Remélem, hogy az élet megengedi a számomra azt, hogy történetírói törekvéseimet megvalósítsam és megírhassam ezeket a munkákat.