„A zsidóság önkéntes önleépítésként is értelmezhető”

Az 56-os forradalom 60-as évekbeli emlékezetéről, a lojalitás hangsúlyozása végett eladott zsinagógákról, arról, mit jelentett a Magyar Televízió munkatársainak a hatnapos háború az illetékes ügynök szerint, továbbá arról beszélgettünk Novák Attila történésszel, hogy mi volt a baja Scheiber Sándorral a kádári Magyarországnak. 

Milev: Mit jelentett a konszolidáció, a ’60-as évek eleje, az amnesztia, az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikája, egyáltalán mennyire érvényesült mindez, a hitközségpolitikában?

Novák Attila: A konszolidáció éppen nem volt jelen a hitközségekben, ott azért máshogyan érvényesült a Kádár-rendszer politikája. Bár a legkeményebb retorziók megszűntek, többen éberen vigyáztak arra, nehogy a cionizmus szelleme beszökhessen a hivatalos zsidóságba. Mindenesetre az, hogy regnáló hitközségi elnököt letartóztassanak mint Stöckler Lajost, nem fordulhatott már elő. Bár 1948-tól eleve megszűnt a felekezeti autonómia, egy 1957-es törvényerejű rendelet (1957/22.sz.) a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának előzetes egyetértésétől tette függővé, a MIOK elnökének, elnökhelyettesének és főtitkárának, valamint a BIH (Budapesti Izraelita Hitközség) elnökének, elnökhelyettesének, valamint a neológ és ortodox rabbitanács elnökének a kinevezését, míg a zsidó gimnázium és rabbiképző vezetői kinevezéséhez „csak” az Állami Egyházügyi Hivatal jóváhagyása volt szükséges, a hitközségi vezetők lojalitása csak maradéktalan lehetett. Heves Lajost 1957-ben megbuktatta Sós Endre, majd neki is távoznia kellett később. Ugyanakkor a hatvanas években egyfajta színfalak mögötti közeledés zajlott a zsidó állam és Magyarország között, de a diplomáciai kapcsolatok 1967-ben megszakadtak, és nem is igen voltak hatással a MIOK életére, amely nagyon óvatos és erősen kontrollált volt.
 
Egyik viszonylag friss tanulmányát a lágymányosi zsinagóga eladása elleni zendülésről írta a ’60-as évek legelején, az ’50-es évek utolsó hónapjaiban? Miért éppen 1956 után gyorsult fel a zsinagógák eladásának a tempója? Ekkorra vált, akár a disszidálók tömegeinek hiányában is, annyira kicsivé a közösség, hogy mérlegelni lehetett az ingatlanok tömeges eladását?
 
Igazából már az 1950-es években elkezdődött a zsinagógák felajánlása az állam számára, aztán 1956 után – részben a vidék további elnéptelenedésével – mindez fel is gyorsult. Ezeknek az eladásoknak a során a hitközségi vezetés nem volt tekintettel a zsidó vallásjogra, volt bennük egyfajta „utánam az özönvíz” mentalitás is, hogy a Vészkorszak után elpusztított és kivándorolt közösség után ne maradjon semmi sem, ráadásul az ebből származó összegek inkább gyarapítsák az élő zsidók, azaz a hivatalos képviselet vagyonát. Kérdésére tehát azt mondanám, hogy a megfogyatkozott zsidóság száma is motiválta ezeket a döntéseket és legalább ennyire az állam iránti lojalitás kifejezésének vágya. A zsinagógák eladásában élenjárt Sós Endre, a MIOK 1957-től 1965-ig regnáló elnöke. Természetesen sokszor helyi közigazgatási, állami nyomás is irányult arra, hogy adjanak el zsinagógákat. Több esetben csak nagy harcok árán tudták keresztülvinni az akaratukat a MIOK vezetői. Gyöngyösön Sós egy évig küzdött a helyi zsidósággal, hogy átengedjék a főtéren lévő nagy és kis zsinagógát. Cserébe a város ígéretet tett, hogy az egyik mellékutcában épít egy új, kis zsinagógát. Kiskőrösön a térség képviselője, Ortutay Gyula kívánságára engedték át a zsinagógát az iskola bővítésére. A MIOK vezetése – az Állami Egyházügyi Hivatal jóváhagyásával – szűk három esztendő alatt 15 zsinagógát adott el az országban. Bár a MIOK kikötése az volt, hogy „kegyeletsértő” módon nem használhatják ezeket az épületeket, a magyar zsidóság szellemi és anyagi veszteségeit csak fokozta ez a kiárusítás, ráadásul a zsidóság egyfajta önkéntes önleépítéseként is értelmezhető volt, amire amúgy a MIOK vezetője még büszke is volt, hiszen a politikai hatalomhoz való lojalitása konkrét bizonyítékaként lehetett értelmezni az eseteket.
 
Mennyire lehetett tipikus a lázadás, a nyílt konfliktus vállalása a lényegében az állam akaratának hajtószíjaként működő hitközségi vezetéssel a megtorlások időszakában? Mit kockáztatott, aki konfrontálódott a hitközség vezetésével?
 
Aki lázadt akár az állam, akár a hitközségi vezetés ellen, az állását, egzisztenciáját kockáztatta. Természetesen mint ahogyan a lázadásnak, úgy a retorziónak is különféle fokozatai voltak, jobbára áthelyezéssel oldották meg az ügyeket. Hochberger László rabbit – a már említett lágymányosi ügy miatt – 1959 után Kispestre helyezték át, másokat éppen Budapesttől próbáltak távoltartani vidéki áthelyezésekkel. Az állambiztonság nem tűrte a cionistának tartott csoportokat a zsidó intézményrendszerben, Beer Iván esetében pedig börtönbüntetést is kiszabtak.
 
Mennyire volt lojális a rendszerhez a vallásos zsidóság, az aktív templomjárók? Mennyire volt erős a cionizmus ekkoriban, mennyire érezte magát másfelől lekötelezve a magyar zsidóság a Vörös Hadseregnek, a Szovjetuniónak.
 
Ez sok kérdés így egyszerre, megpróbálok sorjában válaszolni. A vallásos zsidóság is lojális volt a rendszerhez, fennmaradtak az ortodoxia vallási vezetőinek is a hálás szövegei április 4.-ről, amelyeket időnként az Új Élet is leközölt, a reprezentatív felekezeti nyilvánosság legalábbis így működött. Volt egy nagyon komoly ortodox vezető a korban, Schück Jenő, az ortodox rabbitestület vezetője (egyben miskolci főrabbi). Scheiber Sándorhoz hasonlóan ő is jó érzékkel próbálta meg tágítani az adott kereteket, például lobbizott azért (az 1960-as évek közepén járunk), hogy az akkori szatmári haszid főrabbi Magyarországra látogasson. Schücköt amúgy – Scheiberhez hasonlóan – megfigyelte az állambiztonság, főleg miskolci közösségszervezését nézték rossz szemmel.
A cionizmus nem volt igazából erős, bár az 1967-es hatnapos háború nagyon sokakban megerősítette a zsidó identitást, de inkább a felekezeti intézményrendszer falain kívül volt ez érezhető. A családi beszámolókon kívül állambiztonsági iratok, köztük hangulatjelentések is alátámasztják ezt. Nemrégiben bukkantunk olyan dokumentumokra, melyek azt igazolják, hogy a Magyar Televízióban is sokakban ,a fiatal és befolyásos médium dolgozói között is megerősödött a zsidó identitás ezekben a napokban. Óriási reveláció volt a Holokauszt utáni, asszimilálódott zsidóság számára az, ami mások számára is a világban, hogy zsidónak lenni nem jelenti azt, hogy csak áldozatnak szabad lenni: hogy szabad győztesnek is lenni.
 
Hogy élt a hitközségen 1956 októberének az emléke?
 
1956 – szerintem – negatívan élt a zsidó közösség többségének emlékezetében. Bár voltak többen, akik részt vettek a forradalomban és a hitközségi belső forrongásban is, de nagyon nagy többségüket negatívan befolyásolték az azokban a napokban keringő hírek az antiszemita fenyegetőzésekről, erőszakról. Bár a Kádár-rendszer propagandája jelentősen felnagyította ezeknek a jelentőségét, kb. 20-22 dokumentált esetről tudunk. Az 1956-os forradalomban a magyar zsidóság szervezetten alig vett részt, mindössze két hivatalosnak tekinthető megnyilvánulásról van tudomásunk, ezek 1956. november 2-hoz köthetőek. Az elsőben a hitközségen működő forradalmi bizottmány – a rabbikarral együtt – szimpátiáját fejezte ki a forradalom iránt, a másik pedig Heves Lajos elnök ügyvéd  leváltását jelentette be. Heves leváltása meglepte a budapesti zsidó közvéleményt – mert amellett, hogy más egyházi vezetőkhöz hasonlatosan előzetes állami hozzájárulással lehetett csak elnök 1953-tól – a magyar zsidóság tisztességesebb vezetői közé tartozott, akit 1957 nyarán aztán végleg el is távolítottak a hatalomból. Cionista megmozdulás is volt, a Rabbiképzőben gyűltek össze november 3-án a még megmaradt cionista fiatalok, ahol – többek között – Scheiber Sándor is felszólalt, támogatva a megmozdulást. A híres cionista vezető, a később döntéselmélettel foglalkozó híres pszichológus, Engländer Tibor évtizedek múltán a „kiszorítottak” lázadásaként értékelte a történteket, hiszen a cionisták nem csak hogy ki voltak szorítva a zsidó felekezet vezetéséből, de sokukat be is börtönöztek az 1950-es években, mint ahogyan Engländert is. Aztán november 4-e után lassan „helyreállt” a „rend” és ezzel párhuzamosan a zsidó felekezeti intézmények vezetésének is el kellett fogadnia a teljes állami ellenőrzés igényét.
 
Raj Ferenc felidézi emlékező cikkei egyikében Shlomo Carlebach látogatását Magyarországon 1967-ben, arról ír, hogy számos lakáskoncertet is adott annak a pár napnak a során, amelyet Magyarországon töltött. Mennyire volt informális zsidó hálózatok terepe a ’60-as évek Budapestje? Sokan gyűlhettek össze zsidó programokat tartani magánlakásokon már ekkoriban is, ebben az évtizedben?
 
Igen, volt egy ilyen informális zsidó kör, de ennek a kontúrjai bizonytalanok voltak, ráadásul állandó állambiztonsági érdeklődéssel is szembe kellett nézniük. Időnként az állambiztonság lecsapott a különféle éttermekben, szórakozóhelyeken összegyűlő – és nem annyira a cionizmust ideológiaként követő, hanem zsidó párt kereső fiatalokra – mint ahogyan a „Keddisták” esetében is, az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején.
 
A Magyarország és Izrael között fennálló diplomáciai kapcsolatok megszakítása okozott-e meghasonlást a hitközség vezetőinek és rabbijainak?
 
Ez biztosan okozott, hiszen a zsidó szolidaritás érzése mellett nagyon sokaknak voltak rokonaik Izraelben. Ráadásul mind a Vészkorszak emléke, mind az Izraelt körülvevő ellenséges politikai légkör csak fokozta az Izrael iránti szimpátiát a zsidóság körében. Ugyanakkor Izrael tabuizálódott a megszorított felekezeti sajtóban, nem lehetett erről beszélni, és az 1967 előtt a zsidó közösséggel kapcsolatot építeni akaró izraeli diplomatákat a hitközségi vezetők is megpróbálták korlátozni céljaik elérésében.
 
Az 1968-as lengyel antiszemita hullám Magyarországon alig mutatkozott, de jelen volt Márványi Judit és Székely Magda irodalmi szerkesztők eltávolításában például a Magvető kiadótól. A két elbocsátás minden kétséget kizáróan kapcsolatba hozható az anticionista lengyel pártvonal „honosításával”?
 
Ezt nem tudjuk biztosan. Azt gondolom, hogy ezeket a lépéseket inkább helyi és konkrét okok motiválták, egyesek ürügyet kereshettek (és találtak) ezekre a lépésekre.
 
A korszak kezdetén Scheiber Sándor, akiről már esett szó, a Rabbiképző vezetője, közel jár az ötvenedik évéhez. Hogyan és mennyire tudja megőrizni autonómiáját a hatalommal szemben, mennyire egymás mellett élésként, mennyire szembenállásként kell a viszonyukra gondolnunk nekünk, az utókoruknak?
 
Scheiber Sándor autonóm ember volt. Ezt segítette nemzetközi tekintélye és kapcsolatrendszere is, valamint az, hogy semmiféle engedményt nem tett a rendszernek. Ráadásul – a Claims Conference jóvoltából – jelentős összegek felett rendelkezett (elvben ebből magyar zsidó tudományos kutatást és dokumentációt kellett szponzorálnia), ám az igazgató – a jelentések szerint – „ellenséges” személyeket is támogatott ebből. Scheibernek ideológiai nonkonformitásán kívül azt is felrótták, hogy nagy hatással van a zsidó gimnázium igazgatójára és tanáraira, akik sajátos disszimilációs álláspontot vallanak magukénak, így akadályai lehetnek annak, hogy a diákok beilleszkedjenek a szocialista Magyarország életébe. Az államnak és a hitközségi vezetésnek több kísérlete volt Scheiber eltávolítására, de ezek kudarcot vallottak. Scheiber integritása és beágyazottsága a Magyarországon kívüli zsidó világba megakadályozták azt, hogy a Rabbiképző klasszikus korszakainak egyik utolsó élő továbbélő nagy alakjától megfosszák a magyar zsidóságot.