„Él egy virtuális makói közösség a világ különböző pontjain”

Hogyan vált Makó a 19. század végére a magyar-zsidó együttélés paradicsomává, hogyan kapcsolódik össze mindebben a hagyma és másfelől Pulitzer József története, mit mesél el Magyarország történetéről a makói neológok zsinagógájának ötven éve, hogyan élte túl viszonylag nagy tömegben a holokausztot Makó és a környéke zsidósága és hogyan tűnt el végül a következő évtizedekben. A téma kutatójával, Urbancsok Zsolt levéltáros-helytörténésszel beszélgettünk a Dél-Alföld Kis Jeruzsáleméről.

MILEV:  A makói zsidók története nagyon sok szempontból kivételes, már a kezdetéről fogva. Hogyan is kezdődött?
Urbancsok Zsolt: Ez volt a Dél-Alföld első zsidó közössége, a hitközség 1745-ben jön létre. A török hódoltság vége utáni újratelepítési program részeként hagyta jóvá Stanislavch Miklós csanádi püspök-földesúr az érkezésüket ebbe a növekvő mezővárosba, alighanem a terménykereskedelem fellendítését remélte tőlük. Ebben az időszakban érkeztek görög katolikus betelepülők is, így lett négy felekezet városa Makó, a többségi reformátusoké, a római katolikusoké, a görög katolikusoké és a zsidóké, akik Pestről és Pest környékéről érkeztek Mária Terézia országlása alatt.
Kialakult ugyan zsidó városrész, Zsidó Fertálynak mondták akkoriban, de a korabeli iratokból kiolvasható, hogy vásároltak keresztények is házakat itt és, bár tilos volt, de a jómódú zsidóknak is voltak ingatlanjaik a város központjában is, a Zsidó Fertályon kívül, például a Pulitzer-családnak, akik közül Pulitzer József sajtómágnás is származik. Volt már a kezdet kezdetétől társadalmi érintkezés zsidók és nem zsidók között és ennek a kereskedelem volt a motorja, a gazdasági egymásrautaltság, a zsidó kereskedők nem boldogultak a parasztok terményei nélkül és fordítva.

Ez mind szép, de azért a termelők és a kereskedők között érdekellentétek is fellépnek időről-időre és olyankor talán mégis megjelenik a béke idilli szigetén némi antiszemitizmus. Makón nem volt ilyen?
 
Itt nemigen voltak zsidó földbérlők, a hitelüzlet, az uzsoraszedés sem dívott, a legsúlyosabb feszültségeket okozó foglalkozásokat a zsidók nem űzték Makón, más volt a gazdaság szerkezete, inkább érdekközösség volt a felek között. A forradalom és a szabadságharc idején sem voltak Makón erőszakos zsidóellenes megmozdulások, a közösség 107 nemzetőrt adott a hazának és a magyar szabadság ügyének, szinte minden zsidó család kiállíthatta egy-egy tagját. Ez a szám a zsidóság létszámához viszonyítva elképesztően magas. Makó város képviselőtestülete 1849-ben helyben egyenjogúsította a zsidó testvéreket, ez, persze, szimbolikus gesztus volt már, az önkényuralom előszobájában, de azért megtörtént és fontos jelzés volt. 
A XIX. század második felében a hagymakereskedelem, a makói hagyma nemzetközi piacainak megteremtése, felkutatása újabb közös nagyvállalkozás volt, érdekes módon elsősorban az ortodox zsidó kereskedők networkje. Az Istóczy-féle antiszemita pártnak itt nem voltak komoly sikerei a századvégen. A zsidó kereskedők a nehezebb években hagymamaggal is segítették a termelőket, a saját hosszútávú érdekeik védelmében. A makói hagyma csodája, amelyre borzasztóan büszkék vagyunk, koprodukcióban született.
 
Hogyan alakult, ha már az ortodoxokról van szó, az ortodox-neológ megoszlás?
 
Viharosan. Itt is, ahogy máshol is, éles zsidó belharcok között formálódott ez a két közösség, az ortodoxián belül számottevő volt a hászidok aránya, külön imaházuk, külön rabbijuk volt. Mivel a kaftános zsidók gyakran voltak láthatóak a városközpontban, a piacon, „Kis Jeruzsálemnek”, a „Fekete Városnak” is nevezték Makót, holott a zsidó közösség létszáma a teljes lakosság hat és fél százaléka volt, ami nem  haladta meg az országos átlagot. Csak a kirakatban voltak, láthatóbbak voltak, mint máshol.
Hosszú időn át azért a neológ közösség volt a nagyobb, miközben az ortodoxoknál, persze, több gyerek született. A legjelentősebb neológ rabbi és világi tudós, irodalomtörténész, dr. Kecskeméti Ármin hosszú szolgálata alatt épült fel a neológ templom és a háború első évében, 1914-ben avatták fel a városi notabilitások jelenlétében. Az ünnepség a háborús időkre való tekintettel visszafogott volt, de mégis impozáns és jelentőségteljes, a zsidó befogadás végérvényesnek tűnő záróakkordjaként tűnhetett fel Kecskeméti és hívei számára. Ez a zsinagóga alig több mint ötven mozgalmas éven át állt, a második világháborúban belövést kapott, aztán 1965-ben, a helyi kisközösség megkérdezése nélkül eladta a MIOK, a Mazsihisz előde, a masszív falakat traktorok húzták szét, a bontási anyagból részben istállók épültek. A közösség még egy darabig élt tovább, halálra ítélten, de azt, hogy még életükben, ezzel a brutalitással hajtották végre szimbolikus halálos ítéletüket, nehezen tudták elfogadni.
 
Mindez húsz évvel a holokauszt után történt. De magát a Soát jóval nagyobb arányban élte túl a felekezet, mint más városokban.

Ettől szomorúbb, ha lehet még szomorúbb egyáltalán, ez a történet is. A makói zsidókat Szegeden vagonírozták be, innen több szerelvény ment Auschwitz-Birkenau helyett az ausztriai Strashof gyűjtőtábora felé, aki ebbe az irányba indult, sokkal nagyobb eséllyel maradt életben. A makói zsidó közösség az így is hatalmas vérveszteség után újra aktívvá lett a háború végétől fogva, az ortodox és a neológ is, bár már Kecskeméti Ármin és a hászid rebbe, Vorhand Mózes nélkül, utóbbit még itthon verték agyon a makói rendőrségen, az itt szerzett sérüléseibe halt bele. A környékbeli szórványközösségek bekapcsolódtak Makó zsidó életébe, a hívek, a makói zsidók létszáma egyáltalán megint ezer fölött volt, ami kevesebb ugyan, természetesen, mint ahányan a háború előtt éltek itt, jóval, de eleven és életképes közösségeket tudott volna eltartani. A zsidó élet akár folytatódhatott volna Makón, az öt legnagyobb magyar vidéki zsidó közösség egyike lett a háború után, a szórványközösségek a környékről csatlakoztak Makó zsidóihoz.
 
És aztán mi történt?
 
Aztán megalakult Izrael állama, jött a fordulat éve, a kisipar és a kiskereskedelem szorongattatása és addigra már az antiszemitizmus is erős volt Makón, mivel a befogadás kultúrája eltűnt az első világháború után. A vészkorszakban a városvezetés különösen szégyenteljesen viselkedett, a kötelező, törvényben előírt diszkriminációs elvárásokon messze túlmentek a helyi rendeletek, és így maradt a közhangulat a háború után is. Az ortodox közösség maradéka szinte teljesen elvándorolt Makóról és Magyarországról 1956 után. Igaz, hogy a hászid udvar, amelyet Makóról neveztek el, tovább viszi Makó emlékét a világban, főleg Izraelben Bnéi Bráktól Ásdodig, ahol a tanház homlokzata a makói ortodox zsinagógát idézi. Él, megelevenedett egy virtuális makói közösség a világ különböző pontjain és időről-időre összegyűlnek az őshazában, Makón, Vorhand Mózes járcájtján, halálozási évfordulóján. Az ortodox zsinagógában olyankor újra felhangzik az ima.
A neológ zsinagóga lerombolása után – ennek helyén ma emlékmű áll –, szintén sokan elmentek innen, de a rendszerváltás után az ortodox zsinagógát felújítottuk, és az egykori zsidó városrész utcái közül az egyik Kecskeméti Ármin, a másik Vorhand Mózes nevét viseli.
Makón 250 évig éltek zsidók és formálták a város arculatát, meg kell őriznünk mindennek az emlékezetét, ez az örökségünk, nekünk, makóiaknak.