Mikor került a családod Pápára, mikor és hogyan kezdett foglalkoztatni a családtörténeted?
A szüleim már Pápán születtek, így én már pápaiként láttam meg a napvilágot. Ahogy a legtöbb kamaszt és fiatalt, különösebben engem sem foglalkoztatott az, hogy kik voltak a felmenőim, mi a történetünk. Bár sajnos egyik nagypapámat sem ismerhettem, a nagymamákat azonban igen, de a múltidézés és a nagy családtörténetek mesélése nem voltak jellemzőek ránk. Nem volt vallásos nevelés sem a családban. Édesapám katolikus, de nem gyakorolja a vallását. Édesanyám apukája zsidó volt, anyukája katolikus. De ott sem volt jelen a vallás a hétköznapokban – azért sem, mert a nagypapám első felesége és két kamasz lánya Auschwitz felé már a vagonokban meghaltak. Nagypapám munkaszolgálatosként élte meg a háborút. A nagymamám is elveszítette vőlegényét a háborúban, így két ember találkozott ezekkel a veszteségekkel és 20 év korkülönbséggel. A zsidóság a nagypapám számára a péntek estét jelentette, amikor elment az imaházba, hogy találkozzon a többiekkel.
Számomra a zsidóság hosszú évekig a temetői mártír megemlékezéseket jelentette és a nagypapa sírjának a meglátogatását. Aztán 2006-ban megalakult az egyesület – akkor még létezett a pápai zsidó hitközség is -, és akkor már egyre több alkalom nyílt a hagyományok megismerésére. Segítette ezt a könyvek sora, melyek valahogy mindig szembe jöttek a polcokon és szinte egytől egyig a zsidóságról szóltak. Ezek a „találkozások” sűrűsödtek, az egyesület elnöke - Politzer Sándor - felkérésére 2016-tól már a civil szervezet elnökeként vártak rám a kihívások. Azóta felgyorsult a zsidósággal való foglalkozás – bár a családkutatás sajnos azóta sem, mivel a családi dokumentumokból szinte nem maradt fenn adat. Az egyesület vezetőjeként elvégeztem az OR-ZSE mesterszakát és napi jelentőségűvé és az életem meghatározó formálójává vált a zsidó hétköznapok világa és a folyamatos tanulás.
 
Milyen módon kapcsolódott a pápai zsidóság a város történetébe, mi emlékeztet ma erre?
Többször elhangzott már és ma is így gondolom: Pápa nem lett volna az a város, amellyé a zsidóságnak köszönhetően lett. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak a pápai és környékbeli zsidók formálták ennek a dunántúli városnak a hangulatát, hétköznapjait – de hogy meghatározóak voltak, az biztos.
1748-ban kapott védlevelet az Esterházy családtól tizenöt zsidó családfő, hogy letelepedhessen és kialakíthassa a kóser mészárszéket, a rituális fürdőt, az imaházat, rabbit és kántort alkalmazzon, kóser bormérést, temetőt létesítsen – tehát a zsidó hétköznapok fontos intézményeit. Ezt megelőzően, már az 1730-as évektől éltek zsidók a város területén, ezt mutatják a földesúri bérlemények fennmaradt dokumentumai. Innentől kezdve gyorsan gyarapodott a közösség, olyannyira, hogy az 1840-es években a város lakosságának 24%-a volt zsidó, ami közel háromezer főt jelentett. Ez nem csak megyei szinten, hanem országosan is nagy szám volt, hiszen Veszprém megye zsidóságának egyharmada Pápán élt. A pápai zsidóság a mai Fő tér közelében, a hajdani Ispotály utcában (ma Petőfi utca) rendezkedett be.
A gyors létszámnövekedés eredményeként 1846. szeptember 11-én avathatták fel a nagy zsinagóga épületét Lőw Lipót rabbi beszédével – a mai napig az ország harmadik legnagyobb zsinagógája nyitotta ki kapuit.
A zsidó kereskedőkre a mai Kossuth utca – sétálóutca – házai, a hajdani Izraelita Polgári Fiúiskola épülete emlékeztetnek, az Eötvös és Petőfi utcákat összekötő egykori imaház (melyben a felújított mikve is található), de a jeles tanárok, orvosok, állatorvosok történetei is jelen vannak a város emlékezetében – sajnos botlatókövek formájában is. A múltat a két zsidó temető őrzi. De nem csak a város, hanem a környező falvak is őrzik a zsidóságot – a kereskedők történeteit, a temetők köveit.
 
Mi az Egyesület célja, a pápai zsidó közösség felélesztése, a kulturális emlékezet életben tartása?
A Pápa és Környéke Zsidó Kulturális Hagyományőrző Egyesület 2006-ban azzal a céllal alakult, hogy segítse a zsidósághoz kapcsolódó emlékek megőrzését, feldolgozását, a hagyomány ápolását, az e tevékenységekhez kapcsolódó kiadványok megjelentetését.
Úgy gondolom, hogy ma, amikor sajnos nem tudunk 10 vallásilag aktív zsidó férfit találni a városban és környékén, akkor nehéz arról beszélni, hogy a hajdani pezsgő, nagy létszámú közösséget felélesztenénk. Természetesen ez lenne a hosszú távú terv.
A kezdetektől fogva az egyesület tagja lehet minden érdeklődő és elkötelezett ember, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Így ma már több mint negyven tagja van az egyesületnek és közel 60 olyan érdeklődő, aki állandó résztvevője a szervezet rendezvényeinek. Nyitni kell és nem bezárkózni, ami azt jelenti, hogy nem csak a zsidó gyökerekkel rendelkezőket várjuk a közösségbe és a programokra. A legfontosabb, hogy ismereteket adjunk át a zsidóság kapcsán minél szélesebb körben. Ez vezet bennünket, amikor iskolai csoportokat, turistákat, hazatérő hajdani pápaiakat vezetünk a zsinagógában vagy éppen a temetőkben.
Egyre több zsidó ünnepet tartunk meg közösen: Purimot, Széder estét, Ros Hasanát, a Táslich szertartást, Hanukát. A tanulások pedig várják az érdeklődőket a Zsinagógai séták, a Zsidó szabadegyetem és a kirándulások segítségével.
Sikerült mára olyan összetartó közösséget formálni a tagok egy részéből, akik 3 heti rendszerességgel találkoznak és szívesen vannak együtt úgy, hogy a zsidóságról tanulunk.. Szintén kiemelném azt a vidéki összefogást, melynek köszönhetően a dunántúl zsidó közösségeit és sok, tőlünk távolabb lévő szervezetet sikerült megismernünk, meglátogatnunk, közös programokat szervezni velük. Kevesen vagyunk, akik még tudnak tenni a zsidó múlt megismertetéséért, érdemes összetartani.
Már két éve van heti online hírlevelünk, szerte az országban kapják, olvassák már. A tanuláshoz kapcsolódó programjaink mellett évek óta megszervezzük a zsinagóga avatásának havában, szeptemberben a Zsidó Kulturális Napokat.
S talán, ami személyesen az egyik legfontosabb cél és eredmény, hogy a család zsidó ágának, anyai nagypapámnak, valamint a Pápáról és a környékről elhurcolt zsidóknak szeretnénk emléket állítani, azért dolgozunk, hogy az ő hagyományaikat a magunk módján továbbvigyük.

Hogyan tekint a helyi közélet arra, amit csinálsz? Milyen pápai civil szervezetekkel, egyházakkal működtök együtt és miben? 
A városban számos civil szervezet működik a hagyományápolás és a kultúra területén. Ez mindig is jellemző volt Pápára. Jól tudunk egymással és egymás mellett is tevékenykedni. Rendszeresen tudósítanak rendezvényeinkről a helyi médiumok – így követhetik az egyesület munkáját azok is, akik személyesen nem tudnak részt venni programjainkon.
Több alkalommal hívtunk meg közreműködőket, fellépőket a város civiljei közül – így lépett fel már a zsinagógában Pápa Város Fúvószenekara, hozott már színházi előadást az S.K. Társulat, de egyéni fellépők is több alkalommal színesítették az egyesületi alkalmakat.
A felekezeti sokszínűség évszázadok óta jellemzi a várost és ez most is így van. Számos feljegyzés igazolja a zsidóság és a reformátusok közötti jó kapcsolatot, a kölcsönös áttanítást az oktatási intézményeik között. Ezt a hagyományt szeretnénk erősíteni, a Zsidó Kulturális Napok keretében, évről évre megszervezzük a felekezeti kerekasztal beszélgetést, mely mindig egy aktuális kérdéskört dolgoz fel a helyi lelki vezetők részvételével. Fontosnak tartjuk a párbeszédet és az együttműködést. Programjainkra minden felekezeti közösség kap meghívást, a mártír megemlékezéseken pedig már hagyomány, hogy jelen vannak a papok, lelkészek is.
Egyesületünk találkozási alkalmai, valamint a szabadegyetem is a Pápai Református Egyházkerület termeiben zajlanak, korábban pedig a Pápai Református Teológiai Akadémia adott ezeknek otthont.
 
Vannak-e pápai kötődésű, aktív zsidók, rabbik akár, mennyire vesznek részt a közösség életében? Milyen a kapcsolatotok a nemrég Németországban végzett Kántor Anita rabbival, a város szülöttével?
Nagy közösség volt a pápai és környékbeli zsidóság hajdan, s bár kevesen jöttek vissza a II. világháború után – kb. 320-350 fő -, közülük sokan az ország más településein vagy külföldön találtak új otthonra. Azok közül, akik maradtak, kevesen tartották meg az ünnepek és a hétköznapok vallási előírásait, a gyerekeik így már pláne nem vihették tovább ezt a hagyományt. De természetesen vannak Pápán is zsidók és olyanok is, akik hazajárnak ide, vagy segítik az egyesület munkáját.  
A kezdetektől támogatja segítő tanácsaival munkánkat Winkler Miksa, aki ma már a fővárosban él, de a környék falvaihoz kötik felmenői és városunkhoz, egyesületünkhöz a rokonsága. Két egyesületi tagunk is van, akinek lánya rabbi oklevelet szerzett: Kántor Anita és Berán Judit is vállaltak már szerepet egyesületünk programjaiban, előadás vagy ünnep megtartásában segítve nekünk. Vannak, akik más országból követik figyelemmel az egyesület életét és segítik tanácsaikkal vagy alkalmi látogatásaikkal: ilyen a Jakó család is Izraelben, akik gyermekkori, személyes barátságunk folytatásaként támogatnak bennünket a távolból. A kötődések sokfélék, több rokoni lépcsőfokon át végül sokan jönnek el Pápára, hogy megkeressék őseik lakhelyét vagy sírját. Számunkra ezek is fontosak. De vannak nagyon sokan, akik úgy támogatnak bennünket évek óta tanítással, jelenlétükkel, hogy nem kapcsolódnak a városhoz, mégis fontosnak érzik egyesületünk munkáját. Ilyen például Gyertyános András is, aki a fővárosban él ugyan, de évek óta kötődik hozzánk. Az ő hittel teli lelkes támogatásának köszönhető az is, hogy felterjesztettek engem az egyesület vezetőjeként a díjra.
Nagyon sok ember támogatásának köszönhetjük, hogy idáig eljutottunk, akik meghívott vendégei, előadói és egyben támogatói is egyesületünknek – szerencsére hosszabb ez a névsor annál, hogy mindőjük nevét felsorolhatnám, de ezúton is köszönjük a sok jót és tanítást nekik.

MILEV:  A makói zsidók története nagyon sok szempontból kivételes, már a kezdetéről fogva. Hogyan is kezdődött?
Urbancsok Zsolt: Ez volt a Dél-Alföld első zsidó közössége, a hitközség 1745-ben jön létre. A török hódoltság vége utáni újratelepítési program részeként hagyta jóvá Stanislavch Miklós csanádi püspök-földesúr az érkezésüket ebbe a növekvő mezővárosba, alighanem a terménykereskedelem fellendítését remélte tőlük. Ebben az időszakban érkeztek görög katolikus betelepülők is, így lett négy felekezet városa Makó, a többségi reformátusoké, a római katolikusoké, a görög katolikusoké és a zsidóké, akik Pestről és Pest környékéről érkeztek Mária Terézia országlása alatt.
Kialakult ugyan zsidó városrész, Zsidó Fertálynak mondták akkoriban, de a korabeli iratokból kiolvasható, hogy vásároltak keresztények is házakat itt és, bár tilos volt, de a jómódú zsidóknak is voltak ingatlanjaik a város központjában is, a Zsidó Fertályon kívül, például a Pulitzer-családnak, akik közül Pulitzer József sajtómágnás is származik. Volt már a kezdet kezdetétől társadalmi érintkezés zsidók és nem zsidók között és ennek a kereskedelem volt a motorja, a gazdasági egymásrautaltság, a zsidó kereskedők nem boldogultak a parasztok terményei nélkül és fordítva.

Ez mind szép, de azért a termelők és a kereskedők között érdekellentétek is fellépnek időről-időre és olyankor talán mégis megjelenik a béke idilli szigetén némi antiszemitizmus. Makón nem volt ilyen?
 
Itt nemigen voltak zsidó földbérlők, a hitelüzlet, az uzsoraszedés sem dívott, a legsúlyosabb feszültségeket okozó foglalkozásokat a zsidók nem űzték Makón, más volt a gazdaság szerkezete, inkább érdekközösség volt a felek között. A forradalom és a szabadságharc idején sem voltak Makón erőszakos zsidóellenes megmozdulások, a közösség 107 nemzetőrt adott a hazának és a magyar szabadság ügyének, szinte minden zsidó család kiállíthatta egy-egy tagját. Ez a szám a zsidóság létszámához viszonyítva elképesztően magas. Makó város képviselőtestülete 1849-ben helyben egyenjogúsította a zsidó testvéreket, ez, persze, szimbolikus gesztus volt már, az önkényuralom előszobájában, de azért megtörtént és fontos jelzés volt. 
A XIX. század második felében a hagymakereskedelem, a makói hagyma nemzetközi piacainak megteremtése, felkutatása újabb közös nagyvállalkozás volt, érdekes módon elsősorban az ortodox zsidó kereskedők networkje. Az Istóczy-féle antiszemita pártnak itt nem voltak komoly sikerei a századvégen. A zsidó kereskedők a nehezebb években hagymamaggal is segítették a termelőket, a saját hosszútávú érdekeik védelmében. A makói hagyma csodája, amelyre borzasztóan büszkék vagyunk, koprodukcióban született.
 
Hogyan alakult, ha már az ortodoxokról van szó, az ortodox-neológ megoszlás?
 
Viharosan. Itt is, ahogy máshol is, éles zsidó belharcok között formálódott ez a két közösség, az ortodoxián belül számottevő volt a hászidok aránya, külön imaházuk, külön rabbijuk volt. Mivel a kaftános zsidók gyakran voltak láthatóak a városközpontban, a piacon, „Kis Jeruzsálemnek”, a „Fekete Városnak” is nevezték Makót, holott a zsidó közösség létszáma a teljes lakosság hat és fél százaléka volt, ami nem  haladta meg az országos átlagot. Csak a kirakatban voltak, láthatóbbak voltak, mint máshol.
Hosszú időn át azért a neológ közösség volt a nagyobb, miközben az ortodoxoknál, persze, több gyerek született. A legjelentősebb neológ rabbi és világi tudós, irodalomtörténész, dr. Kecskeméti Ármin hosszú szolgálata alatt épült fel a neológ templom és a háború első évében, 1914-ben avatták fel a városi notabilitások jelenlétében. Az ünnepség a háborús időkre való tekintettel visszafogott volt, de mégis impozáns és jelentőségteljes, a zsidó befogadás végérvényesnek tűnő záróakkordjaként tűnhetett fel Kecskeméti és hívei számára. Ez a zsinagóga alig több mint ötven mozgalmas éven át állt, a második világháborúban belövést kapott, aztán 1965-ben, a helyi kisközösség megkérdezése nélkül eladta a MIOK, a Mazsihisz előde, a masszív falakat traktorok húzták szét, a bontási anyagból részben istállók épültek. A közösség még egy darabig élt tovább, halálra ítélten, de azt, hogy még életükben, ezzel a brutalitással hajtották végre szimbolikus halálos ítéletüket, nehezen tudták elfogadni.
 
Mindez húsz évvel a holokauszt után történt. De magát a Soát jóval nagyobb arányban élte túl a felekezet, mint más városokban.

Ettől szomorúbb, ha lehet még szomorúbb egyáltalán, ez a történet is. A makói zsidókat Szegeden vagonírozták be, innen több szerelvény ment Auschwitz-Birkenau helyett az ausztriai Strashof gyűjtőtábora felé, aki ebbe az irányba indult, sokkal nagyobb eséllyel maradt életben. A makói zsidó közösség az így is hatalmas vérveszteség után újra aktívvá lett a háború végétől fogva, az ortodox és a neológ is, bár már Kecskeméti Ármin és a hászid rebbe, Vorhand Mózes nélkül, utóbbit még itthon verték agyon a makói rendőrségen, az itt szerzett sérüléseibe halt bele. A környékbeli szórványközösségek bekapcsolódtak Makó zsidó életébe, a hívek, a makói zsidók létszáma egyáltalán megint ezer fölött volt, ami kevesebb ugyan, természetesen, mint ahányan a háború előtt éltek itt, jóval, de eleven és életképes közösségeket tudott volna eltartani. A zsidó élet akár folytatódhatott volna Makón, az öt legnagyobb magyar vidéki zsidó közösség egyike lett a háború után, a szórványközösségek a környékről csatlakoztak Makó zsidóihoz.
 
És aztán mi történt?
 
Aztán megalakult Izrael állama, jött a fordulat éve, a kisipar és a kiskereskedelem szorongattatása és addigra már az antiszemitizmus is erős volt Makón, mivel a befogadás kultúrája eltűnt az első világháború után. A vészkorszakban a városvezetés különösen szégyenteljesen viselkedett, a kötelező, törvényben előírt diszkriminációs elvárásokon messze túlmentek a helyi rendeletek, és így maradt a közhangulat a háború után is. Az ortodox közösség maradéka szinte teljesen elvándorolt Makóról és Magyarországról 1956 után. Igaz, hogy a hászid udvar, amelyet Makóról neveztek el, tovább viszi Makó emlékét a világban, főleg Izraelben Bnéi Bráktól Ásdodig, ahol a tanház homlokzata a makói ortodox zsinagógát idézi. Él, megelevenedett egy virtuális makói közösség a világ különböző pontjain és időről-időre összegyűlnek az őshazában, Makón, Vorhand Mózes járcájtján, halálozási évfordulóján. Az ortodox zsinagógában olyankor újra felhangzik az ima.
A neológ zsinagóga lerombolása után – ennek helyén ma emlékmű áll –, szintén sokan elmentek innen, de a rendszerváltás után az ortodox zsinagógát felújítottuk, és az egykori zsidó városrész utcái közül az egyik Kecskeméti Ármin, a másik Vorhand Mózes nevét viseli.
Makón 250 évig éltek zsidók és formálták a város arculatát, meg kell őriznünk mindennek az emlékezetét, ez az örökségünk, nekünk, makóiaknak.