Van, ami jobban érzékelhető az orosz-ukrán háborúból, a menekültválságból Nyíregyházán, mint Pesten?
Jobban nem, talán kicsit másként. A nyíregyházi hitközség több tagja ment saját autóval a határra, hogy segítsen az izraeli konzulnak: zsidókat vittünk biztonságos helyre és próbáltunk nekik segítő kezet nyújtani, majd a fővárosba utazásukat segítettük. Amikor egész éjszaka ingázol Nyíregyháza és a határ között, az autódban szállítod, majd eteted, altatod, ellátod az a pár tucat embert, közelről látsz síró gyerekeket és szétszakított, apa nélküli családokat, az nagyon megterhelő lelkileg. Kevés emberrel találkoztam, de velük testközelből, így jobban megviselt a krízis. Pesten a feleségem jótékonysági koncerten vesz részt, szinte éjjel nappal tolmácsol, menekülteket kísér, illetve gyűjtöttük, szállítottuk a szükséges dolgokat; noha sok embernek segítettünk, kevesebb volt a kontaktus. Itt, Nyíregyházán vagy a határon nem láttam olyan tömegeket, mint Pesten. Itt a segítségem kevesebb emberhez jutott el, de közvetlenebb volt, így több szenvedéssel szembesültem. 
Mit mond a zsidó vallási hagyomány a menekültekkel szembeni felelősségünkről és mi az, amit mi, egyes zsidók, családok, szervezetek ténylegesen tehetünk?
Egyértelmű a feladatunk: emberek szenvedését kell enyhíteni a lehető legnagyobb mértékben. Önkénteskedni kell, pénzzel segíteni, ennivalót vinni, ruhát, játékot adni, tolmácsolni, szállítani őket, néhány napra befogadni, bármit. Minél többet beikszelsz ezek közül, annál jobban teljesíted a zsidó etika egy mondatban megfogalmazható lényegét: nem az számít, hogy mit mondasz, hanem sokkal inkább az, hogy mit csinálsz. Ha megnézzük a Bibliát, láthatjuk, hogy többen elhagyták a szülőföldjüket, az otthonukat: Ábrahám, Jákov, Mózes, Ruth. Noha én a zsidó történelmet komplexebb, sokszínűbb és izgalmasabb folyamatnak látom, sokak leegyszerűsítő nézete szerint a zsidók történelme az üldöztetések történelme. A zsidók nagyon sokszor kerültek hasonló helyzetbe, mint most az ukránok, és megtapasztalták, milyen az, amikor magukra hagyják a menekülőket, elfordulnak tőlük és bezárják előttük az ajtókat. A vallás parancsa, az erkölcs előírása, a lelkiismeret szava mellett a történelmi tapasztalataink miatt is kötelességünk egyénileg és közösségi szinten is segíteni az üldözötteket.
Elfáradtunk a szorongásban két évnyi Covid-aggódás után, egy a szomszédban zajló háború küszöbén, mindenki kimerült és nincs elég mentális, pszichés tartalékunk olyan helyzetek kezelésére, amelyekben tehetetlennek érezzük magunkat. Úgy érezzük, szinte már rutinszerűen, hogy semmit és főleg senkit nem tudunk megóvni, ami és aki fontos nekünk. Hogy a világ egyre bizonytalanabb hely lesz. Van válasza minderre a judaizmusnak, van érvényes tanítása, vigasza, bölcsessége?
A világ cseppet sem lett bizonytalanabb, sőt szörnyűbb vagy gonoszabb sem, mert eddig is ugyanilyen volt, legfeljebb mi nem érzékeltük, mert nem mellettünk dúltak a háborúk. Többek között azért szukot a kedvenc ünnepem, mert az ideiglenes építményként funkcionáló sátor a világ bizonytalanságát, a stabilnak és megdönthetetlennek hitt struktúrák és mechanizmusok ideiglenességét, az egy pillanat alatt a feje tetejére állás lehetőségével „kecsegtető” életünket szimbolizálja. De ugyanennek a sátornak három oldala vesz körül bennünket, ami a Tánách, a zsidó Biblia 3 egységét (Tóra, prófétai könyvek, szent iratok) jelképezi, tehát az életünkben az Örökkávaló gondoskodása az egyetlen biztos pont. A sátor tetejét is úgy kell megépíteni, hogy több legyen az árnyék, mint a fény, azaz Isten óvó árnyékában élünk.
Hogy látod, mennyire befolyásolta a közösségi életet a Covid, a bezárkózás, sok család olyan vidékekre költözése, ahol nincsen zsidó közösség, milyen most a helyzet és mit lehet tenni?
Nálunk szerencsére nem állt elő olyan helyzet, mint nagyobb közösségekben, nem nehezült meg a hitélet, nem szűnt meg a minjen. Más vidéki városban is azt tapasztaltam, hogy kisebb közösségekben nagyobb arányban járnak imádkozni. Mint mindenhol, természetesen nálunk is mindenkit megviselt pszichésen ez a nyomasztó helyzet, és sajnos veszítettünk is a közösségünk tagjai közül.
A Szombat legutóbbi számába, amely a nőkről szól, úgymond, A valóságtól elválasztott neológia címen írtál cikket. Mire utal a merész címadás?
A cikk a nőket és a férfiakat a zsinagógában elválasztó függönyről (mehicáról) szól, a zsinagógai térben alkalmazott elválasztásra utal a cím. A cikk persze csak látszólag szól a zsinagógai tér nemek szerinti elkülönítést megvalósító belsőépítészeti megoldásairól, inkább arra keresi a választ (vagy ha nem is a választ keresi, legalább a kérdést megfogalmazza), hogy vallási szempontból milyen irányba kellene elindulnia a magyarországi zsidó közösségnek, hogy kapcsolódni tudjon a világ többi részén élő zsidó közösségek többségének trendjeihez.

A Hanuka ma talán a legnépszerűbb zsidó ünnep, miközben nem tórai, még csak nem is bibliai eredetű, a zsidó vallási hagyományban nem foglal el igazán kitüntetett helyet. Mi az oka ennek a népszerűség-növekedésnek és mikor kezdődött ez a fényes diadalmenet?
A válaszom első részében szeretnék egy ellenszenves rabbi hagyományt feleleveníteni, valami olyat mondani kezdetnek, ami héberül van, mert annyira kifejező, annyira pontosan mondja el, mi teszi kivételessé a Hanukát: 
החידוש במעשה הוא היה שבמקום להיהרג על קידוש השמ כאשר ה חסידים בחר לחרוג את הצורר
Először vázoljuk a mondat elhangzásának szituációját, hogy amikor a görögök és a hozzájuk csatlakozó zsidók megpróbálták rábírni Mátitjáhu ben Johánánt, aki Modinben volt főpap, hogy imádjon bálványokat, akkor ő, a társaival felkelt és megölte a görög tisztet és zsidó csatlósait. Ebben az volt a nóvum, a „hiddus”, hogy ahelyett, hogy a többi jámbor zsidóhoz hasonlóan ő is meghalt volna „a Név megszenteléséért”, inkább úgy döntött, hogy ő fog végezni az elnyomóval, ezt jelenti a fenti héber mondat. Az egész zsidó hagyományban meglehetősen egyedülálló elhatározás, hogy egy zsidó nem mártíriumot vállal a hitéért, inkább azt preferálja, hogy legyen csak mártír az ellenség. Ebben a modern Izrael állama magára ismerhet, magára is ismer, a cionizmus, illetve Izrael megszületése az egyik oka a Hanuka viszonylag friss népszerűségének. 
A másik ok bizonyára az integráció, az, hogy a keresztény és a zsidó gyerekek elkezdtek együtt iskolába járni, és ez a helyzet rámutatott december havának zsidó deficitjére. A zsidó szülőknek szükségük volt valamire, ami versenyképes lehet a karácsonnyal. Szerintem ez a két folyamat lökte meg a Hanuka népszerűségét, ezeknek köszönhető ez a szép sportsiker, amit a XX. század második felében elért.
Annak sincs szerepe az áttörésben, hogy nincs munkatilalom, böjtölni egyenesen tilos? Csak gyertyát kell gyújtani, ami ráadásul szép és kedves dolog, kivált akkor, ha a napok rövidek és amúgy folyton sötét van, illetve mondani két-három rövid áldást és fülbemászó dalokat énekelni. Ehhez jön még a latkesz, a szufgánia, a trenderlizés és az ajándékok, szóval kevés befektetéssel nagy érzelmi hasznot hajt a hanukázás. 
De, ezeknek is fontos szerepe van, még 357 ilyen ünnepnap és a világ visszatér az ortodox zsidó vallásgyakorlathoz. Az idétlenkedést abbahagyva, az, hogy mindenki, növekvő sorrendben, a napok számának megfelelő, végül nyolc gyertyát gyújt, az a lehető legszebb módja a micva végreahajtásának, és minden zsidó így csinálja ma már. Ebben nagyon aggályos, gondos, önmagunkkal szemben a legmagasabb igényekkel fellépő zsidók vagyunk mind, és ez még tovább emeli az ünnep fényét. Hogy másképp is lehetne a micva minimumát teljesíteni, a legtöbben nem is tudjuk, a „megúszós verzió”, a családonként vagy családtagonként egy-egy gyertya gyújtása az ünnep minden napján, teljesen ismeretlen, és ez jól van így. Ebben mindenki egyformán világbajnok, a hagyománytól távolabbi és a hozzá közelebb álló zsidó emberek egyaránt magas szinten és boldogan tudják ezt a micvát teljesíteni – és valóban nagyon nagy a jutalma, hogy mekkora, azt pontosan a Jóisten tudja. 
A Te összefoglalódból is kiderül, hogy azért ez egy véres, kegyetlen történet, ha kicsit belemélyedünk. Hogy lehet ezt összekötni az ajándékozgatással és a fánkevéssel? Ha a kardozás és a zsidó szuverenitás nem lelkesít esetleg eléggé valakit, annak mit jelenthet az ünnep? Pláne egy asszimilált zsidónak, akit egyáltalán nem taszít kora hétköznapi és magaskultúrája, a kortárs „hellenizmus”?
Azok, akik kevésbé kardoznának, vagy ölnének meg embereket, azt tanulhatják ebből, mennyivel nehezebb felállni a szellemi megsemmisítési kísérletekből, mennyivel hosszabb távú a hatásuk még a fizikai fenyegetettségénél is. Amikor a zsidóságot a fizikai megsemmisülés veszélye fenyegette, az, ha nem is rögtön, de az esemény „másnapján” védekező erőket mozgósított, és ennek hosszú távú hatása is volt. Amikor viszont támad egy zseniális antiszemita, aki fizikailag nem akarja megsemmisíteni a zsidókat, csak a hagyományaikat akarja kiirtani, bizonyos értelemben nehezebb védekezni ellene. A nácizmusnak a zsidó közösségben végzett pusztítása egyfelől nyilván sokkal súlyosabb, mint a kommunizmusé, másfelől a pusztító beavatkozás erős reakciókat vált ki, energiákat mozgósít. A ’45 és ’89 közötti korszak viszont csak megtört, altatott, kocsonyásított, ölte és nem mozgósította az energiákat. A Hanukát megelőző üldöztetés időszaka olyan, amilyen ez a korszak volt, míg Hámán fenyegetése, a Purim története a nácizmushoz hasonlít inkább. Látjuk az elmúlt 30 év történetét nézve, hogy milyen nehéz talpra állni a szellemi pusztítás után. Mi, akik ma élünk, valamennyien, hanukai nemzedékek vagyunk, a talpraállás korszakának gyermekei. Talán ezért is kötődünk, az első kérdésre visszautalva, épp mi ennyire a Hanuka ünnepéhez.
Szép és fontos spiritualizálási javaslata ez az ünnepnek, de a hagyomány nem csak ilyen. A Máoz Cúr nevű ének, amelyet mind dalolni szoktunk, és fülbemászó dallama van, mégiscsak mészárszékről beszél és Edom (a rabbinikus irodalomban Róma), vagyis a kereszténység végéről. Ez azért meglehetősen kevéssé énekelhető nyugodt szívvel, ha érti az ember. Mit lehet csinálni a Máoz Cúrral?
Ugyanazt, amit a Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta kezdetű művel, amelyet óvodai ünnepségeken szokás volt énekelni anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutott volna fennakadni a pajzán szövegen, pedig viszonylag egyértelmű, miről van szó. Ezt lehet csinálni a Máoz Cúrral is, hagyjuk a jelentését szépen a homályba veszni. Annál is inkább, mert az Örökkévaló végtelen kegyelméből a magyar zsidóság nagy többsége nem tud eléggé héberül ahhoz, hogy bármit megértsen belőle, szóval van remény. Ismét komolyra fordítva a szót, történeti kontextusba kell helyezni „Edom elpusztítását”. Ez a szöveg akkor fogalmazódott, amikor a megszokottnál is rosszabbul ment a zsidó közösség sorsa a keresztény Európában, az ilyen dalokban a fájdalmuk nyilvánult meg. Az egyiptomi kivonulás történetében látjuk, hogy „rosszul bántak velünk az egyiptomiak”. Ha az eredeti hébert pontosabban akarjuk fordítani, azt mondhatjuk, hogy „rosszá tettek minket az egyiptomiak”. Az üldöztetés valójában nem nemesíti a jellemet, bármit is tart erről a téves humanista közhely. Ez a szöveg, szerencsére, ma praktikusan halott, még aki érti is, amit énekel, az sem gondolja ezt. Senki nem akarja bántani keresztény társait, ártalmatlan archeológiai emlékké váltak a dal sorai. Persze, ettől még a történeti elemzést el kell végezni.
Soha semmilyen hagyományelemet nem lehet kidobni? A reggeli áldásokban a Te közösséged, a Te kezdeményezésedre, nem mondja, hogy hálás az Örökkévalónak, amiért nem tette őket nemzsidóvá, nővé, szolgává. Mikor kell értelmezni és mikor kell megszabadulni egy-egy hagyományelemtől? 
Az főleg attól függ, milyen mélyen vannak ezek az elemek beágyazódva a hagyományba, illetve a zsidó vallási popkultúrába. A Máoz Cúrt milliók éneklik és ismerik, ortodoxok, reformzsidók, hagyományaikhoz így-úgy kötődő szekulárisok, ennek más a helyiértéke, mint ha egy kis zsidó közösség Pesten nem mondja a reggeli áldások közül azokat, amelyeket említettél. A Love me tendert se lehet kidobni a világkultúrából, így a Máoz Cúrt se a Hanuka ünnepléséből. Van és ezért beszélni kell róla, ami egy lehetőség akár a vallásközi beszélgetésre is, elmondani, hogy miért ragaszkodunk ehhez a dalhoz annak ellenére, hogy szeretjük keresztény társainkat és soha, semmi pénzért sem bántanánk őket. És ez mindannyiunknak mond valamit a hagyomány természetéről, és akár még, mindennek ellenére, közelebb is hozhat bennünket egymáshoz.
Ide kapcsolódhat, hogy bár a héber Bibliában nem szerepel a Hanuka, de az Újszövetségben, az Újjászentelés ünnepéről szólva, futólag, Jézus életét elbeszélve, János evangéliuma megemlíti. Hogyan érdemes egy rabbinak az Újszövetséget olvasnia? Van értelme a vallásközi párbeszédnek, vagy csak egyszerűen szeressük egymást és beszélgessünk inkább a fociról?  
A fociról mindenképpen beszéljünk, igen. A vallásközi párbeszédben nem hiszek, amit láttam ebből, az nem állt közel hozzám, de a beszélgetésben nagyon is hiszek, akár vallási kérdésekről is. Számomra az Újszövetség és általában a keresztény, pontosabban katolikus bibliai kánon elsősorban történeti forrás. A Makkabeusok könyvei éppen a Hanuka kapcsán informatív összefoglaló munkák, fontos tehát ismerni természetesen, a kultúrtörténet megkerülhetetlen részeként, a keresztény bibliai kánont.
A hanukai gyertyatartó a zsidó tárgykultúra egyik legfontosabb darabja és mindig megmozgatta a zsidók kreatív fantáziáját, a múzeumban is van recycling hanukia és kenyérbélből készült munkaszolgálatos hanukia is. Neked van kedvenced?
Egy nagyon-nagyon szép műanyag hanukia bukkan fel az emlékeimben, aminek meg voltam győződve, hogy úgy van kialakítva a belseje, hogy nyugodtan belehelyezhetek egy gyertyát is, az ott leég, és akkor jó lesz. Aztán a nagylányom halk, de határozott suttogására emlékszem: „apa, valami ég”. A hanukia, úgy értem, az egész hanukia volt az. Gyönyörű volt, imádtam, igazán kár érte, csak egy Hanukát élt. A múzeumi gyűjteményből az Eight Days Design tervezői csoport (Darányi András, Hajdu Eszter, Kecskés Orsolya, Égi Marcell) által tervezett hanukiát választanám.
Az idei Hanuka elég lehangoló polgári évet zár, mondj nekünk valami bölcset és vigasztalót a Fények Ünnepe előtt búcsúzóul.
A híres idézetet küldöm mindenkinek: ez is elmúlik egyszer.

​Verő Tamással, a meseolvasó rabbival beszélgettünk a mesékről, a hallgatóságról, a zsidó mesék sajátságairól és arról, milyen kivételes csapat ők Bán Lindával, a feleségével, egy új típusú, vagány és modern rebecen-szerep megalkotójával, általában a nők zsidó közösségi szerepéről is.

Amikor elkezdődött a teljes lezárás, elsősorban a szülők tehermentesítése volt a cél az online mesemondással, a gyerekek megnyugtatása, vagy a tanítás? Kérték tőletek a mesét vagy ti találtátok ki, hogy legyen?  
Verő Tamás: Azt éreztük Lindával, hogy mindenképpen napi kapcsolatban kell maradni az emberekkel, törődni velük, de abban nem volt tudatosság, hogy ezt milyen módon tegyük. Az online mesemondás mint napi kapcsolattartási forma végül Lindának jutott eszébe. A visszajelzések alapján, úgy látszik, hogy ez bevált, az emberek várják a következő meséket, számítanak rá, hiányzik nekik.
Hányan követik a meséiteket?
Naponta 600-800 ember nézi meg, sokan már az élő adás alatt meg is osztják.
Hogyan válogattok a mesék között? Mi dönti el, hogy mikor melyik kerül sorra?
Az elején összegyűjtöttem az itthoni zsidó mesekönyveket és aztán az interneten elérhetőket is. Ünnepek alkalmával vagy sábát közeledtével előfordult, hogy aktualitásokhoz kapcsoltam a történeteket, de most már, ahogy szűkül a magyar nyelven fellelhető zsidó meseanyag, egyre nehezebb a választás.
Gondolkoztál már azon, hogy mi lesz, ha elfogynak a mesék? Írnátok, írnál-e szívesen meséket?
Egyszer az autópályán voltam éppen, és úgy meséltem, hogy semmi nem volt elérhető, amit előkészítettem, Linda mondta is, hogy miért nem egy saját történetet mesélek el. Régen nagyon is része volt a zsidó hagyománynak, hogy a rabbi elmond egy személyes történetet az életéből, de eddig én még nem gondolkodtam el azon, hogy mesét írjak. Linda tarsolyában viszont van még valami a Zsidongó könyvekkel kapcsolatban.
Fordítottatok angol vagy héber eredetiből?
Igen, előfordult már, segített nekünk Kardos Ági, a Lauder tanára, de az egy hosszú idő, nagy munka, hogy irodalmi is, élvezhető is legyen, amit csinálunk.
Eleinte arra gondoltunk, hogy, a mese, műfajából adódóan, a fiatalabbakat fogja leginkább érdekelni, amit csinálunk, de elég hamar kiderült a visszajelzések alapján, hogy sok felnőtt, egyedülálló és idős ember is igényli ezeket a meséket. Sok esetben személyes üzenetben írták meg nekünk, hogy mennyire tetszik ez az adás és mennyire sokat jelent nekik. Kellemes meglepetés volt, hogy arra a kérdésre, hogy kiknek szól a mese és meddig van igény rá, a gyakorlat adta válasz felülmúlta az elképzeléseinket. Annak ellenére, hogy én is látom, a színvonal nem mindig egyenletes, a legfontosabb mégis az az egészben, ami a folyamatosságát adja; maga a kapcsolat, hogy látjuk, halljuk egymást.
Szerinted milyen egy jó mese?
A jó mesének szerintem kell, hogy legyen tanulsága és fontos, hogy mindenképpen pozitív végkifejlettel rendelkezzen. Most egészen egyértelmű volt a visszajelzésekből, hogy csak a jó végkimenetelre vágynak az emberek, olyan befejezésre, amely vigasztaló, reménykeltő, azt üzeni, hogy a végén minden rendben lesz.
Mi az ami sajátos egy zsidó mesében? Mitől zsidó egy mese azonkívül, hogy zsidók a szereplői?
Ez egy nagy kérdés a zsidó művészet egésze esetében; mitől zsidó? Attól lesz zsidó egy mese, mert aki alkotta, vagy az, akiről szól, zsidó? Én azt gondolom, hogy pusztán attól, hogy egy zsidó ember meséli, már lehet a mese “zsidó”. Volt olyan mese, amibe beleszőttem két helyszínt, és ettől már zsidó mese lett. Nem tudnék egy sémát mondani, hogy mi az, ami zsidóvá tesz egy mesét, inkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy egy mese zsidó jellegét az adja, ahogy hozzánk szól, ahogy érezzük.
Felnőttként hiszünk valamennyire a mesékben?
Hiszünk is és hinni is akarunk. Én azt látom, hogy aki a mesébe bekapcsolódik, az arra az időre, és egy kicsit talán azután is, feltöltődik a mese hangulatából. Bár mindannyian tudjuk, hogy ezek nem valós történetek, de mégis, hinni akarunk, és jó érzés teret adni annak az élménynek, hogy jó együtt lenni és meghallgatni egymást.
Van-e olyan mese gyerek vagy felnőtt korodból, ami nagyon megfogott?
Egy kedvenc mesém nincsen, több olyan könyv is van, ami közel áll a szívemhez. Van olyan mese, amivel kapcsolatban eszembe jut, hogy vissza-visszatérjek rá, mert mást jelent az idő múltával. Volt a Rabbiképző idejében egy belső újságunk, ahol leírtuk, hogy “Minden rabbi volt egyszer fiatal” - most már nem az vagyok, de ez jó cím lehetne. De válaszolva arra, amit kérdezel, van egy nagyon emlékezetes, amit még a Benjamin oviban kezdtünk el Fricivel és Klein Judittal, amikor zsidó történeteket zenésítettünk meg és énekeltünk, az nagyon megmaradt bennem. Később kiadtuk még egyszer, Zsákai Feri - emléke legyen áldott - adta a zenei hátteret, Frici pedig megírta, és együtt énekeltük. Ezt az emberek valamiért mind a mai napig keresik.
Mennyire illeszkedett bele a mesén túli online tevékenységetek ebbe a digitális kapcsolattartási stratégiába? Úgy tűnik, hogy az első korlátozások bevezetésével kezdődő időszak alatt a Frankel felépített egy sokrétű, online jelenlétet. Szerinted mit kell ebből megtartani, ha lesz majd hozzáférhető vakcina, és a megszokott módon tudjuk folytatni az életünket?
Rabbiként azt tudom erre válaszolni, hogy amint Heisler Andrásnak a korlátozások enyhítését követő kijelentése “A zoom időszak vége” elhangzott, azonnal érkeztek hozzánk az érdeklődő, aggódó üzenetek “ugye nem lesz vége” “ ugye továbbra is maradunk” - írták sokan. Én azt gondolom, hogy amíg a vakcina nem elérhető, az online közösséget mindenképp meg kell tartanunk. Furcsa módon a közösségünk erősödött ettől. Nem is képzeltem volna azelőtt, hogy az első naptól kezdve, mikor elkezdtük, minden egyes nap, 30-40 ember ül le majd esténként a számítógép elé, hogy a zoom-on együtt legyen, tanuljon, egymásra mosolyogjon és megkérdezze a másiktól; hogy van. Ha azt nem is tudtuk még, hogy a mese lesz az mint közvetítő eszköz, ami ekkora szerepet játszik majd az online kapcsolattartásban, az már a koronavírus miatti zsinagóga-bezárások első napján egyértelmű volt számunkra Lindával, hogy a személyességet a tőlünk telhető legjobb módon pótolnunk kell, erre nagyon nagy szükség van, annak nem szabad elvesznie. Linda még aznap felvette a kapcsolatot a Breuer TV-vel, akik rögtön eljöttek hozzánk és felvettek egy szombatfogadó istentiszteletet. Ilyen értelemben volt ebben egy tudatos készülés, építkezés. Sokkal gyorsabban el lehet érni egy zoom-os eseményt, mint lemenni a zsinagógába, és ebből szerintem van, amit meg kell tartani, ami hasznos és segítség, de meg kell találni azt az utat, ami tulajdonképpen a visszatérés a zsinagógába. Értem a kollégáim félelmeit, aggódnak sokan, hogy az emberek elszoknak a zsinagógai léttől.
Közelednek az őszi ünnepek, nemsokára itt van Elul hava. Amennyiben úgy alakul, hogy a nagyünnepeken nem fogunk tudni személyesen részt venni a zsinagógákban, akkor felmerül-e a vallásjogi kérdés, hogy mi a fontosabb, a közösségi együttlét, tapasztalat vagy a halachikus munkatilalom, ami azt is magában foglalja, hogy nem lehet bekapcsolni ilyenkor a számítógépeket? Ros Hásánákor ez mindjárt két napot is jelent, ami egy magányos vagy beteg, idős embernél hosszú idő. Még az ortodoxia is beszélget erről, hogy ilyenkor mi az, amit ennek enyhítésére vallásjogilag meg lehetne tenni. Erről te mit gondolsz?
Egyrészről én nagyon nagyon fontosnak tartom azt a mozzanatot, hogy az emberekkel tartani kell a kapcsolatot és éppen ezért meg kell találni azt az utat, ami szerintünk helyes, és amit mostanáig is követtünk; péntek esténként, még az ünnep bejövetele előtt, elkezdjük az istentiszteletet és ezt online elérhetővé tesszük mindenki számára. Így találtuk meg azt az utat, amit követve törődünk is a közösséggel, de közben a vallási előírásokat is tiszteletben tartjuk. Erev Ros Hásánákor és Erev Jom Kippurkor ugyanígy fogunk tenni, hogy aki nem tud vagy nem mer lejönni a zsinagógába a koronavírus-fertőzés miatt, velünk lehessen, hogy mindannyian részesei lehessünk így az ünnepeknek. Ugyanakkor nem szeretném kikerülni a kérdést; én is hallottam azokról a külföldi ortodox döntésekről természetesen, amelyek segítséget nyújtanak vagy felmentést adnak különleges alkalmakkor, de úgy látom, hogy a magyarországi Rabbikar szigorítóbb utat követ, és az ünnep szabályait illetően és ez nem teszi lehetővé, hogy élőben közvetítsük az ünnepi imát a zsinagógákból.
Mesélnél arról, hogy ti hogy működtök együtt Lindával mint csapat? Sokak számára vagytok a rabbi és rebecen modellje.
Azt gondolom, hogy mi tényleg nagyon jó csapat vagyunk. Más, “hivatalos” zsidó szervezet esetében egy nagy csapat dolgozik együtt, egyszerre sokan ülnek össze és hozzák meg a döntéseket, nekünk ebben könnyebbség, hogy egy háztartásban, egy légtérben történik mindez. Hasonló hullámhosszon mozgunk azokban a kérdésekben, hogy mikor, mit és hogyan lenne érdemes csinálni a munka területén is. Szerintem, ami nagyon fontos és amit egyébként szerintem a Zsidó Múzeum is nagyon jól csinál, hogy meghallja, meghallgatja a közösség szavait, és úgy tűnik a visszajelzésekből, hogy ezt tapasztalják az emberek velünk kapcsolatban is, azt, hogy odafigyelni, gyorsan reagálva együttműködni mindenki megéri, működik. A Zsidongó is így indult útjára. A közösség tagjai azt kérdezték tőlünk, hogy nekünk miért nincs magyar nyelvű Ros Hásánái mesekönyvünk, Linda nekiállt és összeállította. Örülök, hogy ezt modellnek mondod, de ez, ahogy a beszélgetés legelején mondtam, egyáltalán nem tudatos, nem tanakodunk ezen naphosszat, ez belülről jön. Bevásárlás közben, vagy amikor elmegyünk együtt a gyerekekért, beugrik valami, akkor azt rögtön el tudjuk kezdeni és csináljuk együtt.
Hogy lettetek Lindával a gyerekek Rabbija és Rebecenje?
Nem volt pályatervezés. Adott volt, olyan értelemben, hogy én mindig nagyon szerettem fiatalokkal és egyáltalán az emberekkel foglalkozni, ezért is mentem a Rabbiképzőbe. A Zsidó Gimnázium idején a Somerben nyüzsögtem, aztán Szarvason, egyszerűen úgy alakult, hogy minden évben ott kellett lennem, mert jól éreztem magam és mert kialakult egy olyan plusz kapcsolat a gyerekekkel, ami miatt ez nagyon fontos volt. Ha azoknak a gyerekeknek, akik voltak Szarvason, azt mondod, hogy rabbi és rebecen vagy zsinagóga, akkor erről lesz egy képük, és ezt nem azért mondom mert fényezni szeretném magam. Azt gondolom én is, amit Schweitzer professzor úr mondott, amikor a Holocaust után Pécsre került és focizott a gyerekekkel, majd kérdőre vonták ezért, hogy “egy rabbi hogy focizhat a gyerekekkel?”. Azt,  hogy nincs olyan ami tabu lenne a gyerekek előtt. Nagyon jólesik, amit mondtatok, de ez egyszerűen csak így alakult. Elkezdtem járni a Benjámin oviba, nekem nem kell ezért fizetés, nem azért csinálom. Nekem öröm a boldog szemeket, arcokat látva a Szombatot együtt fogadni és a Scheiberben ugyanez a helyzet, amikor egy közös, nagy ünnepség van és látom az arcokat felragyogni, hogy na, végre, a rabbi röviden beszélt.
Látsz-e arra lehetőséget, hogy a többi rebecen is aktívabb legyen a magyar zsidó közösségben, szerinted ti szerepmintaként ezt a folyamatot talán beindítjátok?
Nem tudom, hogy a miénk példa vagy minta lehet-e, azt viszont tudom, hogy amit most csinálunk, Linda nélkül nem lenne ilyen. Azt gondolom, hogy ez nem olyan dolog, hogy a rebecennek lenne egy meghatározott feladatköre, hanem mindegyikük kialakíthatja a saját útját és annak, hogy Linda a magyar zsidóság életében egy kis segítséget jelent, annak a titka az, hogy ő milyen, mit szeretne és hogyan áll hozzá ehhez az egészhez. Ha ilyen értelemben gondolsz mintára, akkor ezt lehet követni vagy tanulni belőle de minden egyes nő más, és nagyon sok olyan nőre van szükség, mint a Bálint Ház, a Múzeum, vagy a Zsidó Gimnázium vezetőségében, akik nagyon sokat hozzáadnak ehhez a közösséghez, és az viszont lehet példa.
Szarvas nagyon sikeres, azok az emberek, akik azóta is nagyon nagy szeretettel gondolnak vissza Szarvasra, húsz éves koruk után nem találnak semmit a zsidó közösségben, ami újra meg tudná fogni őket igazán. Te is úgy látod, hogy húsz éves kor után eltűnnek ezek az emberek, nem járnak zsinagógába, és ha igen, akkor szerinted mit lehet csinálni ezzel a jelenséggel? Hogy lehetne kiterjeszteni a szarvasi zsidó élményt 80 éves korig?
Igen, a tapasztalat azt mutatja, hogy amikor a gimnázium befejeződik, az emberek érthetetlen módon eltűnnek a zsidóságból, bármilyen háttérrel rendelkezzenek is, de ez talán nem magyar specialitás. Ez az életkeresés, párválasztás, tanulás időszaka. Ezzel küzdhetünk, de ez előfordul nagyon sok helyen és már az általános iskola felső tagozatában is egyre nehezebb megszólítani a gyerekeket. Erre most van egy nagyon jó programunk, a BBYO, ahol a bár-micvó utáni gyerekeket is meg tudjuk néha találni és pár gyereket ott tudunk tartani a Frankel környékén. Erről is talán meg lehetne kérdezni Lindát, hogy mi lehet ennek az oka. De a húsz évesnél idősebb korosztály visszatérésében nagyon nagy szerepe van szerintem a Múzeumnak és a zsinagógáknak. Ha tudnám a pontos receptet, hogy Szarvas miért jelentett olyasvalamit, ami életre szóló élményt adott sok gyereknek, és ezt át tudnám ültetni a mostani helyzetre, akkor még többen lennénk a Frankelben és még többen lennénk a zsidó közéletben, de hát ezt a receptet nem ismerjük ennyire tisztán. A Lauder, a Scheiber is próbálkozik, a Bálint Házban is van sok ilyen próbálkozás, hogy azt a légkört, miliőt megmutassuk, olyan pluszt adjunk, ami továbbvisz mindannyiunkat. Talán van egy olyan társadalmi elvárás is, hogy legyen egy kis kitérő, de amikor az emberek megtalálják azt a zsidó utat, ami miatt többek között fontossá válik, hogy zsidó esküvőjük legyen, kell hogy legyen folytatás, valamivel több annál, mint, hogy minden évben elküldöm a gyerekem Szarvasra. Valamivel több; legyen ez egy Sábát, egy Jom Kippur, vagy akár a Zsidó Múzeum meglátogatása.
Hogy telik a nyaratok, hogyan viseltétek az elmúlt hónapokat és hogyan készültök a következőkre?
A kötelező választ adom: Nagyon jól, minden rendben. Én úgy gondolom, hogy azért az emberek nagyon nagy része, a visszajelzések alapján, nehezen viselte, közösségileg, családilag, minden értelemben, de van pár ember, aki jelezte, hogy jó volt végre egy kicsit megállni és a családdal lenni. Nálunk ez olyan nagy változást nem jelentett, mi tényleg egy nagyon zárt család vagyunk és nagyon sokat vagyunk együtt, és ebben az időszakban még tovább bővíthettük ezt az együttlétet. Persze nem volt könnyű, de úgy gondolom, hogy továbbra sem fogunk menni sehova nyaralni, amíg vakcina nem létezik. Nem csak magunk miatt, az idősebbek miatt is, védenünk kell egymást. A Mamámhoz sem megyünk föl, pontosan ezért. Egyszer lementünk a Balatonra, de szörnyülködve jöttünk fel, mert senki sem viselt maszkot és rengetegen voltak.