„Mi, akik ma élünk, mind hanukai nemzedékek vagyunk”

Darvas István rabbi szerint a Hanuka a legaktuálisabb ünnep a „posztkommunista”, XXI. század eleji magyar zsidó közösség számára, ezért is szeretjük ennyire. A vele készített interjúból az is kiderül, hogy a gyertyagyújtásban mind eleve világbajnokok vagyunk. Hanuka és cionizmus, Hanuka a karácsony ellen, Hanuka az Újszövetségben és egy mindenkit megvigasztaló zsidó bölcsesség: ezekről lesz most szó.

A Hanuka ma talán a legnépszerűbb zsidó ünnep, miközben nem tórai, még csak nem is bibliai eredetű, a zsidó vallási hagyományban nem foglal el igazán kitüntetett helyet. Mi az oka ennek a népszerűség-növekedésnek és mikor kezdődött ez a fényes diadalmenet?
A válaszom első részében szeretnék egy ellenszenves rabbi hagyományt feleleveníteni, valami olyat mondani kezdetnek, ami héberül van, mert annyira kifejező, annyira pontosan mondja el, mi teszi kivételessé a Hanukát: 
החידוש במעשה הוא היה שבמקום להיהרג על קידוש השמ כאשר ה חסידים בחר לחרוג את הצורר
Először vázoljuk a mondat elhangzásának szituációját, hogy amikor a görögök és a hozzájuk csatlakozó zsidók megpróbálták rábírni Mátitjáhu ben Johánánt, aki Modinben volt főpap, hogy imádjon bálványokat, akkor ő, a társaival felkelt és megölte a görög tisztet és zsidó csatlósait. Ebben az volt a nóvum, a „hiddus”, hogy ahelyett, hogy a többi jámbor zsidóhoz hasonlóan ő is meghalt volna „a Név megszenteléséért”, inkább úgy döntött, hogy ő fog végezni az elnyomóval, ezt jelenti a fenti héber mondat. Az egész zsidó hagyományban meglehetősen egyedülálló elhatározás, hogy egy zsidó nem mártíriumot vállal a hitéért, inkább azt preferálja, hogy legyen csak mártír az ellenség. Ebben a modern Izrael állama magára ismerhet, magára is ismer, a cionizmus, illetve Izrael megszületése az egyik oka a Hanuka viszonylag friss népszerűségének. 
A másik ok bizonyára az integráció, az, hogy a keresztény és a zsidó gyerekek elkezdtek együtt iskolába járni, és ez a helyzet rámutatott december havának zsidó deficitjére. A zsidó szülőknek szükségük volt valamire, ami versenyképes lehet a karácsonnyal. Szerintem ez a két folyamat lökte meg a Hanuka népszerűségét, ezeknek köszönhető ez a szép sportsiker, amit a XX. század második felében elért.
Annak sincs szerepe az áttörésben, hogy nincs munkatilalom, böjtölni egyenesen tilos? Csak gyertyát kell gyújtani, ami ráadásul szép és kedves dolog, kivált akkor, ha a napok rövidek és amúgy folyton sötét van, illetve mondani két-három rövid áldást és fülbemászó dalokat énekelni. Ehhez jön még a latkesz, a szufgánia, a trenderlizés és az ajándékok, szóval kevés befektetéssel nagy érzelmi hasznot hajt a hanukázás. 
De, ezeknek is fontos szerepe van, még 357 ilyen ünnepnap és a világ visszatér az ortodox zsidó vallásgyakorlathoz. Az idétlenkedést abbahagyva, az, hogy mindenki, növekvő sorrendben, a napok számának megfelelő, végül nyolc gyertyát gyújt, az a lehető legszebb módja a micva végreahajtásának, és minden zsidó így csinálja ma már. Ebben nagyon aggályos, gondos, önmagunkkal szemben a legmagasabb igényekkel fellépő zsidók vagyunk mind, és ez még tovább emeli az ünnep fényét. Hogy másképp is lehetne a micva minimumát teljesíteni, a legtöbben nem is tudjuk, a „megúszós verzió”, a családonként vagy családtagonként egy-egy gyertya gyújtása az ünnep minden napján, teljesen ismeretlen, és ez jól van így. Ebben mindenki egyformán világbajnok, a hagyománytól távolabbi és a hozzá közelebb álló zsidó emberek egyaránt magas szinten és boldogan tudják ezt a micvát teljesíteni – és valóban nagyon nagy a jutalma, hogy mekkora, azt pontosan a Jóisten tudja. 
A Te összefoglalódból is kiderül, hogy azért ez egy véres, kegyetlen történet, ha kicsit belemélyedünk. Hogy lehet ezt összekötni az ajándékozgatással és a fánkevéssel? Ha a kardozás és a zsidó szuverenitás nem lelkesít esetleg eléggé valakit, annak mit jelenthet az ünnep? Pláne egy asszimilált zsidónak, akit egyáltalán nem taszít kora hétköznapi és magaskultúrája, a kortárs „hellenizmus”?
Azok, akik kevésbé kardoznának, vagy ölnének meg embereket, azt tanulhatják ebből, mennyivel nehezebb felállni a szellemi megsemmisítési kísérletekből, mennyivel hosszabb távú a hatásuk még a fizikai fenyegetettségénél is. Amikor a zsidóságot a fizikai megsemmisülés veszélye fenyegette, az, ha nem is rögtön, de az esemény „másnapján” védekező erőket mozgósított, és ennek hosszú távú hatása is volt. Amikor viszont támad egy zseniális antiszemita, aki fizikailag nem akarja megsemmisíteni a zsidókat, csak a hagyományaikat akarja kiirtani, bizonyos értelemben nehezebb védekezni ellene. A nácizmusnak a zsidó közösségben végzett pusztítása egyfelől nyilván sokkal súlyosabb, mint a kommunizmusé, másfelől a pusztító beavatkozás erős reakciókat vált ki, energiákat mozgósít. A ’45 és ’89 közötti korszak viszont csak megtört, altatott, kocsonyásított, ölte és nem mozgósította az energiákat. A Hanukát megelőző üldöztetés időszaka olyan, amilyen ez a korszak volt, míg Hámán fenyegetése, a Purim története a nácizmushoz hasonlít inkább. Látjuk az elmúlt 30 év történetét nézve, hogy milyen nehéz talpra állni a szellemi pusztítás után. Mi, akik ma élünk, valamennyien, hanukai nemzedékek vagyunk, a talpraállás korszakának gyermekei. Talán ezért is kötődünk, az első kérdésre visszautalva, épp mi ennyire a Hanuka ünnepéhez.
Szép és fontos spiritualizálási javaslata ez az ünnepnek, de a hagyomány nem csak ilyen. A Máoz Cúr nevű ének, amelyet mind dalolni szoktunk, és fülbemászó dallama van, mégiscsak mészárszékről beszél és Edom (a rabbinikus irodalomban Róma), vagyis a kereszténység végéről. Ez azért meglehetősen kevéssé énekelhető nyugodt szívvel, ha érti az ember. Mit lehet csinálni a Máoz Cúrral?
Ugyanazt, amit a Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta kezdetű művel, amelyet óvodai ünnepségeken szokás volt énekelni anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutott volna fennakadni a pajzán szövegen, pedig viszonylag egyértelmű, miről van szó. Ezt lehet csinálni a Máoz Cúrral is, hagyjuk a jelentését szépen a homályba veszni. Annál is inkább, mert az Örökkévaló végtelen kegyelméből a magyar zsidóság nagy többsége nem tud eléggé héberül ahhoz, hogy bármit megértsen belőle, szóval van remény. Ismét komolyra fordítva a szót, történeti kontextusba kell helyezni „Edom elpusztítását”. Ez a szöveg akkor fogalmazódott, amikor a megszokottnál is rosszabbul ment a zsidó közösség sorsa a keresztény Európában, az ilyen dalokban a fájdalmuk nyilvánult meg. Az egyiptomi kivonulás történetében látjuk, hogy „rosszul bántak velünk az egyiptomiak”. Ha az eredeti hébert pontosabban akarjuk fordítani, azt mondhatjuk, hogy „rosszá tettek minket az egyiptomiak”. Az üldöztetés valójában nem nemesíti a jellemet, bármit is tart erről a téves humanista közhely. Ez a szöveg, szerencsére, ma praktikusan halott, még aki érti is, amit énekel, az sem gondolja ezt. Senki nem akarja bántani keresztény társait, ártalmatlan archeológiai emlékké váltak a dal sorai. Persze, ettől még a történeti elemzést el kell végezni.
Soha semmilyen hagyományelemet nem lehet kidobni? A reggeli áldásokban a Te közösséged, a Te kezdeményezésedre, nem mondja, hogy hálás az Örökkévalónak, amiért nem tette őket nemzsidóvá, nővé, szolgává. Mikor kell értelmezni és mikor kell megszabadulni egy-egy hagyományelemtől? 
Az főleg attól függ, milyen mélyen vannak ezek az elemek beágyazódva a hagyományba, illetve a zsidó vallási popkultúrába. A Máoz Cúrt milliók éneklik és ismerik, ortodoxok, reformzsidók, hagyományaikhoz így-úgy kötődő szekulárisok, ennek más a helyiértéke, mint ha egy kis zsidó közösség Pesten nem mondja a reggeli áldások közül azokat, amelyeket említettél. A Love me tendert se lehet kidobni a világkultúrából, így a Máoz Cúrt se a Hanuka ünnepléséből. Van és ezért beszélni kell róla, ami egy lehetőség akár a vallásközi beszélgetésre is, elmondani, hogy miért ragaszkodunk ehhez a dalhoz annak ellenére, hogy szeretjük keresztény társainkat és soha, semmi pénzért sem bántanánk őket. És ez mindannyiunknak mond valamit a hagyomány természetéről, és akár még, mindennek ellenére, közelebb is hozhat bennünket egymáshoz.
Ide kapcsolódhat, hogy bár a héber Bibliában nem szerepel a Hanuka, de az Újszövetségben, az Újjászentelés ünnepéről szólva, futólag, Jézus életét elbeszélve, János evangéliuma megemlíti. Hogyan érdemes egy rabbinak az Újszövetséget olvasnia? Van értelme a vallásközi párbeszédnek, vagy csak egyszerűen szeressük egymást és beszélgessünk inkább a fociról?  
A fociról mindenképpen beszéljünk, igen. A vallásközi párbeszédben nem hiszek, amit láttam ebből, az nem állt közel hozzám, de a beszélgetésben nagyon is hiszek, akár vallási kérdésekről is. Számomra az Újszövetség és általában a keresztény, pontosabban katolikus bibliai kánon elsősorban történeti forrás. A Makkabeusok könyvei éppen a Hanuka kapcsán informatív összefoglaló munkák, fontos tehát ismerni természetesen, a kultúrtörténet megkerülhetetlen részeként, a keresztény bibliai kánont.
A hanukai gyertyatartó a zsidó tárgykultúra egyik legfontosabb darabja és mindig megmozgatta a zsidók kreatív fantáziáját, a múzeumban is van recycling hanukia és kenyérbélből készült munkaszolgálatos hanukia is. Neked van kedvenced?
Egy nagyon-nagyon szép műanyag hanukia bukkan fel az emlékeimben, aminek meg voltam győződve, hogy úgy van kialakítva a belseje, hogy nyugodtan belehelyezhetek egy gyertyát is, az ott leég, és akkor jó lesz. Aztán a nagylányom halk, de határozott suttogására emlékszem: „apa, valami ég”. A hanukia, úgy értem, az egész hanukia volt az. Gyönyörű volt, imádtam, igazán kár érte, csak egy Hanukát élt. A múzeumi gyűjteményből az Eight Days Design tervezői csoport (Darányi András, Hajdu Eszter, Kecskés Orsolya, Égi Marcell) által tervezett hanukiát választanám.
Az idei Hanuka elég lehangoló polgári évet zár, mondj nekünk valami bölcset és vigasztalót a Fények Ünnepe előtt búcsúzóul.
A híres idézetet küldöm mindenkinek: ez is elmúlik egyszer.