Miért érdemes Izraelben világhírűnek lenni, főleg szőkén és kék szeműen? Hogyan került Etgar Keret író a pesti zsidó színház állandó szerzői közé? Kinek szól ez az egész, és mit szeretne tőlünk? Miért kell ügyvédi segítség Magyarországon egy különösen szélsőséges hászid szekta színreviteléhez? Mi lesz az ifjúsági társulat tagjaival és mi a függetlenség ára A Gólem Színház számára? Borgula Andrással beszélgettünk. Hogyan alakult úgy az élettörténeted, hogy Izraelbe mentél tíz évre, mit csináltál ott, hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal, ott történt-e, vagy máshol, előbb? Miért jöttél haza, ha már tíz éven át kibírtad?
Mindig is színházzal akartam foglalkozni. Diákszínész voltam a Harlekin Gyermekszínházban és a Madách gimiben pedig a Thália stúdió tagja voltam. Az érettségi után nem vettek fel a Színművészetire és úgy gondoltam, megbüntetem őket és külföldön leszek híres. Egy barátom épp akkor alijázott és rávett, hogy menjek el vele a Szochnutba. Ott már meggyőztek, hogy ilyen szőkén és ilyen kék szemekkel nagyon sikeres leszek az izraeli lányoknál. Nem kellett ennél több. Alijáztam. Ott persze előbb három évet katonáskodni kellett (az előkészítő és az izraeli érettségi letétele után), de aztán felvételiztem a Tel Aviv-i Egyetemre színházrendezőnek, és azonnal fel is vettek. A tervem az volt, hogy maradok, de megismerkedtem egy magyar lánnyal, aki miatt visszatértem Budapestre az egyetem után. Azóta már nem vagyunk együtt, de ember tervez Isten nevet… ugye. Drámákat fordítasz héberből, kivéve Etgar Keret esetét, akit jelentős részben Te vezettél be, egy válogatott novelláskötettel, a magyar könyvpiacra, Te ismertetted meg a magyar közönséggel. Most játsszátok egy darabját elsősorban gyerekeknek. Mi tünteti ki őt számodra, tényleg különlegesen fontos Neked ez a kortárs izraeli író? Valójában két szerzőt fordítok héberről magyarra: Hanoch Levint, akit nyelvi leleményessége miatt leginkább izraeli Parti Nagy Lajos jelzővel emlegethetünk és, persze, Etgar Keretet. Etgar nagyon fontos nekem, eddig három előadást csináltunk a műveiből (A Trükk, Pizza Kamikáze és A kócos macskaemberkölyök). Ő valami olyan csodálatosan „sűrűt” ír, olyan furcsa szempontból és olyan hétköznapi stílusban, miközben egyszerre mélyen zsidó és izraeli (ez a kettő messze nem ugyanaz), hogy azonnal rabul ejtett. A Gólem a zsidó közeg önismeretét segítő, szembesítő, problematizáló, provokatív vállalkozás, és mint minden színház, az itt és most-tal foglalkozik, de van a pesti zsidó közegnek annyi érdekessége, van annyi benne, amire egy állandóan megújuló repertoárral dolgozó zsidó színház építhet? Miért érdekes mindez azoknak a honfitársaknak, akik kívül vannak zsidóként, vagy nem zsidóként, ezen a budapesti zsidó közegen? Ki a közönsége a Gólem Színház előadásainak, kihez hogyan szólnak? Vitatkoznék itt veletek. Mi nem a magyar zsidó közeget akarjuk szembesíteni önmagával. Az kispálya lenne. Mi mindenkit akarunk szembesíteni a ZSIDÓ-val. A pesti közeg nem annyira izgalmas, hogy megtöltsön egy repertoárt, látszik is a műsorunkon. A magyarokon kívül izraeli, német, amerikai, angol szerzők vannak vagy voltak repertoáron, mert hiszek abban, hogy nagyon is érdekli a többségi társadalmat a ZSIDÓ. De hol tanulhatna, hallhatna, kérdezhetne róla? A színház erre kiváló közeg és totálisan hiányzott, ameddig mi színre nem léptünk. Így aztán mindenki a mi közönségünk -aki jegyet vesz, azok is akik bent vannak és azok is, akik kint. És, persze, a küszöbön állók is. A közösségi traumák, szorongások, egyáltalán a magyar zsidó közösség vélt lelkiállapota különösen fontos témának és poénforrásnak tűnik számotokra. Van a közösségnek, bármely közösségnek lelkiállapota? Javítható tartósan színházi előadások révén? Feladata a színháznak javítani? Van ebben az értelemben közösségi színház? Közhely, de igaz: annyira siralmas az állapotunk, hogy vagy nevetünk rajta vagy elvesztünk. Így a poénok, az szkeccsek, az előadások sokszor a szembenézés első állomásai. Ilyenek vagyunk, tessék kérem megváltozni. Nem biztos, hogy javít, de legálabb szembesít, és ez is fontos. Meg nem is a mi feladatunk javítani, azt csinálják a közösségi vezetők, mi csak művészek vagyunk. Ebben az értelemben mi nagyon is közösségi színház vagyunk: mélymagyarzsidó. A legújabb bemutatótok eléggé távol esik a pesti zsidók világától, a Lev Táhor nevű, nagyon-nagyon fundamentalista zsidó közösség ijesztő történetével foglalkozik. Az utóbbi években mintha még izgalmasabb lenne bemutatni a nagyon ultraortodox közösségek zárt világát, fejcsóválni és megállapítani, hogy milyen jó, hogy mi nem ilyenek vagyunk. Mi tud ezenkívül kiderülni a Lev Táhorról, a fundamentalizmusról, a vallási mániáról, aminek van pesti zsidó "tanulsága", ha el lehet erről bármit mondani bemutató előtt? Számunkra ebben a projektben a dokumentarista stílus volt a lényeg és kevésbé az ultraortodoxok, bár igaz, egy szektáról akartunk beszélni, és hát ez a legextrémebb zsidó szekta ma. Annyira van áthallása (tanulsága) a mai magyar zsidó viszonyokra, hogy jogászi segítséget is kértünk a felkészülés alatt. A vallási mánia mögött sokszor csak pénz és hataloméhség lakik, ami – legyen ennyi elég elöljáróban – a mi hétköznapjainkra nagyon is érvényes. A Gólem Színház ifjúsági társulatának önironikus a névadása, GITT (Gólem Ifjúsági Társulat és Tanoda). Két előadásuk is fut, a dramaturg és még a szerző is részben pályakezdés előtti fiatal ezekben az előadásokban. Mi lehet ezekből a nagyon fiatal felnőttekből a mostani magyar színházi közegben, hová futhat ki ez az egész? Öröm, önismeretszerzés, játék, felkészítés valamifajta színházi pályára vagy gittrágás, jó, de céltalan tevékenység, távlatok nélkül? Az utóbbi években minden évben bekerült GITT-es a Színműre. Nagyon komoly és mély műhelymunka folyik nálunk, aminek a célja a felkészítés a színész pályára… egyetemre. A Színművészeti Egyetem einstandolásával ez a képlet bonyolult lett (vagy éppen egyszerűbb), de mi nem politikában gondolkozunk, hanem szakmában (és tehetségben). Mindenki oda felvételizik, ahová akar. A Gólem ma már nemcsak társulat, hanem kulturális központ is. Miben különbözik, hogyan működik együtt, kell-e neki egyáltalán, a szomszéd Csányi utcai intézménnyel, a Bálint házzal, akár a Merkázzal? Millyen nem csak színházi programjai vannak? Első körben abban különbözik, hogy mi egy színház vagyunk művészeti célokkal. Ez a vezetésben is megmutatkozik. Nálunk művészek vagy színházi szakemberek a vezetők a felsorolt helyeken pedig közösségépítők (ami nagyon fontos). Másrészt itt van a függetlenség kérdése. Mi önmagunkat tartjuk fent (rengeteg segítséggel a legkülönbözőbb forrásokból) és nincs egy fenntartónk mint a Szochnut, vagy a JDC, vagy a hetedik kerület, és ez szabadságot jelent elsősorban (másodsorban rengeteg küzdelmet). A második kérdésre, Zoe Aqua lemezbemutató koncertje, az Irodalom Éjszakja, pódiumbeszélgetések, díjátadók és persze a különleges konyhánk (minden hétköznap 12–15 között) mindaz, ami a színházon kívül van, vagy volt a központban, és, persze, nagyon igyekszünk tágra nyitni az előadóművészeti ajtót – csak a minőségi küszöb magas.
0 Comments
Leave a Reply. |
InterjúkBeszélgetések kutatóinkkal, látogatóinkkal és segítőinkkel. Archives
August 2024
Categories
All
|