Zsidógyerekek a református kollégiumban: Veszprém megye zsidó történetei

Honnan érkeztek és mikor a megye két legnagyobb városának zsidó lakói? Miért jöttek kapóra egy gazdasági modellváltáshoz a modernizálódó uradalmakban, és vajon mi köze mindennek a neológia kezdeteihez, Lőw Lipót magyarországi pályakezdéséhez? Erről beszélgettünk a témáról nemrég könyvet megjelentető Jakab Rékával. ​

Hogyan szólít meg valakit éppen Veszprém megye zsidóságának története? 
Jakab Réka: Gimnazista koromtól fogva nagyon érdekelt a történelem, tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni hivatásszerűen. Az egyetem előtt dolgoztam múzeumban, amihez a családom révén is kötődtem: mindez kijelölte az utamat, amely a múzeum és még inkább a levéltár felé vitt. Miután elvégeztem az egyetemet, két évig Pápán a református egyházi gyűjtemény muzeológusa voltam, aztán a lakhelyemen kaptam állást, a Veszprém Megyei Levéltárban. Így kezdődött. 
Veszprém megyét akkor már értjük. És hogy következett ebből a helyi zsidóság kutatása?  
A levéltárban kezembe került egyszer egy doboznyi iratanyag, a Veszprém megyei zsidóság 1848. évi összeírása. Ahhoz pedig, hogy megértsem, micsoda az, amit a kezemben tartok, meg kellett értenem a dolog kontextusát, tehát lényegében a megye zsidóságának történetét. A pápai zsidókra kezdtem fókuszálni, egy sok tekintetben reprezentatívnak és egyúttal egyedinek, karakteresnek tűnő, nagy létszámú, belsőleg roppant differenciált közösségre: ez jól látszott az összeírás adataiból is, az ugyanis a benne szereplő személyek foglalkozását is feltűntette. Magát az 1848-as összeírást a forradalmi kormány rendelte el, részben a forradalmi események alatt történt szórványos pogromok miatt. Mivel 1840-től megindult a zsidóság betelepülése a városokba, a nyilvántartás célja az volt, hogy látszódjon, kinek van letelepedési engedélye az adott helyen és ki tartózkodik ott jogtalanul. Így jött létre ez a rendkívül érdekes, társadalomtörténeti következtetések levonását lehetővé tévő forrásanyag. Ez lett a doktori témám is: egy dunántúli uradalmi központ zsidó lakosságának társadalmi struktúrája 1848-ban és az ezt megelőző száz évben zajló ehhez kapcsolódó folyamatok feltárása. Ugyanis száz évvel korábban, 1748-ban jött létre itt a zsidó közösség, amelyet akkor még csak 15 család alkotott.
 Az érdekelt, hogyan alakulhatott ki egy ekkora, a korszakban Pápa város lakosságának egynegyedét kitevő, hivatalosan 2962 fős közösség, amelyhez alighanem hozzá kell számolni még néhány tíz főt, akik nem kerültek a városi hatóság látókörébe, így nem szerepelnek a nyilvántartásokban. 
Honnan lehetett az összeírás adatain kívül tájékozódni róluk? 
A forráshiány megnehezítette ugyan a kutatást, de az Esterházyak uradalmi levéltára igen gazdag anyagot kínál a kutatóknak, sokat segített nekem is. 
 A dunántúli zsidók jellemzően Morvaországból, Alsó-Ausztriából érkeztek, először a mai határ menti megyékbe, aztán a török kiűzése és a Rákóczi-féle szabadságharc leverése után innen rajzottak ki a Dunántúl többi részére. Ekkor, a 18. században érték el Veszprém megyét is. 
Azt, hogy ki telepedhet le Pápán, a földesurak, azaz az Esterházyak döntötték el, nem a város. A híres főúri családnak pedig haszonbérlőként volt szüksége a zsidókra a városi és falusi kocsmák, a mészárszékek, a pálinkafőzdék, a boltok, és a vámházak árendálásához. Emellett zsidó kereskedők teremtették meg az uradalomban termelt áruknak a piacát is. Ehhez hasznos volt a rájuk jellemző mobilitás és a kiterjedt kapcsolatrendszerük. A családfők döntő többsége – különösen a korai időszakban – több lábon állt, váltogatták a tevékenységüket a termeléstől a kereskedelemig menően. Bácskai Vera történész ezt a réteget nevezte a későbbi nagyvállalkozók előfutárainak. 
Zajlott a korszakban egy lassú gazdasági modellváltás. Miközben a városi polgárság, jellemzően a céhekbe szerveződő iparosok, a kötött céhes szabályok szerint voltak kénytelenek értékesíteni áruikat, a földesuraknak a 18. század közepétől már egyre inkább olyan szereplőkre volt szükségük, akiket nem kötöttek a céhes ipar szabályai, akik kifejezetten az ő „megbízottaik” voltak, gazdasági érdekeik érvényesítői. A bérlők és a kereskedők, akik felvásárolták a földesúri majorsági gazdálkodásra átállt uradalomban megtermett gabonát és a piacra szánt haszonállatokat, Győrben, ügynökeik révén pedig akár Bécsben is értékesíteni tudták azokat a nagykereskedők számára, ezzel jelentős hasznot hajtva az uradalom részére. 
A Birodalmon belüli, elsősorban a csehországi üveg- és textilipar felfuttatása Mária Terézia gazdaságpolitikájának fontos része volt. Ez az iparág nagy lehetőség volt a pápai Esterházy-uradalom zsidó kereskedői számára a 18. század második felében. A Magyarország gazdasági fejlődésére nézve komoly következményekkel járó birodalmon belüli munkamegosztás szerint Magyarország azoknak a területeknek volt a nyersanyagbeszállítója, amelyeknek elsősorban az iparát fejlesztették. Az Esterházyak bakonyi erdőbirtokaik révén szintén részesei voltak ennek a munkamegosztásnak: zsidó bérlőik szervezték meg a bakonyi hamuzsírfőzést és a hamuzsír cseh, a fiumei kikötőn keresztül pedig távolabbi területekre való eljuttatását. Mindez jelentős bevételt termelt az uradalomnak, és több zsidó család meggazdagodását is eredményezte. A tehetősség növelte ezeknek a családoknak a társadalmi presztízsét a városon belül, és segítette az integrációjukat is. Ez és egyéb tényezők együttállása tette lehetővé a pápai zsidó közösség megerősödését: a város földrajzi fekvése, a rendelkezésre álló nyersanyagok, a gazdaságpolitikai folyamatok, az Esterházyak törekvései, pragmatikus szemléletükből is táplálkozó jóindulatuk. Rájöttek, hogy szükségük van az uradalmuk versenyképessé tételéhez a zsidók tevékenységére és kapcsolataira. Amint – a zsidó közreműködés révén is – megindult a növekedés, vele együtt nőtt a munkaerő iránti igény, ezzel pedig a zsidó közösség létszáma is növekedésnek indult. A zsidók – érthetően – igyekeztek elsősorban saját „hitsorsosaikkal” dolgozni, a folyamatok tehát egymást generálták. 
És az integráció elvezet a 19. század közepén a neológia kezdeteihez, Lőw Lipót pápai éveihez.  
Igen, a reformkorban létrejöttek az addig egymástól jobbára elzárt társadalmi csoportok társasági érintkezésének terei, a kaszinók. Az 1838-ban alakult pápai kaszinónak a tekintélyes Neumannok már az alapítói között jelen voltak. Neumann Jakab a század hatvanas éveiben már a városi tanácsnak is tagja volt. Ez az életmód, a teljes integráció megkívánta bizonyos, a közösség elzártságára alapuló vallási előírások lazítását, az alkalmazkodást a többségi társadalom szokásrendjéhez. Kétségtelen, hogy jelentős részben ez a társadalomtörténeti fejlemény erősítette meg a „neológiát” Pápán is, elsősorban az elit köreiben. Az újonnan építendő zsinagóga tervezésénél már törekedtek arra, hogy a belső liturgikus tér a keresztény templomokéra emlékeztessen, a rabbitól pedig egyre inkább elvárták, hogy ne csak és ne elsősorban vallásjogi döntnök legyen, hanem tanítson, prédikáljon, tartson megindító beszédeket. Pápán mindez nagyon korán elkezdődik, párhuzamosan a gyerekek taníttatásában beálló fordulattal, hogy ti. a saját intézményeik helyett sokan a pápai református kollégiumba küldték továbbtanulni gyermekeiket. (1848-ban a kollégiumba beiratkozott diákoknak több mint fele zsidó volt!) Ez Lőw Lipót pápai korszaka. Amikor ő távozni kényszerült a szabadságharc bukása után a városból, a neológia is hanyatlani kezdett, és elég gyorsan el is tűnt. A vallási reform, a későbbi neológia valójában elsősorban a helyi elitek igénye volt, nem a nagyobb zsidó tömegeké. 
A doktorid után Veszprém város zsidósága kezdett foglalkoztatni, ha jól tudjuk, itt szintén egy különleges forrást tártál fel a munka kezdeteként. 
Valóban. A veszprémi zsidók a püspökség zsidói voltak, a püspök volt a földesuruk, ő gyakorolt felettük joghatóságot. Ez azért különösen fontos, mert a közösség 18. századi kezdeteiről egy, a püspöki úriszék iratai között fennmaradt perből tudhatjuk meg a legtöbbet. A most megjelent könyvünkben én erre az időszakra, a kezdetekre koncentráltam, a XIX. század közepétől kezdődő korszakról pedig Kákonyi Anna szerzőtársam számolt be.  
A per története ott kezdődött, hogy egy új család, a Weiszek 1769-ben beköltöztek a városba. Kiterjedt és gazdag família volt, így magukban is elegen voltak ahhoz, hogy önálló zsidó közösséget alapítsanak, akár rabbit is hozhattak volna maguknak. A beköltözésük utáni másfél évtized során egyre jobb kapcsolatba kerültek a püspökséggel és a különböző városi potentátokkal, ugyanakkor a zsidó közösség nagy része nem akarta igazán befogadni őket. A periférián maradtak, nem kaptak előkelő helyet a zsinagógában, nem kaptak fontos tisztségeket a kilében sem, holott magas adót fizettek. Ez a két összekapcsolódó sérelem vezetett el egy meglehetősen éles konfliktus kirobbanásához. Három alkalommal is verekedésig fajultak a nézeteltérések a zsinagógában (egy asszony például megtépte a családfő, Weisz Farkas szakállát), és a közösség lényegében kettészakadt. Weiszék néhány családdal összefogva, földesúri engedély nélkül saját bírót választottak. Végül a püspöki hatóság, amely értelemszerűen nem tűrhette sem az elhúzódó konfliktusokat, sem a párhuzamos közösségi struktúrákat, rendet tett, helyreállította az egységet. Ennek a konfliktusnak a dokumentumaiból ismerjük meg a közösség első tisztségviselőit, a tanítóját, a saktert és így tovább, ezekből rekonstruálható a közösség belső élete, szokásai, intézményei, a zsinagógára és a mikvére vonatkozó adatok, és ezekből ismerhetjük meg a korabeli a családfőket is.  
Számunkra, visszanézve, ez teszi elsősorban érdekessé az esetet. A kis közösségek apró-cseprő ügyeinek „mikrotörténeti” perspektívájú feldolgozása, a hétköznapi emberek hétköznapi dilemmáinak bemutatása gyakran nagyon sokat segít egy korszak mélyebb megértésében, hiszen emberközelivé teszi a múltat.  Nagyon értékesek az ilyen források, mert nagyon kevés adatunk van a zsidó közösségek működéséről ebből az időből, hitközségi iratok lényegében nem maradtak ránk. A könyv abban az értelemben hagyományos történeti munka, hogy végigveszi, mikor, honnan érkeztek az itt letelepedő zsidó családok Veszprémbe, milyen jogállásra tettek itt szert, hogyan kapcsolódtak be a gazdaság vérkeringésébe, milyen modernizációs viták zajlottak le a vallási újítások tárgyában. Ugyanazokat a kérdéseket tettem fel, mint a pápai kutatás során. Az 1848-as összeírás elemzésével zárom ezt a könyvet is, amely nem készülhetett volna el Wittmann Zsuzsa veszprémi hitközségi elnök hite, elszántsága, munkája és az anyagiakat biztosító névtelen jótevő nélkül. A hitközség eredetileg egy állandó kiállítás létrehozásához kérte a segítségünket, végül ez a könyv született meg az együttműködésünkből, amely talán még maradandóbb emléket állít Veszprém egykori zsidóságának.