Zima Andrással, a Zsidó Egyetem népszerű oktatójával beszélgettünk a nagymamájától tanult történészi munkamódszeréről, a pesti zsidóság másik arcáról, a neológ rabbik és hitközségi elnökök örök háborújáról és a neológia jövőjéről. Szokás mondani, hogy az ember, bármire is figyel, alapvetően mindig önmagát akarja megérteni. Téged is a családtörténeted megértése motivált abban, hogy történésznek menj, vagy valami egészen más?
Vendéglátóipari szakközépben érettségiztem, az egész család a szállodaiparban képzelte el a jövőmet, szóval nem így indultak a dolgok, nagymamám bátyja volt bölcsész agyú, ő irányított a töri szak felé, ő volt a legfontosabb közvetlen inspiráció. A magyar vendéglátóipar nagyon jól járt, hogy én elhagytam a szakmát. Más bölcsész rajtam kívül nem is volt a családban. Apám polgári családból származott, anyám viszont egy nagyon szegény galíciai zsidó családból jött, nagyon mélyről a kommunizmus idején emelkedtek fel. Anyai nagyanyámék 12-en laktak egy kétszobás lakásban (a vécé a gangon) a Dob utca és a Kazinczy utca sarkán, szemben a Kazinczy utcai orthodox zsinagógával. Ez nagyon más zsidó miliő volt, mint az értelmiségi, polgári-nagypolgári zsidóságé, akik természetesen nyitottak, toleránsak és elfogadóak voltak, amilyenek ugye, mint tudjuk, a zsidók általában. Hát anyám családja azért segített árnyalni történeteivel kissé a mítoszt. Például Ármin bácsiról meséltek, akit kitagadtak, mert keresztény volt a barátnője, de Heini bácsi viszont rendben volt, mert az ő nemzsidó felesége betért. A Klauzál téri piacos történeteit imádtam a legjobban, de anyai nagyapám baktalórántházai kocsmáros történetei is óriásiak voltak. Amikor éppen nem fociztam valahol, ezeket hallgattam. Erről a világról, a nagyanyámék zsidó világáról jóval kevesebbet tudunk, nem tekintjük annyira reprezentatívnak, pedig semmivel sem kevésbé jellemzően zsidó, mint a Lipótváros tanult, értelmiségi zsidók sokszor utólag konstruált környezete, életmódja. Mindig igazibbnak, élettelibbnek éreztem ezt a világot. Nemrég, amikor közösen vizsgáztattunk, összevitatkoztam Charlie-val (Vajda Károly, az OR-ZSE rektora – a szerk) azon, hogy hogy nevezték a pesti zsidók imaházaikat. Szerinte lényegében mindenki zsinagógának. A családban senki sem használta a zsinagóga szót. Vagy templomot, vagy silt mondtak helyette. Szóval a nagymamádtól tanultad a kritikai történelemszemléletet? A nagyanyám nagyon fontos volt számomra, magas kort ért meg, a bátyjával és az unokatestvérével is nagyon sok időt töltöttem. Az, hogy nem hiszek a nagy, átfogó történeti elbeszélésekben, az nem a posztmodern történetírásra vonatkozó irodalomnak köszönhető, nem valami tanult szkepszisnek, hanem a tapasztalatoknak, hogy a dolgok alulról nézve egyáltalán nem úgy vannak, ahogy a nagy narratívákban szerepelnek. A mikrotörténetírás, a kis léptékek iránti vonzalmam innen van. Aztán a töri szakon kiváló, inspiratív tanáraim csak megerősítettek abban, hogy ne higgyek a nagy történeti mozgásokat bemutató törikönyvnek, hanem érdemes alulról vizsgálódni. Speciel Gergely Jenő a szakdolgozati konzulensem pont nem ilyen dolgokkal foglakozott, de ő egy jelenség volt a szakon. Amikor elkezdett Prohászka Ottokárral foglalkozni már nem tartottam vele. Féltem, hogy engem is ki fog tagadni a család, mint Ármin bácsit. És innen már egyenesen út vezetett a zsidó történelem kutatásához? A nagymamám már emlegetett bátyja, Rózsa Miklós, egykor a magyar szállodaipar nagyon fontos embere, Haraszti György történész jó barátja volt. Haraszti tanár úron keresztül ismertem meg Michael Silbert (az OSZK-ban kellett reformkori lapok hírei között a zsidókérdéssel kapcsolatos cikkeket szemezgetnem). Amikor végeztem az ELTÉ-n, Haraszti szinte egyből hívott az OR-ZSÉ-re, és Rózsa Miklós a Wesselényi utcai orthodox iskolában segített állást találni. És mindebből hogyan lett a zsidó sajtó történetének tanulmányozása? Ez a lépés még hátravan. Már gyerekkoromtól fogva fanatikus újságolvasó voltam, Népszabadság, aztán Magyar Hírlap, Népsport járt nekünk. A szakdolgozatom is részben sajtótörténeti tárgyú volt, Horthy kormányzói jogköréről szóló törvények parlamenti és sajtó vitája volt a témám. A doktori képzésem alatt összebarátkoztam Glässer Norberttel, és utána együtt csináltunk már sok mindent. Általában antropológiai fogalmi keretben gondolkodva 19-20. századi problémákat vetettünk fel és ütköztettük az azzal kapcsolatos orthodox, neológ és cionista álláspontokat. Nem történetet gyártottunk, nem igazságot akartunk tenni. Megérteni akartunk diskurzusokat. A már említett kétkedés is belejátszott ebbe, hogy maga a történelem úgysem ismerhető meg, legfeljebb az, ahogy értelmezik, ahogy írnak róla? Mindig jobban érdekelt a történetíró, mint maga a történet. A történész igényt elégít, környezetének igényeit. Így a történész munkája inkább az adott korszák forrása. Például Bernstein Béla munkájából sem 1848/49 zsidókkal kapcsolatos történéseire következtethetünk, sokkal inkább a két kiadás évének (1898, 1939) eltérő életvilágaiba nyerünk betekintést. Tényleg érdekesnek bizonyultak a magyar zsidó sajtó száz-százhúsz éves cikkei? Attól függetlenül érdekes a neológ-közeli Egyenlőség, hogy pont olyan, mint minden közép-európai, a zsidó felvilágosodástól ihletett irányzat összes lapja. Sokat olvastam olyanokat, hogy a neológia valami sajátosan magyar irányzat, semmi sajátosan magyar nincs benne, ezzel szemben nagyon közép-európai és polgári, de ettől még érdekes. Az Egyenlőség rendkívül didaktikus, könnyen értelmezhető, szóval remekül használható forrás. Például az Egyenlőséggel szemben a cionista mozgalom lapja, a Zsidó Szemle a kisebb példányszámú, nagyon szűk olvasóközönséghez szólt és talán éppen ezért, hogy ennyire nem mainstream, szellemes volt és eredeti. Az Egyenlőség kiszámítható volt, a Zsidó Szemle érdekes és fiatalos. Micsoda akkor pontosan szerinted a neológia? Michael Silber szerint a német reformmozgalom mérsékeltebb morva változata. Szerintem a magyar neológia vagy haladó zsidóság pont ugyanolyan, mint a német vagy bármelyik közép-európai reform közösség, A neológia mindig igyekezett up to date lenni, szinkronban lenni az aktuális korszellemel, lojálisnak lenni a mindenkori hatalomhoz, szemben állni a cionizmussal. A mai neológia már persze teljesen más, mint a 100 évvel korábbi. Más társadalmi közegből jönnek a hitközségi elöljárók, a rabbik és persze a hívek is. Más a kontextus, más igényeket kell kielégíteni, és hát a közösségek maguk is nagyon sokfélék. A rabbik meg igyekeznek működő közösséget építeni. A folytonosság megszakadása és a családi minták hiánya miatt különösen nehéz dolga van egy lényegében önmagát kitaláló modern rabbinak.
0 Comments
Leave a Reply. |
InterjúkBeszélgetések kutatóinkkal, látogatóinkkal és segítőinkkel. Archives
August 2024
Categories
All
|