​1941 egy nyári reggelén a Wehrmacht híradós katonája, a harminchárom éves Willy Georg parancsnoka utasítására lépett a varsói gettó területére. Békeidőben fotográfusként kereste a kenyerét, ezért fényképezőgépét most is magával vitte, és megörökítette az eléje táruló látványt. Már az ötödik tekercset töltötte a Leicába, amikor egy járőr felfedezte, hogy mit csinál, és elkobozták tőle a filmet. Az első négy tekercs azonban készítőjével együtt túlélte a háborút. Georg fél évszázadon át rejtegette az emléket, de halála előtt mégis úgy döntött, hogy megosztja valakivel. Átadta a mintegy 160 képet Rafael Felix Scharf lengyel zsidó származású brit újságírónak, aki 1993-ban publikálta azok egy részét. A fotók mellett korabeli naplók, a gettó iratai és a lengyel földalatti sajtó cikkei segítségével idézte fel a gettó történetét. Scharf előszavában így írt: „A képeken megörökített emberek elfoglaltak, izgatottak, lesoványodottak, elnyomottak, de még mindig valamiféle életet élnek. Nem is sejtik, hogy rövidesen elképzelhetetlenül kegyetlen vég vár rájuk. Gyakorlatilag egyikük sem menekül meg a szörnyű halál elől. Az ember ösztönösen figyelmeztető szót kiált – fuss! bújj el! – de már túl késő.”
A fotók egyetlen délelőtt eseményeit sűrítik egybe, egy olyan pillanatban, amikor a lengyel főváros és környéke több mint 400 ezer, zsidóként megbélyegzett lakója közel egy éve élt kőfalak közé zártan, az „élők temetőjében”, ahogyan a gettó egyik krónikása, Emanuel Ringelblum fogalmazott. Miután a lakosok többségét elzárták kereseti forrásaitól és külső ellátás alig érkezett, a gettóban lépésről lépésre humanitárius katasztrófa bontakozott ki. 1941-re már a lakosok jelentős része az éhhalál szélén tengette életét. Alig működtek a közművek, a csatornák. Télen sokan fagytak meg a fűtetlen lakásokban. A zsúfoltság és a minimális tisztálkodási lehetőségek miatt pusztító tífusz és más járványok törtek ki. A kórházakban a földön is betegek feküdtek, hiányzott a gyógyszer, a kötszer. 1941 őszén Stanisław Różycki ezt írta naplójában, amelyet Ringelblum titkos archívuma őrzött meg: „A fiatalok és az idősek, férfiak és nők, a proletariátus és a burzsoázia, az értelmiség és az üzletemberek fokozatosan elszegényednek és lealacsonyodnak. Brutálisan és érzéketlenül kihajítják őket menedékhelyeikről, elnyeli őket az utca. Kolduláshoz folyamodnak egy hónapig, vagy kettőig, vagy háromig – de elkerülhetetlenül közelednek a véghez, végül az utcán vagy egy kórházban halnak meg éhségtől, kihűléstől, betegségtől és depressziótól. Így pusztulnak el azok, akikre már nincs szükség – egykori emberek, egykori állampolgárok, egykori "hasznos tagjai a társadalomnak”.
A fényképekről mindemellett tükröződik az elszánt erőfeszítés az élet és az emberi méltóság minimumának fenntartására. Olykor felvillan a derű, emberi gesztusok, szolidaritás, a normalitás lenyomatai. Túlélési stratégiák: csempészet, csere, üzletelés az utolsó megmaradt árukkal. Egy asszony szegényes ruhadarabjait, egy férfi kenyéradagját árulja. Egy kisfiú maréknyi cukorkát kínál szorongó igyekezettel. A tönkrement boltos fahulladékot tűzifának aprítva remél némi bevételt. Az újságosnál csak a zsidó tanács hivatalos lapja kapható – és a hatóságilag előírt karszalagok. Tátongó kirakatok minimális szükségletekre zsugorított árukkal. A premodern szintre süllyedt infrastruktúra szimbólumaként ember hajtotta riksák. Silány zöldségekre és használtcikkekre redukált piac. Ájultak, betegek, csontsovány éhezők. Közöny. Szanaszét halottak. 1942 nyaráig közel százezren pusztultak el. Láthatók a képeken a privilegizált helyzetű kevesek is, a zsidó tanácsnál, rendőrségnél dolgozók, a német üzemekben foglalkoztatott munkások. Végül ők is a többiek sorsában osztoztak.
1942 júliusától októberéig a „nagy varsói akció” keretében 300 ezer embert deportáltak a treblinkai haláltáborba. Ez volt a népirtás addigi történetének leggyorsabban végrehajtott öldöklése, amelyet két év múlva csak az „Ungarnaktion” fog felülmúlni. A megmaradt néhány tízezer varsói zsidót 1943 tavaszán szánták halálra. Amikor végképp egyértelművé vált, hogy senki sem élheti túl és a fegyveres ellenszegülésnek nincsen alternatívája, a gettóban szervezkedő néhány száz cionista fiatal felkelést robbantott ki 1943. április 19-én. Közel egy hónapig tartott a hősies, de reménytelen küzdelem a lángoló infernóvá változott varsói utcákon. Végül Jürgen Stroop SS parancsnok jelentésében május közepén megállapíthatta: „a varsói zsidó negyed nincs többé”.
Georg gyűjteménye különleges, de mégsem egyedi. A gettók életét sokan és sokféleképpen dokumentálták. Készültek hivatalos náci propaganda-felvételek, amelyek a szörnyű körülmények és a járványveszély bemutatásával igazolni kívánták a zsidók elleni akciókat. Maga Stroop is 54 gondosan válogatott fotóval illusztrálta kézírásos albumba rendezett jelentését. Fényképeztek a gettók foglyai, részben náci kontroll alatt, de illegálisan is, a dokumentáció, az emlékezés, a méltóság megőrzésének szándékával. Vannak ritka példák lengyel szemtanúk által készített fotókra is. A magánemberként fotózó német katonákat többnyire egészen más motivációk vezették. Számukra a gettó alapvetően turistalátványosságot jelentett, ahol a kimenők alkalmával szórakozásból készítettek képeket, és azokat albumba rendezve haza is küldték családjuknak. A varsói gettóban született feljegyzések említik, hogy a hívatlan látogatók a temetéseken, sőt a halottasházakban is fotóztak.
Georg esetében nem tudjuk, hogy kapott-e utasítást vagy engedélyt felettesétől fotók készítésére, avagy saját elhatározásból fényképezett. Láthatólag néha szóba is elegyedhetett az áldozatokkal, akik olykor rá is mosolyogtak a fotósra, aki talán emberségesebbnek tűnhetett, mint egy átlagos német katona. Sokkal gyakoribbak azonban a szorongó, ijedt, vagy levett kalappal tisztelgő alakok. Végül, nem tudjuk a választ a legfontosabb kérdésekre: milyen gondolatokkal, motivációval készítette a képeket, hogyan gondolt utólag rájuk? Miért döntött úgy, hogy kockázat árán is megőrzi, majd hozzájárul közzétételükhöz? Tisztában volt-e erkölcsi bűnrészességével, esetleg érzett-e bármiféle megbánást? Ami bizonyos: tehetséges és képzett fotós volt, aki a katonák többségétől eltérően kiváló minőségű és jól beállított képeket készített. Felvételei a varsói gettó történetének legerősebb emlékeztető értékű forrásai közé tartoznak.
A fotók nagy részét Scharf a londoni Imperial War Museumnak adományozta, amelynek online archívumában a gyűjtemény 122 darabja megtekinthető: https://www.iwm.org.uk/collections
 
Irodalom:
Rafael Felix Scharf, ed. In the Warsaw Ghetto: Summer 1941. New York: Aperture, 1993.
Ulrich Keller, ed. The Warsaw Ghetto in Photographs. New York: Dover Publications, 1984.
 
Blogok a varsói gettó fotóiról:
http://riowang.blogspot.com/2011/10/warsaw-memories.html
https://www.iwm.org.uk/history/daily-life-in-the-warsaw-ghetto
 

A pesti zsidó közösség első szerény, néhány szobányi kórháza 1805-ben nyílt meg a Gyár (ma Jókai) és az Aradi utca sarkán.  Ez a kórház egészen 1889-ig működött, amikor a korszerűtlenné vált kórházat a Nagykörút építkezése miatt lebontották, és az osztályokat átköltöztették a Szabolcs utcában akkor megnyílt új kórházba.  A régi kórházról fénykép nem maradt fenn, de kissé idealisztikus ábrázolása látható a Pesti Chevra Kadisa díszes tagfelvételi oklevelén, Winter Sándor litográfiáján.  A zsidó betegek kezelésére 

A Szabolcs utcában 1889-ben Freund Vilmos tervei alapján felépült modern, 150 ágyas, pavilonrendszerű kórház a korszak legmodernebb gyógyító intézményei közé tartozott: 1898-ban már röntgenkészülékkel is vizsgálhatták a betegeket. 

A hitközség saját nővérképzőt működtetett, ami amellett, hogy szakmát adott a fiatal zsidó lányok kezébe, a kórház szakember utánpótlását is biztosította. Különösen fontossá vált a nővérképző a numerus clausus törvény bevezetését követően (1920), amikor az egyetemekről kiszoruló nőknek nyújtott továbbtanulási lehetőséget.  

1927 és 1931 között korszerű központi fűtéssel látták el s teljesen felújították a kórház épületeit és pavilonjait. A numerus clausus törvény következtében külföldön végzett fiatal zsidó orvosok többsége csak a zsidó Kórházban tudott elhelyezkedni, ahol külföldön szerzett ismereteikkel emelték a gyógyítás színvonalát. Az 1940-es évekre ezer betegággyal rendelkező, ragyogóan felszerelt, az egészségügy szinte minden területét átfogó gyógyászati komplexummá fejlődött. Hozzá tartozott a Bródy Zsigmond és Adél Gyermekkórház, a Bródy József és neje Weissburg Fanny nevét viselő tüdőgondozó és az 1925-ben felépült, Kaszab Aladár és neje Weiszkopf Józsa által alapított, ambuláns betegeket ellátó Poliklinika is.
A nagyszerű orvosairól híres gyógyintézmény évenként tizennégyezer fekvő és tizenötezer járóbeteget fogadott, a szegény sorsú betegeket ingyenesen kezelték. A pácienseknek mintegy fele keresztény volt, s a gazdasági és kulturális élet kiválóságai közül is sokan bízták magukat a zsidó Kórház orvosaira. 
Magyarország német megszállását követően a kórházat német hadikórházzá alakították. A felszabadulást követően államosították, és hosszú éveken keresztül az Orvostovábbképző Intézet működött benne. Ma az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ működik benne. 

A Szabolcs utcai kórház mellett, a Bókay téren kezdte meg működését 1897-ben az ország második gyermekkórháza, a Bródy Zsigmond és Adél Gyermekkórház, alapítójának, a neves és igen vagyonos sajtóvállalkozónak és feleségének nevét őrizve. Az intézmény 1920-ban beolvadt a zsidó kórházba.

​Bókay téren nyílt meg 1910-ben a Pesti Izraelita Nőegylet kezelésében álló csepeli Weiss Alice Gyermekágyas otthon, amelyet Weiss Manfréd alapított elhunyt felesége emlékére. A 40 ágyas, mintaszerű otthon kiváló orvosokkal várta és ingyenes ellátásban részesítette a szegény sorsú szülő nőket, valláskülönbség nélkül. Az intézmény saját nővérképzőjében a zsidó kórház orvosai tanítottak.

Az angyalföldi, szabolcs-utcai gyógyászati komplexumtól kissé távolabb, Zuglóban építette ki ellátórendszerét a  betegápolással és temetkezésekkel foglalkozó Chevra Kadisa (Szentegylet).  A kórház 1914-ben nyílt meg, közel a Vakok Intézetéhez és a Menedékházhoz. 

A kórházat 1952-ben államosították, ma az Országos Idegsebészeti Intézetnek ad otthont. A Chevra Kadisa Menedékházát nem államosították - ma ebben működik a zsidó Szeretetkórház. 

​Részlet a Rabbiképző Könyvtárának rekonstrukciójáról 1988. szeptemberben készült állapot felmérési jelentésből:
„A könyvtár, annyi sorscsapás után is, még mindig a régi: amelyben Goldziher, Bacher, Heller és Scheiber dolgozott. Közép-Európának, talán egész Európának egyik legfontosabb judaisztikai könyvtára. Magyarország egyik legfontosabb - és a maga nemében egyedülálló könyvtára. Értékét régisége adja, de azért nem pusztán „történeti” – halott, vagy halódó könyvtár, jóllehet ötven éve nem fejlesztették kielégítően.”… „Az 1985-86 körüli években sok – részben sajnos valós – rossz hír került forgalomba a könyvtár állapotáról. A nemzetközi tudományos világ, az orientalisztika, a zsidó intellektuális közvélemény aggodalommal figyelte, mi lesz. A rekonstrukció első lépése éppen a biztonság és a biztonságos - ellenőrzött – könyvhasználat megteremtése volt. Ma a könyvtár egy álmaiból ébredező óriás benyomását kelti. Ez nem lett volna elérhető külső segítség nélkül.”
A külső segítség forrásait közösen kutatta fel az ORZSE igazgatói székét a nyolcvanas évek közepétől elfoglaló Schweitzer József főrabbi, valamint a könyvtár élére kinevezett Remete László igazgató. Az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia, a Könyvtártudományi és Módszertani Központ szakértőinek bevonásával hosszú távú rekonstrukciós terv készült a Rabbiképző Könyvtárának életre keltése céljából.
Először a Soros Alapítvány segített. 1987 novemberétől ez a támogatása tette lehetővé a rekonstrukció elindítását. A könyvtár megkezdte rendeltetésszerű, nyilvános könyvtárként való működését, erről az Új Életben, később a nemzetközi szaksajtóban tudósítások jelentek meg. Később mások is segítettek a nagyhírű intézmény feltámasztásában.
Könyvtáros munkatársak részmunkaidős alkalmazásával a feldolgozó, szerzeményező és tájékoztató szolgálat újraindult. Kézikönyvtárral felszerelt olvasóterem létesült az oktatói, kutatói munka támogatására. A Rabbiképző nemzetközi kapcsolatai révén a kurrens szakirodalmat támogatásként kapta meg a könyvtár. Az állományvédelem a negyven éve letakarítatlan állomány megtisztításával kezdődött. Vasárnaponként önkéntesek is csatlakoztak a könyvtár kitakarításához. Eltüntették a nyolcvanas évek közepén még mindig ott lévő belövések nyomait. A technikai modernizáció első eszközei, Robotron írógép, xerox, könyvszállító kocsi stb. is megjelentek a bibliotékában.
A nyolcvanas évek végén történt az is, hogy Művelődési Minisztérium adott pénzt az Eichmann-kommandó által 1944-ben elhurcolt 2643 kötet hazaszállítására. A Prágában rekedt, nagy faládákban tárolt könyveket a Prágai Zsidó Hitközség a Templova u. 5 pincéjében tartotta.

​A könyvek hazaszállítását a MIOK évek óta szorgalmazta, de a csehszlovák fél valamilyen ürüggyel mindig megakadályozta. Könnyű dolga volt, hiszen a könyvtár anyagi források híján aligha tudta ezeket kivédeni.
Schweitzer József 1988 tavaszán a Rabbiképző egykori hallgatóját, az akkor már prágai rabbi Daniel Mayert bízta meg a hazaszállítás prágai előkészítésével. 1989. augusztus 20-án a magyar kormány bocsánatot kért az 1968-as megszállásért. Másnap mintegy varázsütésre a könyvek hazahozatala elöl is elhárult minden akadály.
1989. szeptember 17-én este a Prágai gyorssal Remete László könyvtárigazgató és Volenszky Paula, a hazaszállítás budapesti szervezője indult el Prágába, hogy másnap kora reggel a MASPED munkatársaival teherautóra rakja a könyveket és elindítsa Budapest felé. A MASPED munkatársai azonban nem voltak ott a megadott címen. A Prágai Magyar Követség segítségével déltájban kerültek elő a szállítómunkások, de félő volt, hogy a számukra előírt munkaidő végéig nem fejeződik be a rakodás, s akkor még egy éjszakát ki kell fizetni nekik valutában. Erre nem volt fedezetünk. A teherautó öt órakor indult el fedélzetén a 75 doboznyi rakománnyal. Reméltük, hogy Magyarország felé…. Másnap tudtuk meg, hogy a szállítmány időben megérkezett a magyar határra, plusz költség nem merült fel. A könyveket a Páva utcai zsinagógában vámkezelték, majd onnan 44 év után végre hazaértek a Rabbiképző Könyvtárába.
A nyolcvanas évek végének fontos eseménye az is, hogy a Fotexes Várszegi Gábor a cége által reprintben megjelentett Újvári féle Zsidó Lexikon teljes bevételét ajánlotta fel könyvtári rekonstrukciós célokra. A Blackburn International Incorporation Inc-ben Várszegi Gábor együtt működött Csengeri Imrével, mindketten nagy támogatói a zsidó kultúrának. A könyvadományt – ami a 4 millió forintot meghaladó értékével abban az időben szép pénz volt – Várszegi és Csengeri eredetileg a MIOK-nak ajánlotta fel. Ők azonban az Újvári féle Zsidó lexikont nem merték elfogadni. Arra hivatkoztak, Kun Béla tevékenységének lexikonbeli megítélése erősen eltér az ország akkori politikai vezetéséétől. Ilyen konfliktust nem kívántak felvállalni. A Blackburn ezért az ÁKV-val kötött értékesítési szerződést a lexikonra, s a bevételt adta a könyvtárnak. 

Közösségünk egyik tagja pár hónapja felkereste a zsidó múzeumot: nemrég meghalt édesanyja hagyatékából előkerült iratokat hozott, amelyekből kiderül, hogy a holokausztban meggyilkolt nagyapja, Bánáti Oszkár néven, a 1930-as években költő és kritikus volt, Radnóti Miklós jó ismerőse és figyelmes olvasója, Kassák Lajos lapjának rendszeres munkatársa. Utolsó, Áfonya című kötetéről Radnóti írt fanyalgóan elismerő ismertetést a Nyugat hasábjain.
Ez a múlt, vázlatosan, amelynek nyomai ott vannak ugyan, elszórva, digitalizált régi folyóiratok online hasábjain, de nincsenek ott, ahol leginkább lenniük kéne, a családi emlékezetben. Bánáti Oszkárt, mint a Nyugat lapjain olvasható nevek legtöbbjét, utókoruk teljesen elfelejtette és valamiért a lánya sem adta tovább emlékét. Pedig kamaszként - most előkerült hagyatékának tanúsága szerint - verset írt arról, mennyire nehéz neki az édesapja nélkül felnőnie és hogy egyedül a versírás kapcsolja össze őt vele, hogy amikor verset ír, úgy érzi, költő édesapja nyomában jár és ez oldja kissé a félárvaság magányát.
Egy egész nemzedék küzdött ekkoriban a munkaszolgálatosként, honvédként meghalt apák hiányával, tanú erre Szabó István filmrendező, Orbán Ottó, Gergely Ágnes életműve. Úgy tűnik, hogy Bergsmann, vagyis művésznevén Bánáti Oszkár lánya, látogatónk édesanyja először maga is a beszédet, az önkifejezést, aztán a hallgatást választotta, egy teljes életen át, a trauma karbantartására. De közben mégis alaposan dokumentálta édesapja korán megszakadó pályáját, hogy majd előkerülhessen akkor, amikor ő már nem beszélhet róla.

Radnóti, Kassák, népiség: Bánáti Oszkár pályaképe
Bánáti Oszkár a múlt század első évtizedének végén született, a Nyugat harmadik nemzedéke (Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Kálnoky László, Vas István, Hajnal Anna, Jékely Zoltán) a kortársai. Egyetemista korában ismerkedik alighanem meg a Szegeden tanuló Radnóti Miklóssal és Buday György képzőművészetével, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma körül, amely Erdei Ferenc szociológus, Hont Ferenc rendező színházesztéta szellemi otthona is volt egy ideig. Hagyatékának tanúsága szerint későbbi éveiben is kapcsolatban maradt Radnótival és valamelyest Budayval is. 
Radnóti mellett kritikusként kiáll, verseit nagyra becsüli, vitába is keveredik rosszakaróival, egy ízben még a magyar publicisztika legendás figurájával, Bálint Györggyel is vállvetve harcol Radnótiért: Bálint idézi is őt harcostársaként. Lírájuk természeti ihletettsége, játékos, mérsékelt vadsága szintén mutat némi távoli rokonságot.
Annál meglepőbb, hogy Radnóti később, 1938-ban, ha nem is minden elismerés nélkül, de hűvösen fogadja Áfonya című kötetét a Nyugatban, lényegében annyit mond róla, hogy nem nélkülözi a tehetséget, de hangján még túl erősen érződik a keresett hetykeség, népieskedés, rossz lírai modor, amelyet kinőve akár igazi, fontos költővé is válhat. Szomorú tudni, hogy ez a pillanat a 28 éves Bánáti pályájának már nem az eleje, hanem inkább a vége, hogy pár év múlva immár sem ő, sem kritikusa nem lesznek életben. És ekkor még – bár Bánátinál előrébb tart, Radnóti sem egyértelműen elismert, befutott költő még, korántsem a magyar irodalom egyik óriása, mint ahogy ma gondolunk rá vissza
Bánáti, szemben nemzedéktársai többségével, akik nagyon röviden flörtöltek csak a Kassák-féle avantgarde-dal, kitart a Munka-folyóirat mellett, ott formálódik költői és kritikusi pályája. Ez bátor döntés, ismerve a magyar kultúra távolságtartó viszonyát az avantgadre-hoz, amelyet több mint száz évnyi együttélés sem oldott fel egészen. Érdemes megnézni, hogyan ír Babits az avantgarde hatásokat még magán viselő Radnóti költészetéről öt évvel Radnóti Bánáti-kritikája előtt, szintén a Nyugatban. Ő akkor Radnótin kéri számon a túlzottan stilizált, erőltetett népieskedést, a modorosságot, keresettséget, szinte teljesen ugyanazt, amit a Babitshoz megértő Radnóti kér öt évvel később számon nála alig fiatalabb társán. 

Radnóti Bánáti Oszkár-kritikája:
Radnóti Miklós: Áfonya. Bánáti Oszkár versei
Az 1930-as évek közepén a lap rendszeres, visszatérő szerzője, költője, kritikusa. Ugyanebben az évtizedben megnősül, megszületik a lánya, akinek alig is lesznek majd megélt emlékei róla, már a munkaszolgálatos behívók kora.
Egy először félbeszakadó, aztán elsüllyedő élettörténet és életmű, egy a bizonyára sok ezer közül. Az ő pályája, mivel legalább elindult, látnunk engedi a hiányt. Hogy mi lehetett volna Bánáti Oszkár, ha, mondjuk, megfogadja Radnóti Miklós tanácsait? Valóban jó klasszicizálódó költő? Vagy elvesztette volna hangja szabálytalan erdetiségét? Egy lett volna a Kassák mellől-mögül eltűnő szerzők közül a szinte egyszemélyes magyar avantgarde-ban? Költő lett volna vagy kritikus inkább, ha folytatja irodalmi ténykedését? Kapcsolatai alapján egyértelmű baloldalisága merre vitte volna 1945 után? És még inkább, milyen édesapa lett volna? Milyen nagyapa, mert még bőven élhetett volna látogatónk gyerekkorában? Néhány adat, sok vers, kritikák elszórtan folyóiratokban, okmányok, apró betűvel írt, szorgalmas kétségbeeséssel küldözött munkaszolgálatos levelek apró, töredező felületeken, halványuló betűkkel. Van, ami rekonstruálható, több minden sejthető, a legtöbb vonatkozása ennek az életnek ismeretlen, mint mindannyiunk életének. Ki fejti meg szívük Atlantiszát?-kérdezte erről a nemzedékről hosszan élő kortársuk, Vas István az Egy szerelem három éjszakája egyik songjában.
Bánáti Oszkár, akinek jellegzetes történetére, hiányokkal teli és mégis megvilágító utóéletére még bizonnyal visszatérünk, látogatónknak hála, amolyan villanófényként világított rá történetével és a lánya történetével elmondatlan, elbeszéletlen életek ezreire. 

Radnóti Miklós: Áfonya. Bánáti Oszkár versei. Nyugat, 1938. 9. szám ​

Pásztor József: Kárpátalja zsidó problémái
1941. július 28.
Kárpátalja Magyarország északkeleti határszélén elterülő országrész és magába foglalja Ung, Bereg, Ugocsa vármegyéket és Máramaros vármegyének nagyobbik részét. Területe 12656 km2, lakosságának száma kb 800.000. a zsidó lakosság száma kb 120.000 lélek, tehát az összlakosság 15%-a. Területének legnagyobb része hegy és erdő, csak 30%-a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület. Ennek a 30%-nak a nagy része azonban aránylag nehezen művelhető és keveset termő szántóföld. A terület nagy részét kisebb-nagyobb folyók szelik át, leginkább észak-déli irányban húzódó völgyekkel, vasúti hálózata elég szegényes, minek következtében a gazdasági viszonyok sem fejlődhettek és a kultúra sem haladhatott be eléggé mélyen. A nagyobb részt fenyveserdőkkel borított hegyekben kifejlődhetett volna megfelelő iparág faanyaggal kapcsolatban, továbbá vendéglátó ipar, ha ezek a helyek eléggé megközelíthetők lettek volna. Gyógyintézetek létesülhettek volna, a turisztikát is ki lehetett volna fejleszteni, azonban a megszállás ideje alatt inkább a Magas Tátrát keresték fel és így ez a terület ebből a szempontból is elhanyagoltatott. A havasi legelők rendkívül alkalmasak volnának állatok tartására, tehén és juh tenyésztésére, ezen a téren is nagyon kevés történt 1918-ig. A megszállásnak végzetes 20 esztendeje alatt és a visszacsatolás után olyan jelentőségű kérdések foglalkoztatták bizonyára kormányunkat, hogy ennek a területnek gazdasági fejlesztésére és az ottani lakosságnak (magyarok, ruténok és zsidók) megsegítése érdekében is inkább csak ínségakciók létesültek, de nem történt gondoskodás, hogy a lakosság produktív irányban is bekapcsoltassék. Ezeknek természetes következménye, hogy a lakosság kivétel nélkül mind nehezebb gazdasági viszonyok közé került, koldus életet élt, és minthogy a megélhetési viszonyokat a minimális mértékben sem lehetett biztosítani, a nyomor napról napra növekedett, a lakosság nagy része népbetegségek áldozata és pusztulófélben van. Különösen vonatkoznak ezek a tények a Kárpátalján lakó zsidóságra. Ezek a zsidók a régi zsidó hagyományok őrzői és letéteményesei, mai napig is szigorúan ragaszkodnak az őseiktől átvett szokásokhoz. Amíg az ottani lakosság körében általában még igen nagy az írni, olvasni nem tudók arányszáma, a zsidó lakosság gondoskodott arról, hogy minden gyermek megtanuljon írni-olvasni, természetesen elsősorban héberül. Gondoskodott arról, hogy főképpen a fiúgyermekek az úgynevezett chéderekben, majd 13 éves kortól kezdve jesivákban elhelyezkedhessen, szent tanok tanulmányozása végett, ugyanakkor azonban nem ismerték fel az élet körülményeit és nem nevelték az ifjúságot produktív életpályákra. A zsidó lakosságnak egy nagy része hozzálátott a munkához, primitív mezőgazdálkodást folytatott, sok volt a fatermelésnél, útépítésnél, fafeldolgozásnál, bányákban és sóbányákban dolgozó napszámos, megfelelő mértékben űzték az ipar megegyszerűbb ágait és aránylag egy alacsony rész foglalkozott a kereskedelemnek különböző ágaival, így elsősorban kiskereskedelemmel, ügynökösködéssel és koncessziók birtokában dohányárusítással, italkiméréssel, továbbá voltak ugyancsak alacsony számban kereskedelmi vállalatoknál is, mint tisztviselők alkalmazva. Sajnos azt kell hangsúlyoznunk, hogy csak voltak, mert a zsidótörtvények és egyéb rendelkezések még ezeket a foglalkozási ágakat is szinte kivétel nélkül megszüntették. Egy kezünkben lévő tanulmányból idézzük a következő statisztikákat:
Napszámos munkából élt kb. 2000 család, tehát átlag 10000 lélek, iparos volt 6000 családfenntartó, kik közül 5000 fosztatott meg az iparától, ami által 25000 ember vált munkanélkülivé és ennek folytán természetesen kenyértelenné is.
A csehországi gyárak képviseletével mintegy 1000 ember foglalkozott az ügynökösködésnek ez a módja azonban a felszabadulás folytán teljesen megszűnt, ennek következtében 5000 lélek vált ugyancsak kenyértelenné.
Mindjárt a felszabadulás után, legkésőbb 1940. június 20-ig, bevonták az összes állami koncessziókat, elvették a trafik és kocsmajogokat, a rum, likőr és egyéb szeszes italok gyártási és fogyasztási jogait, minek folytán 2000 család, azaz 10000 lélek vesztette kenyerét.
A köztisztviselőket, főképpen tanítókat elbocsájtották, a kereskedelmi alkalmazottakat, az úgynevezett értelmiségi törvény rendelkezései alá esvén, ugyancsak elbocsátották, így 3600 család került ki állásából, ez ismét 15000 személy számára jelentette a kenyér elvesztését.
Csak ebből a rövid kimutatásából is megállapíthatjuk, hogy több mint 15000 család ítéltetett pusztulásra, tehát 75000-80000 lélek, vagyis a Kárpátalján lakó zsidóság 2/3 része. Mindezekben a számokban nem foglaltatnak azok a nagy tömegek, melyek az 1918 év előtt is és a megszállás idejében ugyancsak kolduskenyérből tengették életüket, akik azonban most már koldulással sem kereshetik meg kenyerüket, mert hiszen a rongyszedés és koldulás jogát is megvonták tőlük.
Az életszínvonalnak olyan kétségbeejtő süllyedésével találkozunk itt, amilyenre talán egész Európában nincsen példa. Teljesen tudatában vagyunk annak, hogy fájdalmunkra nem csak a zsidók helyzete ilyen sanyarú és azok, akik már könnyek között ették vagy eszik vékony karéj kenyerüket, nem is tehetnek, nem is tesznek különbséget aszerint, hogy milyen templomban imádkoznak az egy Istenhez. Nekünk minden elhagyott és nyomorgó ember sorsa fáj, a sínylődő rutén népé csakúgy, mint a szenvedő Szabolcs- és Szilágyságiaké, de amíg ezekkel most mégis foglalkozik a kormány igen okosan és helyesen, addig a zsidóság éhenhalásra és pusztulásra van ítélve. És mert így van, érthető, hogy azokkal kell törődni, akiknek a kenyérgondokon kívül még sokkal szomorúbb és súlyosabb gondok is osztályrészül jutottak, ilyen pld. a hajléktalanság, a bizonytalanság. Hónapok óta folyik Kárpátalján az állampolgárok igazolásának ügye. Az a joggyakorlat alakult ki, hogy idegennek tekintendő mindenki, aki kétségbe nem vonhatóan nem igazolja, hogy maga vagy ősei legalább 1851-ben Magyarországon születtek és 1875-80 év között adót fizettek, továbbá 1917 és 1921 közötti években valamilyen magyarországi községben laktak és a község közterheihez hozzájárultak. Ezek oly súlyos feltételek, amelynek igazolását számos akadály nehezíti meg. Így
1.) A zsidó lakosság legnagyobb része mindig nyomorgó szegény volt, és ennek következtében 1917 és 1921 nem is fizethettek adót.
2) A zsidók rendkívüli tömege nem házasodott meg polgárilag, megelégedtek az egyházi esküvővel. Ennek következménye, hogy minden családnál az apának és az anyának külön-külön kell minden iratot beszerezni, de még csak ezek birtokában is igen sokszor igen nehezen bizonyítható az egyenes leszármazottság.
3) A zsidó anyakönyveket rosszul és hiányosan vezették és így csak a legnagyobb nehézséggel lehetett 1-1 okmányt beszerezni.
4) Az 1875-1880 években történt adófizetést is nagyon nehezen lehet igazolni, mert az adókönyveket elpusztították.
5) és ha az iratokat már beszerezték, 1-1 iratcsomagnak az ára, miután 1851 és 1941-ig zsidó családapa és nagyapa számos esetben 5 helyen is lakott és így az iratokat legalább 5 helyről kell beszerezni, átlagosan 80 pengő.
​Minthogy legalább 10000 olyan zsidó család lakik Kárpátalján, akinek az iratait a leggyorsabban kell beszerezni, mert különben a legrövidebb időn belül toloncházba, majd internálótáborba kerül, csupán az állampolgárságok igazolásához szükséges iratoknak a beszerzéséhez 80000 pengő szükségeltetik. Ennek a körülménynek következménye, hogy minden egyes család felett lebeg az a veszély, hogy máról holnapra a házból, ahol maga a családfő és gyerekei és számtalan esetben a családfő apja és nagyapja élte szomorú életét, kiteszik. Megtörténik, hogy a családi iratok beszerzése már azért is nehézségekben ütközik, mert számos hittestvérünk ugyanakkor eleget tesz honvédelmi kötelezettségének és az úgynevezett munkásszázadokban dolgozik, minek következtében nem tudja a szükséges iratokat beszerezni, nem szólván arról, hogy a családtagjainak kenyerét sem biztosíthatja még napszámos munkával sem – és fájdalommal kell megállapítanunk, hogy ez így bevonultak családtagjai sem részesülnek sok-sok helyen a természetesen állami segélyben.
Ahol nincs kenyér és nincs meg az a néhány fillér, amelyért szappant lehetne vásárolni, ahol teljes lehetetlenség a cipő talpát megszerezni, ahol mindig kisebb és kisebb lakásokban zsúfolódnak össze és nincs meg az a pár pengő, amelyért a közeli vagy távoli helységekben orvost lehetne hívatni, ott természetes következményként jelentkezik a fizikai leromlás, a kisebb ellenállóképesség, fokozódik a gyermekelhalás és általában nő a halálozási arányszám. De természetes következménye az idegbaj, kishitűség, az elbátortalanodás és a lelki összeroppanás. Ezekben a szalmafedélű viskókban most már végleg otthont talál a tubercolosis is minden válfajával, a gyermekek ezrei a rossz táplálkozás következtében angolkórosak, fejlődésükben visszamaradtak, sehol a föld területén talán nem lehet találni annyi idegroncsot, torztestű embert, mint itt ezen a tájon. Aki valaha járt, vagy legalábbis a legutolsó két esztendőben járta ezt a vidéket, és látta a sok kinyújtott, reszkető kezet, mely 1-2 fillért, 1 db kenyeret kér, látta a télidőben is meztelen lábú és egészen hiányos ruházatú embereket, embertársainkat, testvéreinket, látta az éhségtől valósággal síri szemgödröket, látta a gyermekek csodálkozó szemét, amikor hitetlenül bámultak ránk, amikor nyaralásra vittük őket és azt mondtuk nekik, hogy az eléjük tálalt ételt teljes egészében megehetik, mert aznap még kétszer vagy háromszor is kapnak táplálékot, aki látta a hosszú sorban állni meleg vízért és nem teáért, levesért vagy tejért, hanem ismétlem: meleg vízért felsorakozott világ legszomorúbb mártírjait, nemcsak magukért, hanem gyermekeikért is szenvedő anyákat, aki látta az úgynevezett  lakóhelyeiket, ahol nincs padló és nincs bútor és a fekvőhely kis vékony réteg szalma, aki látta a kegyetlen, könnyfakasztó hidegben a csűrben lakó kilenctagú családot összesen és együttvéve egy pár lábbelivel, olyan csűrben, amelynek nincs ajtaja, ahová ki-be járhat a szél és besöpörheti a hórétegeket és süvítheti végzetes dalát – annak szemét heteken keresztül kerülgeti az álom, annak lelkiismeretét nem nyugtathatja meg az a körülmény, hogy maga és családja még el van valahogy látva. Az nagyon nehezen nyelheti le a falatot, mert mindig látja az árnyakat és bizonyára mindent el fog követni, hogy akármilyen szerényen, de segítségére siessen ezeknek az elhagyatottaknak, akik ellentétben a különböző hírekkel, a legteljesebb egyetértésben élnek rutén testvéreikkel. Úgy látszik a nyomor erősebb kapocs, mint a jómód. A szalmafedeles viskókban teljes békességben élnek, és megértésben, a kölcsönös megsegítés kötelezettségének tudatában élnek egymás mellett rutének és zsidók. Azokról a zsidókról szólunk, akiket itt-ott kazároknak is neveznek, akik nem is régen talán erdőben fát vágtak, az országutak köveit törték, megkíséreltek kenyérmagot termelni, a bányákból felszínre hozták a sót és a köveket, és ha már igen előkelő volt az állásuk, magas helyre kerültek, bakra ültek, kocsisok voltak. Volt köztük iparos. Akinek felvitte az Isten a dolgát, korcsmában méregette az italt, vagy ott állott a szatócsüzletben kora reggeltől késő estig és eladott pár fillérért sót, néhanapján egy kis lisztet vagy más élelmiszert. A városokban nagyrészt kereskedelemmel foglalkozott, köztisztviselő nem lehetett sohasem. Akinek nem volt boltja, utazott, közvetítette az árut és végeredményben az sem volt haszontalan munka, hiszen a gazdasági termelést előmozdította. Néhány béna harcfinak jutott egy kis trafik. Láttunk talmudtudóst is féllábbal, mert a másik felét a háborúban hagyta, valahol Wolhyniában vagy Ukrajna síkságain.
És ma hallgatag a táj, némaság mindenfelé és dologtalanok és munkanélküliek, csupán a gond zakatol valahol a lelkekben, ezekben a nagyon gyenge testbe költözött lelkekben. A testnél lényegesen erősebb lelkekben az élet leginkább a temetőkben van, mert a temetők friss és frissebb sírhantok.

Ezek a tények, mik a teendők:
A teendő egyrészt átmeneti és megsegítés, másrészt egy hosszabb időre szóló gazdasági terv kidolgozása és végrehajtása. A segítésnek háromirányúnak kell lennie: politikainak, gazdaságinak és kulturálisnak. Politikai tekintetben első a hajlék, az otthon biztosítása. A politikai élet hullámai gyűlöletet sodortak ezekre a tájakra, pedig ezek a kaftános, tincses vagy pajeszos, nagyszakállú zsidók jóravaló, dolgos, munkás lelkek, becsületes, önfeláldozó, hazájukat szerető, az ország törvényeit tiszteletben tartó, felettes hatóság előtt tiszteletet tudó, egyszerű emberek. Vannak kétségtelenül hibáik, hol nincs hiba?  Ahol van, kutatni kell az okokat és akkor rájöttünk arra, hogy az legkevésbé terheli ezeket a tehetetlen embereket, hanem azokat a tényezőket, amelyeket ezeknek a rétegeknek emberi életét nem tudták vagy nem akarták biztosítani. Felelősség terheli elsősorban azokat a gazdag hittestvéreket, akik elmennek ezek mellett a szegények mellett, vagy nem akarják észrevenni, hogy ilyenek is vannak.
A politikai irányú biztosítás az első feladat.
A második a gazdasági munkára való beállítás. Azt mondják, hogy szegény terület és rossz a termőföldje, kevés a munkalehetőség. Pedig a Tisza és mellékfolyói, a patakok partján ott hajladoznak a füzesek, kínálgatják a munkát, hívják a dolgozó kezeket. Ezekből a fűzfákból az egész világ szükségletét kielégítve kosarak készülhetnének, tehát 10000 zsidó ember szállíthatná mindenfelé a fűzfából készült kosarakat. Ott susognak a végtelen erdőkben a fák, ugyancsak kínáltatják magukat. Mennyi munkaalkalmat nyújtanak ezek nyáron és télen. A rétek és legelők és a föld semmivel sem rosszabb, mint az Alpokban vagy Svájcban. Milyen ipar fejlődött ki ezekben az országokban és milyen háziipar! Mennyi mezőgazdasági munkalehetőség kínálkozik mindenfelé, mennyi gyár létesülhetne itt, amelyek a fából papírt és sok más anyagot készíthetnének, a sok patak és folyó, melyekből világosságot és életet adó villanyerőt lehetne kicsiholni és ezer és egy módja volna a kenyérkérdés, a kereseti lehetőségek az ott lakó magyarok, zsidók és rutének részére. Kölcsönkötvények kibocsátásával milyen könnyen lehetne sok ezer embert az életnek megmenteni és ezek számára emberi életmódot is biztosítani.
A legelső feladat a karitatív és jótékonysági munka. Meg kell menteni a csecsemőket és gyermekeket, és nem szabad elhagyni az aggokat. Csecsemőotthonokat kell létesíteni, népkonyhákat és aggokházát, és kórházakat. Meg kell indítani a tejakciót, a felruházási akciót, fűtőanyagot kell biztosítani, télidőre meleg ebédeket. Rá kell nevelni az embereket arra, hogy a mai szomorú viszonyok közepette is lehet egy lakást egészségessé tenni (megfelelő szellőztetés, a nap csodálatos ereje), hogyan lehet fillérekből is helyesen táplálkozni, meg kell indítani a harcot a népbetegségek ellen (tubercolosis, malária, trachoma, nemi betegségek), biztosítani kell a tisztálkodás lehetőségét, el kell látni orvossággal és orvosiműszerekkel, biztosítani kell az orvosi segélyt.
Következő lépés a produktív munkára való ránevelés, a munkaképesek kiképzése, átképzése a mezőgazdasági irányban, és a háziipari részben iparművészeti lehetőségek tekintetbe vételével.
A rávonatkozó tervek készen vannak, csupán még hiányzik a kormány természetesen szükséges hozzájárulásán kívül – a pénz. Ezt a pénzt ma sehonnan sem várhatjuk csak a hazai zsidóságtól. A múltban különösen az amerikai zsidóság állt ki ennek a területnek a támogatása érdekében. Ma igen kevés reményünk lehet arra, hogy a külföldi zsidóság segíthessen, egyrészt mert nem csak a magyarországi zsidóság támogatása vált feladatává a Jointnak, (American Jewish Joint Distribution Committee) hanem számos más országé is, másrészt mert az átutalási lehetőségek is rendkívül megcsökkentek.
De nem is volna helyes, hogy mindig csak mások segítségében bízzunk és azt várjuk. Csak azt a népet vagy népréteget segíti meg az Isten, mely maga is akar segíteni és minden áldozatot meg is hoz ennek a segítésnek az érdekében. A hazai zsidóságnak, ha betömi a fülét és becsukja a szemét, vagy nem hatol fülébe a jajszó, és tovább is közömbös marad számára a testvér pusztulása, holott ez az ő pusztulását is jelenti, ha ma is körültáncolja az aranyborjút, abban a hitben, hogy a pénzeszsákja megmenti, ha maga nem hallja meg a kétségbeesettek könyörgését és nem nyitja meg a zsebét, amíg lehet.
Mi hiszünk és bízunk abban, hogy az egész magyar zsidóság végre feleszmél, meghallja az idők parancsoló szavát és kivétel nélkül beáll a segítők sorába, hogy ezáltal a segélyt kérő kezek megritkuljanak. A zsidónak most nem egyszer egy évben, hanem minden este a Jom kipur hangulatában kell élnie. Mindig hallani kell a Kol Nidre megrendítő szólamait, melyek felkavarják a lelkeket. Emberi kötelességünk ráeszmélni az emberi mivoltunkra, végtelen szomorúságunkra.
Emlékeznünk kell a Jom kipur délutánjára, a Nile hangjaira is, amikor már fogytán van a gyertya és reszketve ég a gyertyamaradék, és reszket a lélek abban a tudatban, hogy talán ezekben a szent percekben intéztetett el egyének és családok sorsa. Isten aszerint fogja elintézni a mi életünk sorsát, a Te életedét is kedves testvér, aki e sorokat olvasod, ahogy segítesz mások szomorú sorsán, és a legsúlyosabb bajban lévő Kárpátaljai testvérek sorsának enyhítésében. ​

gyűjtem​A második világháború és a holokauszt során a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát és az épület udvarát a magyar hatóságok többször is zsidók bebörtönzésére használták. A külföldi (főleg szlovák és lengyel) zsidó menekültek egy részét már 1941 nyara előtt a belügyminisztérium által felügyelt internálótáborokban és kisegítő toloncházakban tartották fogva. A vidéki helyszínek (Garany, Ricse, Bácstopolya, Kistarcsa, stb.) mellett Budapesten is felállítottak több ilyen gyűjtőpontot. Ezeket elsősorban zsidó intézmények mellé telepítették. A Páva utcai zsinagóga, a Columbus utcai Izraelita Siketnémák Budapesti Országos Intézete és a Szabolcs utcai Zsidókórház mellett ilyen volt a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga is. A fogvatartottak ellátását két zsidó segélyszervezet, a Pesti Izraeliták Pártfogó Irodája és a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája biztosította.
1941-ben a magyar állam közel 20 ezer „rendezetlen állampolgárságú” zsidót deportált a német által megszállt Ukrajna területére, ahol a legtöbbjüket német SS egységek és helyi kollaboránsok meggyilkolták. Budapesten a deportálás előtt a Páva utcai és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógákban gyűjtötték össze a zsidókat.
A templom 1941 után is internálótáborként működött. 1943 végén a Pesti Izraelita Hitközség a zsinagóga kegytárgyait lezárt ládákban biztonságba helyezte a Daru Szállítmányozási Vállalat raktáraiban.
Az internálótábor pontos topográfiájáról csak közvetett információink vannak. A Szlovákiából menekült Bárkány Jenőnek a gyűjteményünkben őrzött képei szerint a tábor magában foglalta az épület Rumbach Sebestyén utca és Madách Imre utak által határolt udvarát. 

​Az udvar, illetve az azt határoló modern épületek, amelyek Bárkány képeinek hátterében is feltűnnek, jól láthatók az 1944 tavaszán készült nagyfelbontású legifotón is: 

Egy visszaemlékező szerint az itteni detektívek „igen kegyetlenek” voltak.
A nyilas hatalomátvétel napjaiban, 1944. október 15-16-án a nyilas pártszolgálatosok több ezer zsidót tartóztattak le. A Rumbach és Dohány utcai zsinagógákba terelték őket. K. J. tiszaberceli vasesztergályos infernális körülményekről számolt be: “elvitték az egész transzportot a Rumbach - utcai templomba, 4 napig voltunk ott, mindenki véresre volt verve és agyonkínozva. A templomban 3 x adtak 6 dkg. kenyeret és ugyanannyiszor 3-4 deci levest. Csendőrök és nyilasok őriztek. 4 embert, aki a WC-re ment este, agyonlőttek, köztük egy jó barátomat is, azzal, hogy meg akartak szökni.” A semleges államok diplomáciai képviseleteinek nyomására végül néhány napon belül elengedték a foglyokat.
Az 1944 november végén kijelölt és december elején lezárt pesti nagy gettó palánkja néhány méterre a templom bejáratától jobbra (észak-nyugatra) húzódott, azaz a zsinagóga még a lezárt területen állt. A Zsidó Tanács többször kérte a hatóságokat, hogy ebben az esetben adják át az épületet, hogy a Tanács enyhíthessen a gettó rettenetes zsúfoltságán, illetve szociális és vallási célokra is használhassa a templomot.
Erre végül december első napjaiban került sor. December 2-án az épület még a gettósítás egyik logisztikai központjaként működött: 500 embert hoztak be a rendőrök az óbudai téglagyárból a gettóba, ahol először a zsinagógába zárták, majd a környező gettóházakba telepítették őket. A Zsidó Tanács fennmaradt dokumentációja december 8-án azonban már működő gettókórházként hivatkozik az épületre. Néhány napon belül az épület liturgikus funkciója is helyreállt – december 15-én tartották itt meg az első istentiszteletet. Ekkor még egy hónap – a gettó történetének legnehezebb időszaka -  volt hátra a felszabadulásig. 

​Nemrég emlékeztünk Auschwitz felszabadulására. Az idei megemlékezések a gyermekek sorsára fókuszáltak. A nácik mintegy 232 ezer kiskorút deportáltak a táborba. 93 százalékuk zsidó volt. Bölcsődés- és óvodáskorúak, kisiskolások és kamaszok. A legtöbb gyermek Magyarországról érkezett Auschwitzba. Túlnyomó többségüket azonnal megölték. A legkevesebb esélyük azoknak volt, akik ott születtek.

​Az Auschwitzban született gyerekek száma ismeretlen. A legtöbb születésről feljegyzés sem készült, ha mégis,a felszabadulás előtt az SS elégette az iratok nagy részét. Összesen több ezren lehettek. 1940 nyara és 1942 tavasza között Auschwitzba csak férfi rabokat vittek, ezért szülés sem volt. Az első női foglyok 1942. március 26-án érkeztek, 999 fő a ravensbrücki koncentrációs táborból, német politikai foglyok, Jehova Tanúi és köztörvényesek. Utóbbiak közül kerültek ki a külön szögesdrótkerítéssel körbevett téglaépületekben felállított FKL (Frauenkonzentrationslager, női tábor) kápói. Néhány órával később 999 fiatal zsidó lány és asszony szállt ki a vagonokból. Őket Poprádról deportálták az első szlovák transzporttal. Auschwitz történetében először közöttük voltak állapotos nők. A tábor akkori SS-főorvosa, Dr. Bodmann egyenként szakította meg a terhességüket. Többségük hamarosan vérmérgezés áldozata lett. Mivel az özönlő zsidó transzportokkal egyre több terhes nő érkezett, új módszer kellett.  A szülést betiltották, a terhes nőket pedig munkaképtelenként kezelték: az SS szanitécek a szívükbe adott fenolinjekcióval ölték meg őket. Ha a szülés mégis beindult, az újszülöttel is így végeztek. Zsidókkal és nem zsidókkal egyaránt.

1942  júliusától bevezették a szelekciót. A szlovák, belga, francia, holland, lengyel stb. szerelvényekkel érkező zsidók közül már csak az SS-orvosok által kiválogatott munkaképesek kerülhettek be a táborba.  A többieket, köztük az állapotos nőket is, ideiglenes gázkamrává alakított parasztházakban ölték meg Birkenauban (Auschwitz II). 1942 augusztusában az FKL (női tábor) lakóit Auschwitzból az új birkenaui lágerbe költöztették, ahol a korábbinál is sokkal rosszabb körülmények közé kerültek.  Az új FKL barakkjaiban nem volt se villany, se folyóvíz, se wc. Az éhségtől, túlmunkától, veréstől, fagytól, tífusztól szenvedő nőket időről-időre meztelenül szelektálták. A kiszűrt munkaképteleneket tömegesen küldték a gázba. Év végére a 28 ezer női fogolyból már csak 5400-an éltek. Akinek érkezéskor sikerült eltitkolnia terhességét, előbb-utóbb lebukott és megölték. 

Változó szabályozás 1943
Mivel a tífuszjárvány miatt foglyok tízezrei haltak meg vagy kerültek gázkamrába, 1943 tavaszára munkaerőhiány alakult ki. (A tífuszjárványról lásd korábbi írásunkat itt) Az SS valószínűleg ennek hatására vezetett be új szabályt. A terhes nőket immár nem bántották, hanem a birkenaui FKL (BIa szektor) 24-es barakkjába küldték. Itt dolgozott a német Klara nővér, aki eredetileg bába volt és illegális abortuszok miatt deportáltak Auschwitzba. Most az SS parancsára pontosan azt kellett tennie, amiért letartóztatták: asszisztensnőjével, egy német prostituálttal, beindította és levezette a szüléseket.  Az újszülötteket egy nagy vödör vízbe dobták "... amelyben a hat-, hét-, kilenchónapos újszülöttek sikoltoztak és nyöszörögtek, amíg meg nem haltak" - emlékezett egy lengyel szemtanú. Amikor egy fogoly doktornő rákiabált, hogy mégis mit csinál, Klara zokogva válaszolt: "Inkább menjen gázba az anyja?" Ha valaki másik barakkban szült, jelenteni kellett. Egy SS-szanitéc hamarosan megölte a babát, az anyát pedig azonnal visszaküldték dolgozni.
 
A nem zsidó gyerekek 1943-1944
1943 májusától Auschwitzban betiltották az "árja" gyerekek likvidálását. Ettől kezdve a nem zsidó újszülötteket sem ölték meg. A lágerirodában éppúgy kiállítottak róluk egy fogolykartont (Hӓftlings-Personal-Karte), mint bármelyik új felnőtt fogolyról. Születésükről anyakönyvi kivonat (Geburtsurkunde) készült, melyben születési helyként a fiktív auschwitzi Kaszárnya utca (Kasernenstrasse) címet adták meg. A babák is kaptak fogolyszámot, amit - mivel a kezük túl kicsi volt - legtöbbször a combjukra tetováltak. Ez alól csak a német újszülöttek mentesültek. 

Klara nővért leváltották, a születéseknél immár legálisan segédkezett egy kiváló lengyel bába, Stanisława Leszczyńska. A tábori kórházban hamarosan egy külön "szülészeti osztály" létesült 30, emeletes ággyal. Az osztályon egyetlen baba sem halt meg szülés közben. Utána a kismamák pár napig az újszülöttel maradhattak. Ezután visszatértek a barakkjukba és ismét dolgozni kezdtek. Ha egy babát fajilag tisztának találták ("elnémetesítésre alkalmas"), akkor az SS örökbefogadó német szülőknek adta. A többiek visszakerültek anyjukhoz, vagy egy külön gyerekblokkba (Kinderblock) vitték őket.  Így vagy úgy, többnyire hamarosan meghaltak a rossz körülmények miatt.

A legtöbb regisztrált csecsemő a hivatalos nevén cigány családi táborban (Zigeunerfamilienlager) született. A birkenaui BIIe szektorban 1943 februárjában felállított lágerbe mintegy 23 ezer, főleg osztrák és német romát deportáltak. A beérkezőket nem szelektálták, a családok együtt maradhattak, kötelező kényszermunka nem volt. A terhességet nem üldözték, a szülést nem tiltották. Sőt, a gyerekeknek óvodát (Kindergarten) szerveztek és még egy játszóteret is kialakítottak, amit előszeretettel mutogattak a berlini delegációk fejeseinek. Mégis, a majdnem 380 itt született roma újszülött közül egy sem élte meg a felszabadulást.  Többségükkel a borzalmas higiéniai körülmények, az éhezés és a járványok (tífusz) végeztek. Egy osztrák politikai fogoly, Hermann Langbein így emlékezett rájuk: "Egy szalmazsákon feküdt hat újszülött, legfeljebb párnaposak. De hogy néztek ki! Lesoványodott kezek és lábak, felpuffadt, kitüremkedő pocakok. Mellettük a priccseken láztól égő tekintetű, kimerült, erőtlen anyák feküdtek. Egyikük motyog valamit. Neki a legjobb, mert már eszét vesztette... Odakint a falnál... majdnem kétméteres halomban hevernek a hullák. Szinte mind gyerek, csecsemők és idősebbek. Patkányok tülekednek rajtuk."
Sok roma baba a cigánytábor főorvosa, Dr. Josef Mengele és kollégái álorvosi kísérleteinek esett áldozatul. Egy cseh doktor szerint anyjukat szülés előtt szándékosan megfertőzték tífusszal, mert a németek tudni akarták, vajon a méhlepény megóvja-e az újszülöttet a betegségtől. Ezek az asszonyok 40 fokos lázasan szültek a mocsokban. "Kértem szappant, hogy legalább a szülés levezetése előtt kezet mossak, és kértem fertőtlenítőt, de (az SS-orvosok) azt mondták, hogy a gyerekek úgyis meg fognak halni és mindegy, hogy fertőzéstől, vagy valami mástól halnak meg." A kísérleti alanyok artériájából vért vettek a labor számára, később pedig az anyákat és a babákat is megölték. 
Bár a terhesség 1943-tól a nem zsidók számára legálissá vált, az anyák nem kaptak segítséget. Már a szülés előtt éhezni kezdtek, mert kenyéradagjukért vettek takarót, szappant, babaruhát a tábori feketepiacon. Lepedőből csináltak pelenkát. Mivel a kimosott pelenkák kiteregetését az SS külön szabályban tiltotta be, a vizes rongyokat az anyák a saját testükön szárították. Birkenauban óriási problémát jelentett a vízhiány, ha hoztak is vizet, az fertőzött volt és nem lehetett meginni. A babákat így csak a kávénak csúfolt fekete löttyben lehetett fürdetni.  Ha egy kismama teje elment, gyermeke éhen halt, hacsak egy másik anyuka nem tudta szoptatni. Ugyanazt az ételt kapták mint a többi rab, de újszülötteknek nem adhattak marharépa-, vagy káposztalevest, fekete kenyeret. 
1944 elejétől a Rudolf Hösst váltó új auschwitzi táborparancsnok, Liebehenschel több könnyítést is bevezetett. Az újszülöttek és az anyák speciális, kímélő diétát (némi tej, fehér kenyér, zabkása) kaptak és hamarosan megengedték, hogy külön blokkban lakjanak együtt.
 
Zsidó sors 1944
Ezek a fokozatos könnyítések azonban nem vonatkoztak a tábor populációjának 80-90 százalékát kitevő zsidókra. A szülészeti osztály lengyel segédápolónője így emlékezett: "A zsidó gyerekek nem voltak jogosultak élni... Stanisława Leszczyńska szülésznő azt a parancsot kapta, hogy ne vágja el a zsidó újszülöttek köldökzsinórját és a méhlepénnyel együtt dobja őket egy vödörbe. Ő azonban azt mondta nekünk, hogy katolikus és nem fog gyerekeket gyilkolni, és teljesíteni fogja emberi kötelességét. A szülések megfelelő módon zajlottak, a gyerekeket odaadták az anyáknak. Mégis, a 17. blokkban 1943-1944 fordulóján született összes gyerek meghalt." A kisdedek többnyire éhen haltak, mert a zsidó nőknek azt is megtiltották, hogy szoptassák a gyereküket. Sok újszülöttet a saját anyja fojtotta meg, mert már nem bírta nézni, ahogy napokig szenved. Aki erre nem volt hajlandó, azt munkaképtelenként pár nap után az 1943-ra felépült egyik modern krematóriumba küldték -  gyerekkel együtt. 
Az új transzportokkal érkező állapotos zsidó nőket továbbra is azonnal elgázosították. Birkenauban mégis sok állapotos zsidó nő át jutott a szelekción és egy darabig el tudta eltitkolni terhességét. Hasukat eltakarták, vagy az SS-ek azt hitték, hogy az éhezés miatt gyakran kialakuló hasi ödémától puffadtak fel. A németek, főleg Mengele (akit ekkorra már egész Birkenau főorvosává léptettek elő) változatos trükkökkel próbálták őket kiszűrni. Sorakozónál gyakran azt mondták, hogy a terhesek nyugodtan lépjenek ki, mert egy kímélő táborba, jobb körülmények közé kerülnek, ahol majd dupla fejadagot kapnak. A hazugságot sokan elhitték, őket teherautókkal a krematóriumba szállították.  A Halál Angyalaként ismert SS-orvos egy cseh zsidó nő gyermekét szemelte ki egy másik kísérletre. Arra volt kíváncsi, hogy a kisded mennyi ideig bírja étel nélkül. Anyja mellét lekötöztette, hogy ne tudja szoptatni, és minden nap személyesen ellenőrizte a haldoklás lassú folyamatát. Egy hét után a baba még mindig élt. Ekkor közölte az anyával, hogy másnap reggel készüljön az indulásra. Ez a gázkamrát jelentette. Az utolsó éjjel az anya morfiummal ölte meg a kislányát, aki a karjában halt meg. Ezt követően visszament a barakkjába dolgozni.
 
Magyar csecsemők és kismamák
Az 1944 májusa-júliusa között deportált 430 ezer magyar zsidó között több ezer csecsemő, újszülött, vagy meg sem született baba fulladt meg a gázban.  A különböző becslések szerint százaknak azonban ennél is szörnyűbb sors jutott. Egy terhes lengyel zsidó nő az egyik szelekción bukott le.  A félig kész, lepusztult BIII szektorba, az ún. Mexikóba került, ahol 1944 nyarán magyar nők tízezreit szállásolták el. Több tucat állapotos társával együtt koraszülést stimuláló injekciókat kapott. Miután a szülés lezajlott, a gyerekeket elvették tőlük és egy külön szobában gyűjtötték: "A barakkunkhoz minden nap egy teherautó jött, elvitte a halottakat és az újszülötteket a krematóriumba, hogy ott elégessék őket" - emlékezett később az anya, akit szülés utáni első munkanapján lassúsága miatt véresre vert a kápó. 
Ezekről a teherautókról a halottakat égető Sonderkommando túlélőinek beszámolóiból is tudunk. Egyikük, Feliks Rosenthal látta, amint az V. krematóriumhoz érkező teherautó platója tele van meztelen, vagy papírkötésbe tekert csecsemőkkel. A sofőr felemelte a platót, a babák pedig egyenesen az épület mögött ásott halottégető árkokba hullottak. A kisdedekre részeg német SS-ek lövöldöztek: "De nem mindegyiket ölték meg. Sokan csak megsebesültek. Ezeket a gyerekeket elégették, sokan még félig éltek a lángoló halotti máglyákon" - emlékezett Rosenthal.

Más beszámolók szerint a krematóriumok parancsnoka, a szadista Otto Moll SS-főtörzsőrmester a vetkőzőkben a magyar zsidó nőktől elvette csecsemőiket és élve dobta őket az égő gödrökbe. Úgy tűnik, hogy ez még Birkenauban is sok volt. Amikor Dr. Wirthsnek, az Auschwitz-komplexum SS-főorvosának jelentették, hogy élve égetik a gyerekeket, nem hitte el és azt válaszolta, hogy "ez lehetetlen" ("unmöglich"). Az SS-százados másnap személyesen ment a helyszínre. Kiderült, hogy a hír igaz és nem holmi túlkapásról van szó. Az akcióra személyesen Rudolf Höss, a magyar akció lebonyolítására ismét visszatérő SS-parancsnok adott utasítást. Túl sok magyar zsidó érkezett, kifogyóban voltak a készletek, ezért spórolni kellett a Zyklon B gázzal. 
1944 nyarán a magyar zsidó lányoknak és asszonyoknak a szülés a halált jelentette. Orvosnő rabtársaik legalább az anyákat próbálták megmenteni és akár a terhesség 6-7. hónapjában is beindították a szülést, vagy abortuszt hajtottak végre. A műtétekre többnyire titokban, éjjel került sor, az anyát a barakk közepén, a földön húzódó téglából épült fűtőcsatornára fektették.

Miután a magyar zsidó női táborban (BIIc) 1944 nyarán kórházat állítottak fel, a beavatkozásokat ennek 10 fős egészségügyi személyzete végezte. A műtéteket víz, műszerek, gyógyszerek és világítás nélkül bonyolították le. A kezüket, kanalat, kést használtak, közben gyertyával, vagy meggyújtott papírfecnikkel világítottak. A kórházat vezető máramarosszigeti nőgyógyásznő, Dr. Perl Gizella számos abortuszt és szülést vezetett le titokban és sok nőt megmentett. Az újszülöttet megsimogatta, megcsókolta, utána pedig sírva megfojtotta a kisdedet.  A testeket a barakkok előtt felhalmozott hullák közé rejtették.  
Később a női kórház kapott némi gyógyszert és orvosi eszközt. A szülés ugyanakkor továbbra is tilos volt, ezért a közreműködő zsidó személyzet az életével játszott. A pácienseket nem vihették nyíltan a kórházba. A Perl doktornő mellett dolgozó kolozsvári ápolónő, Lengyel Olga szerint, ha a fájások nappal kezdődtek, a nők a legalsó priccsre terített takarón szültek a saját barakkjukban. Ha éjszaka történt, akkor az anyát titokban becsempészték az üres és sötét kórházbarakkba, ahol legalább a vizsgálati asztalra feltehették. Az újszülöttek sorsa nem változott: befogták az orrukat és a kitátott szájukba mérgező szert öntve ölték meg őket. "Egy injekcióval talán gyorsabb lett volna, de az nyomot hagyott volna (a holttesten) és nem engedhettük, hogy a németek megsejtsék az igazat...Így a németeknek belőlünk is sikerült gyilkosokat csinálniuk. A meggyilkolt babák képe egészen a mai napig üldöz... Még mindig hiába próbálom megnyugtatni a lelkiismeretemet. Még mindig látom az anyjuktól elszakított kisdedeket. Érzem a kis meleg testüket, ahogy a karomban tartom őket... " - írta később Lengyel Olga. Ha egy esetre a titkolózás ellenére mégis fény derült, a létszámon felüli gyermek holttestet koraszüléssel magyarázták a tábori adminisztráció felé.  
Egy túlélő később elmondta, hogy a birkenaui BIa szektorban egy állapotos magyar nő a létszámellenőrzésnél a leghátsó sorban igyekezett elbújni: "A sorakozó alatt kezdett szülni. Egyik fogolytársunk, egy kolozsvári orvosnő fogta a babát és azonnal megfojtotta. A földbe ástak egy lyukat és az újszülött testét rögtön abba temették...Később a kisded testét bedobták a latrinába. Tudom, és meg vagyok róla győződve, hogy az orvosnő jó szándékból fojtotta meg a gyereket, azzal a meggyőződéssel, hogy ez az egyetlen módja megmenteni az anyát és a nagymamát a gázkamrától. Hiszen közismert volt a szabály, hogy anyát és gyerekét megölik a gázban."  
Valamikor 1944 nyarának végén, Birkenau főorvosa, Dr. Mengele tolmácsolta az új parancsot: mostantól a szülő nőket nem, csak a babákat kell megölni, az embriókat pedig sértetlenül neki kell átadni tudományos célra. (Ezt követően több, különböző korú abortált magzat került Mengele gyűjteményébe, aki Berlinbe küldte a preparátumokat.) Perl doktornő kórházát hamarosan ellepték a várandós kismamák, egyes beszámolók szerint 76-an voltak, többségük magyar. Mengele parancsot adott az abortuszokra. Mások a koraszülés kikényszerítése érdekében injekciókat kaptak. Egyiküknél a hatodik hónapban indították be a szülést: "Amikor elkezdték a műtétet, sírni kezdtem és kértem, hogy ne tegyék ezt velem. Sajnos a műtétet elvégezték...Amint a nők megszülték őket, a gyerekeket megölték. Csak az ikreket hagyták életben, rajtuk valamilyen kísérleteket végeztek, amíg meg nem haltak."  Az egyik magyar orvosnő, így emlékezett: "Láttam a kórházban hogyan fojtják meg gyerekeiket a nők, akik természetes úton szültek, mert a németek erre kényszerítették őket. Ha nem tették volna, az újszülötteikkel együtt őket is a krematóriumba küldték volna. Ezt megelőzően napokig nem kaptak ennivalót... Orvosként nehéz volt injekciót adnom azoknak a nőknek és látni, hogy a többi orvos is ezt teszi, de bennünket is kényszerítettek és muszáj volt megtennünk." Végül 14-16 koraszülésre került sor. A többieket, legalább 60 várandós kismamát, Mengele korábbi ígérete ellenére a gázkamrába küldte . "A tábor nem szülőszoba" - mondta az SS-doktor.
 
Az utolsó hónapok
1944 november első napjaiban Himmler SS-Reichsführer parancsára Auschwitzban befejeződött a zsidók megsemmisítése. A gázosítások megszűntek, a zsidó foglyok megölése hivatalosan tilos lett. Ennek ellenére Mengele utasítására a férfi kórháztáborban (BIIf szektor) még ekkor is legalább 20 zsidó nőnél akarták beindítani erőszakkal a szülést. Végül ezt is leállították és a nők fele természetesen szülhette meg gyermekét. Pár hónapon belül azonban valamennyi baba meghalt.  Az egyikük éppen január 27-én, a felszabadulás napján.  
Az utolsó auschwitzi karácsony napján a lágerirodán három születést jegyeztek fel. A hiányos dokumentáció szerint 1945. január 10-én 247 különböző állampolgárságú állapotos nő és kismama élt a Birkenauban. Az újszülöttek és a háromévesnél fiatalabb gyerekek száma 156 volt. A birkenaui női tábor evakuációjára 1945. január 18-án került sor kaotikus körülmények között. A Vörös Hadsereg már a közelben járt. A kiürítés után az Auschwitz-komplexum táboraiban 8-9 ezer beteg, menetképtelen, bujkáló fogoly maradt, köztük legalább négyszáz 15 évesnél fiatalabb gyerek. Sőt, az egykori cigánytáborban, a BIIe szektorban terhes nők és kismamák lábadoztak az újszülöttekkel együtt.  
Eközben a Birodalom belseje felé hajtott nők halálmenetében beteg, állapotos foglyok vánszorogtak a hóban. Egyiküknek elkezdődtek a fájásai. Sikítva a hóba roskadt. Nem tudott továbbmenni. Odaugrott hozzá az édesanyja, hogy segítsen, de az SS-őr visszakergette a menetoszlopba. Ahogy a menet elhaladt, az árok szélén kuporgó szülő nőt lelőtték.  A megmaradt iratok szerint a tábor utolsó egy évében hivatalosan mindössze 8 zsidó csecsemőt regisztráltak és láttak el fogolyszámmal. Nem tudjuk, hogy velük miért tettek kivételt. Ugyanakkor több visszaemlékezés is beszámol olyanokról, akik hosszú ideig titokban bújtatták újszülöttjüket, vagy gyermeküket a táborban.

​Annyi bizonyos, hogy a megmaradt hiányos dokumentációban legalább 680 Auschwitzban született gyereknek van nyoma. Tudjuk, hogy közülük nyolcat az anyával együtt szabadon engedtek.  A különböző források szerint kb. 46-60 újszülött megérte a felszabadulást. Többségük lengyel és szovjet állampolgár volt. Néhányan a felszabadulás után haltak meg. A többiek, a regisztrált újszülöttek több mint 90%-a ott veszett. Az Auschwitzban és Birkenauban született és meghalt zsidó gyerekek száma ismeretlen. Valószínűleg több ezren voltak, jelentős részük magyarként született.

Kádár Gábor - Vági Zoltán 

Tíz éve, 2011-ben fejtettük meg az ikonikus fénykép felvételének helyszínét közös gondolkodással, minden apró részlet megfigyelésével és elemzésével. Közösségi médiában, levelezésekben, a Nagy Budapest Törzsasztal vitafórumán folyt a képelemzés.  (Ezeket összegyűjtve lásd ITT.) 
Most Jalsovszky Katalinnak a Fotóművészet című lapban megjelent két részes, a holokauszt fényképeinek sorsát és történeti hitelességét elemző tanulmányából a képre vonatkozó részt idézzük. 
A teljes tanulmány online elolvasható: 1. rész // 2. rész  

Nem közismert, hogy a világhírű szovjet haditudósító, Jevgenyij Halgyej budapesti fotója a kamerába tekintő, sárga csillagot viselő zsidó párról nem spontán pillanatot, hanem beállított jelenetet rögzít.
Halgyej 1945 januárjára datált szuggesztív fotója többnyire „Csillagos pár a felszabadult budapesti gettóban” meghatározással, megszámlálhatatlanul sokszor jelent meg nyomtatásban és kiállításokon, és szerepel a fotográfus munkásságát bemutató valamennyi albumban.[1]
Megtalálható a legnagyobb fotóügynökségek (Archiv für Kunst und Geschichte, Bildagentur bpk, Corbis, Getty, Ullsteinbild) online kínálatában, különféle méretű régebbi és mai nagyításai a legnevesebb nemzetközi aukciós házak (Bonhams, Swann, Dorotheum, Doyle, Sotheby’s) árverésein kelnek el. Forgalmazásának jogát 2005-ben a Magyar Távirati Iroda Fotóarchívuma is megszerezte, több, 1945-ben Budapesten készült Halgyej-kép jogával együtt. A felvétel az archívum online katalógusában „Budapest, 1945. január 18. Sárga csillagot viselő középkorú zsidó házaspár a gettó felszabadulásának napján a Dob utcában” szöveggel található meg. [2]
1997-ben, az akkor 80 éves Jevgenyij Halgyej az életpályáját bemutató belga dokumentumfilmben így mondta el a kép keletkezését: „Ez a felvétel Budapesten készült. Budapesten, januárban. Éppen felszabadítottuk a város egyik negyedét, és kiderült, hogy ez volt a gettó. (…) Erről a fényképről csak annyit, hogy megpillantottam ezt a házaspárt. Egyértelmű volt, hogy férj és feleség, és mind a ketten sárga csillagot viseltek. Megrázott a látvány. A város már felszabadult, de rajtuk még mindig ott a csillag... Odaléptem hozzájuk, de mivel fekete bőrkabát volt rajtam, megrémültek. Azt hitték talán, hogy az SS-hez tartozom. Szóval, odaléptem hozzájuk, és jiddisül megszólítottam őket, hogy várjanak. Odaléptem, és előbb a férfi ruhájáról téptem le a csillagot, aztán az asszonyéról. Nagyon megijedtek, de én mondtam nekik, hogy nem, nem, minden rendben, alles gut. Minden rendben, mondtam nekik. Ich bin auch a’ Jid. Én is zsidó vagyok. Sólem áléchem! Amikor azt mondtam, hogy sólem áléchem, az asszony könnyekben tört ki, és a vállamra borult. – Úgy féltünk, annyira féltünk! – zokogta.” [3]
David Shneer A fájdalom képi ábrázolása: Szovjet holokausztfotók a történelem és az emlékezet keresztmetszetében című tanulmányában kifejez bizonyos kételyeket a kép születésének körülményeivel kapcsolatban, és úgy látja, hogy Halgyej elbeszélése feltehetően „nem tükrözi az 1945. januári találkozás valóságát”, s még azt a lehetőséget is felveti, hogy az eltávolított sárga csillag a fotózás kedvéért került vissza a kabátokra. [4]
Halgyej legkiválóbb háborús felvételeit – köztük ezt a képet – a hazai közönség 2006-ban, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár A háború ikonjai című kiállításán ismerhette meg. A fénykép hitelességét egy, az Élet és Irodalomban megjelent olvasói levél is megerősíteni látszott. A levélíró, a Jeruzsálemben élő Slomo Stern a fotón nagybátyját, Klein Zoltán sportszerkereskedőt és feleségét, Stern Malvint vélte felismerni, akikkel gyermekként a Wesselényi utca 13. sz. gettóbeli házban érte meg a felszabadulást. [5] A fotót 2009-ben Böhm Ágnes írásának illusztrációjaként a Népszabadság is közölte „A Klein házaspár a Wesselényi utcában 1945. január 18-án” képaláírással.
2011-ben a Magyar Zsidó Levéltár vezetője, Toronyi Zsuzsanna egy készülő kiállításhoz pontosítani kívánta a kép helyszínét. S ez sikerült is a Budapest című folyóirat köré tömörült, újságírókból, könyvtárosokból, helytörténészekből álló Nagy Budapest Törzsasztal közösségének és az Index internetes portál Budapest Anno levelező fórumának segítségével. Kiderült, hogy a fénykép nem a Károly körút – Madách Imre út – Király utca – Nagyatádi Szabó István (ma: Kertész) utca – Dohány utca által határolt erzsébetvárosi ún. nagy gettóban, s még csak nem is a környékén, hanem az ettől távol eső Ferencvárosban készült: a pár a Ráday utca elején áll, és a Kálvin tér felé néz. A kép bal oldalán a Ráday utca 14. és 16. számú lakóházat ismerhetjük fel máig is ugyanilyen erkélyeikről, jobb oldalon a Ráday utca 9. sz. házat látjuk, a háttérben pedig jól azonosítható a Ráday utca és az Erkel utca kereszteződése. A fotó körül zajló internetes disputában többen is felvetették, hogy a kép talán nem is a gettó felszabadulásának napján keletkezett, hanem esetleg később, mivel az utca rendezettsége nem utal az éppen véget ért harcokra. Ungváry Krisztián szerint mégis elképzelhető, hogy Halgyej január 18-án vagy az utána következő napokban fényképezett, hiszen a környék már 15-én szovjet kézre került s a Ráday utcában nem dúltak harcok, így nem keletkeztek nagy tömegben romok és roncsok.[6] Szinte mindegyik január, február hónapra datált budapesti képen nagyjából azonos hómennyiséget látunk, ezért ez sem ad támpontot az időpont szorosabb behatárolásához.[7]
A fotográfus elbeszélésének az az eleme sem állja meg a helyét, amely szerint a kép modelljei tőle értesültek volna a felszabadulásukról, hiszen a gettó lakói csak a városrészt elzáró palánkok ledöntése után juthattak el a Ferencvárosba. Itt a pár feltehetően a fényképész kérésére állt meg pontosan az úttest tengelyében, a kép szimmetrikus kompozíciója érdekében, aki azután több felvételt is készített róluk. A közismert képnek még két publikált variációját ismerjük: az egyik 1975-ben került szovjet forrásból a Magyar Távirati Iroda archívumába, ezen a pár alakja jobban kitölti a képmezőt, s az asszony a férfiba karol.[8]
A fotó harmadik variánsa, amelyen a párhoz még közelebb áll a kamera s az utcának csak egyik oldala látható, 1945 márciusában jelent meg a moszkvai Zsidó Antifasiszta Komité jiddis nyelvű lapjának a budapesti zsidóság sorsát bemutató cikkében, négy másik Halgyej-fotóval együtt, a szerző megnevezése nélkül.[9]
A valós helyszín megállapítása érdekében indított kollektív nyomozás menetét és végeredményét a Budapest című folyóirat tette közzé.[10] A felfedezés nem keltett különös visszhangot, s a kép azóta is változatlanul „budapesti gettó” helyszínnel jelenik meg csaknem mindenütt. A Múlt-kor című történelmi magazin 2014. tavaszi számában is ezzel a képaláírással láttuk viszont, ám a személyeket illetően újabb feltevéssel találkozunk: itt a férfi állítólag Vándor (Unterberger) Adolf nyomdászsegéd, az asszony pedig a testvére.[11]
A budapesti zsidóság szenvedéseinek és felszabadulásának világszerte ismert ikonjává lényegült fénykép születésének valós körülményeire talán soha nem derül fény, s arra sem, hogy kiket ábrázol, ám a felvétel kitörölhetetlenül beépült a holokauszt emlékezetének vizuális kánonjába. Bár történelmi üzenet szempontjából sem a Reichstag-fotót, sem a csillagos pár képét nem tarthatjuk hamisnak, azonban a fotográfiák hitelességével szemben felállított mai mércénkkel mérve e hatásosan megkomponált felvételek mégsem tekinthetők autentikus történeti dokumentumoknak.

[1] Alexander and Alice Nakhimovsky: Wittness to Hystory. The photographs of Yevgeny Khaldei. Aperture, 1997. 48–49. oldal. Jewgeni Chaldej: Der bedeutende Augenblick. Hereausgegeben von Ernst Volland und Heinz Krimmer. Neuer Europa Verlag Lepizig Gmbh, 2008. 22–23-o., Von Moskau nach Berlin. Bilder des Russis-chen Fotografen Jewgeni Chaldej. Phartas é.n. 39. oldal.
[2] A kép MTI száma: MTI DHALD1945____011.
[3] Sztálin fotósa. Magyarul beszélő belga dokumentumfilm, 1997. Rendezte: Marc Henri Wainberg. A szöveget Révbíró Tamás jegyezte le. http://www.budapestfolyoirat.hu/archivum/2011/2011-szam-februar/315-drotposta. Elérés: 2015. 12. 12.
[4] David Shneer: Picturing Grief: Soviet Holocaust Photography at the Intersection of History and Memory. AMERICAN HISTORICAL REVIEW, 2010. február. 48.o. http://www.pendleton.k12.ky.us/userfiles/119/Classes/401/Picturing%20Grief. pdf. Elérés: 2016. 01. 24.
[5]  Ich bin auch ein Jid. Élet és Irodalom. 2006. december 15. 2. oldal. Böhm Ágnes: Történetek a budapesti gettóból. Népszabadság, 2009. január 27. 6. oldal.
[6] Ungváry Krisztián szíves közlése.
[7] A meteorológiai intézet napi jelentései szerint 1945. január 5. és 11. között havazott, jelentősebb mennyiséget, 25 mm-t január 11-én mértek. http://www.met.hu/
eghajlat/magyarorszag_eghajlata/eghajlati_adatsorok/Budapest/adatok/napi_ adatok/index.php . Elérés: 2016. 02. 01.
[8] Az MTI archív száma: INT 75-1-28/33. számon. Szövege: Ketten a gettó felszabadulása után. 1945. február. Ugyanez a variáció megjelent „Egy zsidó házaspár zsidócsillaggal a budapesti gettóban. 1945. január” felirattal Steven Spielberg und Survivors of the Shoah Visual History Foundation: Die letzten Tage. Köln, 1999. 79. oldal. A felvétel 13×18 cm-es reprodukcióját őrzi 83.542 leltári számon a MNM Történeti Fényképtára, s két évtizeddel ezelőtt e cikk szerzője is elkövette azt a hibát, hogy „Egy pesti utcán 1944 őszén” felirattal közölte a Budapesti Negyed 1995 nyári, 8. számában.
[9] Eynikayt, 1945. március 3. 1. oldal.
[10] Saly Noémi: Ich bin auch a’ Jid … In. Budapest, 2011. február. http://www.budapestfolyoirat.hu/archivum/2011/2011-szam-februar/315-drotposta. Elérés: 2015. 09. 26.
[11] Múlt-kor. Negyedéves történelmi magazin. 2014. tavasz. 43–44. oldal. A képaláírás egy túlélőnek a Holokauszt Emlékközpont számára tett közlésén alapszik, aki később módosította az elmondottakat, s az asszonyban Vándor Adolf sógornőjét, Neumann Bertát vélte felismerni.