„A növények én-nélküli ráhagyatkozása arra, ami meghalad minket, vonzó számomra” — Beszélgetés Schein Gáborral

A bibliai tájak állandóságáról, a zsidó Jézusról, a növények különös, néma vonzerejéről, a Balaton hullámairól és a halálról, továbbá a rinocérosz Európát kísértő, rejtélyes emblémájáról beszélgettünk Schein Gábor íróval, a Fák Újéve kapcsán.

A közelgő Fák Újéve afféle természetünneppé stilizálódott a zsidó vallási képzeletben. Neked, aki a legtöbbünkhöz hasonlóan városi gyerek voltál, milyenek voltak az első erős tájélményeid?
Városiak. Két kép ugrik be hirtelenjében, az egyik az a kép, amelyet az ablakból láttam gyerekkoromban, a Ganz utcában laktunk egy 27 négyzetméteres lakásban, egészen pontosan a Ganz utca 5-7. alatt Budán, a Király Fürdő mellett. Az ablakunk a térre nézett a harmadik emeletről, tehát már akkorának kellett lennem, hogy egy kisszékre felállva kilássak az ablakon, és amit láttam, az nagyon erősen belém ivódott. Ott áll a téren egy görög katolikus templom, annak a látványa, oldalt egy kavicsos út – gyerekek bicikliznek rajta – és egy fa a része még a képnek. A másik látvány egészen más. Négy éves koromban kivették a mandulámat, pár napot bent kellett maradni a kórházban, beleesett egy hétvége is. Anyukám félt, hogy ha meglátogat, amikor majd elmegy, sírni fogok, és felszakadhat a seb. Nyilván azt tanácsolták neki, hogy ne jöjjön, így is döntött. Nagyon szomorú lettem. Aztán beesteledett, a látogató szülők hazamentek, mindenki más elaludt. Én nem tudtam aludni. És ahogy kinéztem az ágyammal szemközti ablakon, valahol a budai hegyekben messzire egy házat láttam, amelyben égett a villany. Ez a látvány, ez a távoli fény végtelenül megnyugtatott. Ennek a két erős tájélménynek a képét őrzöm ebből az időből.
Vannak „nyers”, kulturális közvetítés, az épített környezet jelenléte nélküli korai tájélményeid is?
Egész életemben városban éltem, a nyarak egy részét Szentendrén és Balatonalmádiban töltöttem kisvárosi környezetben, a többi időmet Budapesten. Mindenhol kultúrtájjal találkoztam. Talán csak a Szentendrén a Pismány hegy teteje és a Pap-sziget elhanyagolt vége volt kivétel. Mindkét helyet nagyon szerettem. Különben a városi környezetben megtelepedő természet vált élményemmé. Ezért nézhettem gyakran hosszan, elmélyülten egy-egy fűszálat, kergettem pillangókat Szentendrén, figyeltem a gilisztákat, sokat feküdtem egyszerűen a földön, és néztem az eget. Minderről úgy éreztem, összekapcsolnak valami végtelennel, valamivel, ami messze túl van rajtam, de bennem is van, és én is a része vagyok. A Balaton hullámzása ezért idézhette fel bennem az örökkévalóságot, a halált. Hülyén hangzik, de vizihullásat játszottam, rábíztam a testem a vízre, a hullámzás ritmusára; próbáltam mozdulatlanul lebegni. A távoli fény az ablakban, a templom épülete a téren, bár nem természeti tapasztalatok közvetlenül, de valami hasonlóról üzentek nekem. Talán ide is kapcsolódik, hogy nekem a növényekhez fűződő viszonyom mindig bensőségesebb volt annál, ami az állatokhoz fűzött. Ahogy idősödöm, úgy egyre erősebbé válik az igény bennem arra, hogy vidéken éljek, minden este kiüljek az ég alá, és nappal gondoskodjam a kertről. 
Már régen, fiatalon is felfigyeltem rá, hogy a Szentírás könyvei milyen bensőségesen és sokat beszélnek Izrael földjének növény és állatvilágáról, a flóráról és a faunáról. A növények néma tanúi a történéseknek. Amikor először megadatott, hogy Izraelben járhattam, 22-23 évesen, egy békesebb időszakban, a ’90-es évek elején, a táj, legfőképp a galileai táj élménye nagyon erősen belém ivódott. Ennek bizonyára van köze Jézus alakjához, akinek az élettörténete jórészt galileai helyszíneken játszódik. Én Jézust a zsidó történet egyik legfontosabb szereplőjének tartom, minden ellentmondásosságával együtt, és rám ebben az időszakban különösen erős hatással volt. De számos más bibliai történetnek is színhelye ez az északi vidék. A természeti táj Izraelben, a változatlansága révén, valamiféle aktuális biblikus jelenlét hordozója, azt éreztem, hogy a táj alapképe változatlan lehet 2-3000 éve. Azt éreztem, hogy mindaz, ami itt történt, valóban szentté tette ezt a földet, és hogy a táj hirtelen nagyon közelivé, elérhetővé tette azt, amit korábban olvastam.
Sejted, hogy miért kötődsz jobban a növényekhez, mint az állatokhoz?
Hát, ahhoz képest, hogy az apám a születésem előtt lovakkal és szarvasmarhákkal foglalkozott állami gazdaságokban, az én történetem az állatokkal nagyon szűkös. Városi gyerekként elsősorban kutyákkal találkoztam, és tőlük féltem, ahogy anyukám is félt. Nagyapámnak mindenesetre azt mondtam, hogy én nem félek, csak helyet adok nekik, amikor próbáltam a lehető legnagyobb ívben kikerülni őket. A növényektől nincs mit félni, biztos nem harapnak. De van ennek mélyebb oka is talán.
A növényeknek mintha volna valamilyen rejtett csatornájuk a mindenséghez, ahhoz, amiről az előbb is beszéltünk, és ez mintha sokkal közvetlenebb lenne bármilyen másik élőlényénél. Együtt alakulnak a természeti körforgás ciklusával. Most éppen télen beszélgetünk, lombtalan fák alatt, leolvasható róluk a természet körforgása. Ez a ciklikus kapcsolódás maga is valamiféle együttlét azzal, ami nem ők, túlmutatnak magukon valamiféle kozmikus rend felé, ráhagyatkoznak, a részeivé válnak. A valamiféle akarattal rendelkező lények esetében ez a ráhagyatkozás, az énünk megjelenése miatt zavarosabb, zavartabb. Ez az én nélküli együttlét mindazzal, ami körülvesz bennünket, a vágyakozás ez után, ez hozza közel hozzám a növényeket, azt hiszem.
A készülő köteted emblémája, központi motívuma mégis egy szokatlan és méltatlanul kevéssé népszerű állat, a rinocérosz allegóriája. Miért épp ő hordozza azt a végtelenül sokféle jelentést, ami a könyv verseiben megjelenik?
A rinocérosz figurája talált rám, egyszerre csak ott volt a képzeletemben. Soha korábban nem foglalkoztatott, az elefánt igen, ő nem. És aztán ott volt, egy történet formájában. Ismerjük Europé szöktetésének történetét, hogy egy fehér bika képében ragadta magával Zeusz a szülői házból Krétára, és ez az otthontalanság, ez a menekültség tulajdonképpen Európa alapítástörténete a görögöknél. Az ötlött fel bennem hirtelen, hogy ez a valóság megszépítése, nem bikával, hanem egy afrikai rinocérosszal esett szerelembe. Elkezdett bennem élni ennek a lénynek a képe, egyre tágult, mindent magába tudott fogadni, gondolkodott és imádkozott, szerelmessé vált, és hordozójává a teljes európai történelemnek mindmáig, annak az európai történelemnek, amelynek bizonyos pontjain tényleg megjelentek rinocéroszok., Id. Plinius is említi, megjelenik egy Indiából ajándékba küldött rinocérosz Dürer egyik metszetén, noha maga Dürer a saját szemével nem látta az állatot. A rinocérosz lehetett menekült, bevándorló, zsidó, erőszaktevő is lehetett, mint Europé esetében, de áldozat is, költő, filozófus, terrorista. Ovidiusi átváltozás-sorozattá vált a kötetbeli felbukkanásainak története. Egyetemes jel, sok-sok humorral, iróniával, játékkal. A történetünk, a lelkületünk hordozója.
Így értelmet nyert, hogy ezt megelőzően Ovidiusról is írtam egy verset. Egy hírből indult ki, hogy pár éve Róma város közgyűlése tisztázta őt a vádak alól, és megengedte neki, hogy visszatérjen, amire bizonyára csak azért nem került sor, mert Ovidius kétezer éve halott. Erről írtam egy reménykereső szöveget, hogy lám, mindennek eljön az ideje, csak ki kell várni türelmesen. Takács Zsuzsa, akivel el szoktuk küldeni egymásnak a verseinket, javasolta, hogy írjak a vers köré egy Ovidius-ciklust, de semmi nem jutott eszembe, ehelyett született a kortárs „átváltozások”, a rinocérosz alakváltásaiból, és ez tényleg gazdag és részben ironikusnak mutatkozó világot nyitott meg előttem, egészen – és kitüntetetten – a nekem különösen fontos Kertész Imre szövegvilágáig, figurájáig menően, például. Ajándék volt és kaland, ahogyan megszületett, tulajdonképpen, egy verses regény a rinocérosz alakjának segítségével.
Hogyan vált a rinocérosz zsidóvá is, mely ponton találkozott a zsidósággal? És Te magad hogyan állsz most a zsidó szöveghagyománnyal, amelynek nyomai folyamatosan ihletik, alakítják az írásaidat? 
A rinocérosz ősi, archaikus, emiatt is valószínűtlen lény. Ahogyan mi is azok vagyunk a vágyainkkal, a sejtéseinkkel, a törékenységünkkel. Ezért kapcsolódhat össze az imádkozással, a végtelen szólításának képzetével is. Bennem is volt ilyen igény gyerekkoromtól. Szerettem volna megszólítani Istent, aki nekem inkább nem volt, mint volt. Úgy volt, hogy nincs: nem nincs-nincs, hanem van-nincs ezt nem tudom jobban mondani. Ez mindent összevéve, nagyon humoros. És a rinocérosz esetlenül magasztos, archaikus figurája ezt a humort, a létezésünk végtelen humorosságát megsokszorozta, és ebben jó volt osztozni vele.