A Síp utcai szocializmus: a Népköztársaság megszűnt, fel vagyok mentve

Hogyan hízelgett a rabbiknak az Állami Egyházügyi Hivatal fenyegetően, miről és hogyan számolt be Kardos Péter úgy az Állambiztonságnak, hogy többször már nem is kellett, miért a katolikus püspök állt ki Izrael mellett a békegyűlésen, mi köze a Kol Nidrének a Magyar Népköztársasághoz? 
Interjú Kardos Péter főrabbival 

MILEV: Ön nem sokkal az 1956-os forradalom után kezdte el Scheiber Sándor hívására a rabbitanulmányait. Milyennek látta a Rabbiszemináriumot?

Kardos Péter: A 6-7 fős évfolyamunkra, hogy innen, a Rabbiszemináriumról kezdjem, az volt a jellemző, hogy sokan nem tudtak semmit, amikor a tanulmányainkat elkezdtük, még az álef-bészt se, például szegény Benedek István Gábor, a ragyogó író, újságíró, akit a napokban temettem, búcsúztattam el, másfelől ott ült velünk Berger István Csuló, aki nagyon nagy tudású rabbi lett és akit nagyon fiatal korában vesztettünk el. 
Scheiber azonban úgy tanított, rögtön a tudomány legmagasabb csúcsaira hágva, mintha mit sem tudna arról, vagy nem akarna tudomást venni róla, kik ülnek előtte, bizonyára azért is, mert ’56-ban a magyar zsidóság krémje elment, belőlünk kellett, abból kellett, amiből lehetett, rabbinikus utánpótlást nevelni.
A két legfontosabb különbség az volt a Kádár-korszak és a mostani idők között, hogy a hitközséget egyértelműen kívülről irányították és még nem volt ilyen sokszínű a szervezeti élet, nem volt más a hitközségen kívül, a neológokat és az ortodoxokat összekényszerítették. Könnyű volt mindent egyszerre kézben tartania az Állami Egyházügyi Hivatalnak. Az 1967-es háború utáni reakció, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása előtt képviseltette magát alacsony szinten Izrael Magyarországon diplomáciailag, de a rabbiknak nem volt szabad bejárnia a követségre, úgyhogy nem mentünk oda sem.
A környéken volt az árvaház is jó darabig, a Gorkij-fasorban, a Moszkva étterem, ami a zsidó fiatalok találkozóhelye volt, szóval ez az izraeli képviseletre nem-menés ellenére is amúgy, amolyan kis zsidónegyed volt a hatvanas években.

Az Állami Egyházügyi Hivatalt főleg Izrael és a magyar zsidók viszonya foglalkoztatta?

Az nagyon foglalkoztatta őket, de a hitközség még az elvárásoknál is készségesebb volt néha. A központi ukáz az volt a hatnapos háború után, hogy erről nem beszélünk, szidni nekünk azért nem kellett nekünk Izraelt nyilvánosan, de Salgó László országos főrabbihelyettes, rabbisági igazgató, Dohány utcai főrabbi néha még eddig is elment, túlteljesítette a normát, amikor a késői szocializmusban már lehetett menni Izraelbe rabbidelegációknak, őt a fogadó ország nem engedte bemenni. A havonta aktuális békegyűléseken katolikus püspökök vették a bátorságot megvédeni Izraelt, mi hivatalból hallgatunk. Szégyenletes volt. A müncheni olimpia, a szörnyű mészárlás után lehetett káddist mondani a zsinagógákban, megengedték.
A kéthetente összehívott rabbigyűléseken volt a szokásos ideológiai eligazítás, miről és hogyan kell beszélni, az Állami Egyházügyi Hivatalban másfelől nem voltak utasítások. A ránk vigyázó tisztviselő, nevét fedje a feledés jótékony homálya, olyan mindegy már, mindig azt mondta nekem, bizonyára mindenki másnak is, hogy főrabbi úr, maga olyan okos ember, tudja, hogy ilyet nem lehet csinálni.
 
Meddig lehetett elmenni az elég okos főrabbiknak?

Az enyhülés, szétesés utolsó fázisában már lehetett menni akár egész Izraelig és voltam én is. Egy rabbidelegáció ment a ’80-as években, amelybe nem kerültem be én és Salgó sem, engem küldeni nem szerettek volna, őt fogadni nem szerették volna kinn, ugye. A kérelmezésnél, útlevélért kellett folyamodni, Salgó óva intett, egy rabbi őszerinte nem engedheti meg magának, hogy visszautasítsák az útlevél-kérelmét. Így féltett.
Megígértem a lányomak, hogy kimegyek vele, a bár micvájára, Jeruzsálembe, azzal a feltétellel fogadták a fellebbezésemet el, hogy a hivatalos delegációtól magánutam, magánutunk folyamán távoltartom magam. Nem esett nehezemre, így lett.

Milyen benyomásokat őriz Salgó főrabbiról, milyen emlékeket?

Ő vitt el a Fővárosi Tanácshoz, amikor kértem, hogy avassanak fel, miután levizsgáztam mindenből, tíz évig még tovább dolgoztam idegenvezetőként, amikor viszont megszületett a fent megemlített lányom, kértem, hogy dolgozhassak rabbiként, rendesen, mert az idegenvezetés nehéz kenyér, gyereket nevelni nyugodt körülmények között szerettem volna. Salgó ebből az alkalomból elvitt a Fővárosi Tanácshoz, megkérdezem, miért megyünk oda. Nyugodtabb életem lett volna, ha kevesebbszer érdeklődöm a miértek iránt. Kolléga úr, mondta, mert akiket nem szeretett, azokat így hívta, esküt fog tenni. Tettem, a Magyar Népköztársaságra. A szocializmus összeomlásakor valaki szembesített az eskümmel, azt mondtam erre, hogy esküm tárgya megszűnt, fel vagyok mentve. Ez az élettörténetem nagy Kol nidréje, fogadalmam elengedése. Legalább ettől nyugodtan alszom, a népköztársaságot senki sem kérheti számon rajtam.
Szóváltásaink Salgóval a haláláig folytatódtak, ez néha még hiányzik is kicsit. Azt gondolta, egy rabbi nem viselkedhet, nem öltözhet úgy, mint én, ő a hivatásában reprezentált, a munkaideje végétől fogva élt más életet. Amikor feketekávét ittam társaságban a Keleti restijében egy alkalommal, meghallottam a jellegzetes, eltéveszthetetlen, nyilván valamilyen betegségből fakadó köhögését. Ő is ott ült nőtársaságban. Volt azután köztünk egyfajta szövetség, hogy ő nem kritizálja az öltözékemet, én pedig vegyük úgy, hogy nem voltam tanúja a Keleti restijében bonyolódó pásztorórának.

Az, ahogy beszél, szinte kedélyesen fullasztó világot idéz fel? Ennyire vidám volt a kádárizmus érett korszaka a hitközségen?

Egy történettel válaszolok a kérdésre. A jövedelmemet ekkoriban azzal egészítettem ki egy darabig, hogy lengyelül tolmácsoltam a rendőrségen. A kihallgatásokon feltűnt egy ember, akiről nem volt világos, mit keres ott, egyszer meghívott a Rózsa Presszóba és elmondta, miket szoktam művelni a szabadidőmben. Nagyon kényelmetlen beszélgetés volt. A hangulat megalapozása után elmondta, hogy a hitközségen tapasztalható nehézségeimre való tekintettel is néha-néha beszámolhatnék arról, ki miket mond és csinál. Esetleg tudnának egyben-másban segíteni, előbbre lehetne jutni a mi együttműködésünkkel. Féltem, írtam pár beszámolót jelentéktelen dolgokról, vigyázva lehetőleg mindenkire, látták, hogy nem vagyok alkalmas a szerepre és gyorsan le is zárult közöttünk a kapcsolat, elköszöntünk egymástól. A következő években rendszeresen kellett, kényszeresen, hátranéznem, követnek-e. Amikor lehetett, elmentem kántornak Svédországba, másfél évre, aztán hazajöttünk, ez egy félig reform, félig konzervatív közösség volt, nem éreztem magam otthon, a kapitalizmust se szerettem meg, az nemsokára utánam jött, csak nem a svéd, jóléti változata.

Kinek az alakját idézné még fel akkoriból?

Seifert Gézáné a MIOK elnöke, Seifert Géza felesége volt, főtitkár egy idő után, úgy nevezték a hitközségen, hogy az ígéret hölgye, az volt a stratégiája a kérések leszerelésére, hogy mindenkinek megígért mindent, amit az illető hallani kívánt. A MAZSIKE megalakulása után nem sokkal egy ülésen felelősségre vonták a zsidó hitközség ingatlanvagyonának elherdálásáért, azzal védekezett, hogy túl kellett élni, fenn kellett maradnia a zsidóságnak, mást nem lehetett tenni és ha ő nem, akkor más tette volna ugyanezt. Az az igazság, hogy én is ezt mondom Zoltai Gusztávról, kényszerek jelölik ki a magyar zsidó vezetők mozgásterét.
Az is igaz ugyanakkor, hogy egy másik, későbbi beszélgetés során megállapítottuk, Frölich Robi is egyetértett ezzel, hogy a rendszerváltás idején, amikor nagy érdeklődés mutatkozott a zsidóság iránt, nagy lehetőséget szalasztottunk el arra, hogy megfogjuk a zsidókat. Ez elmaradt. Viták, kiabálások voltak, de zsidó reneszánsz valójában nem volt. Elmaradt.