A numerus clausus 100, és a magyar zsidóság emancipációját teljessé tévő vallásrecepció 125. évfordulóján vagyunk. Ez a 25 évnyi teljes jogegyenlőség jutott elődeinknek. A kettős évforduló kapcsán beszélgettünk a korszak történészével, levéltárunk kutatójával, Konrád Miklóssal. ​

Az 1895-ös, a zsidó felekezetet a keresztény egyházakkal egyenjogúsító törvény, a zsidók és nem zsidók közötti teljes magyarországi jogegyenlőség 125. évfordulójánál járunk. Ön sok tanulmányban foglalkozik ennek a korszaknak a zsidó történetével, az egyikben meglepő módon azt írja, hogy a korszak folyamatait utólag leíró egyik legnépszerűbb szót, az „asszimilációt” nem tartja igazán használhatónak. Miért nem? Ennyire nem értjük a korszakot?
Három részre bontanám a kérdést. A magyar történetírás, a külföldi trendek és én. A reformkorban az „asszimiláció” szót a zsidók kapcsán szinte egyáltalán nem használták, a dualizmus idején is csak ritkán, a Horthy-korban már gyakrabban, általában – és minden további pontosítás nélkül – a magyarrá válás szinonimájaként. A kifejezésre a 19. század végétől rányomta bélyegét a cionisták negatív értelmezése, akiknek az asszimiláció zsidó nemzeti öngyilkosságot jelentett. A kommunizmus alatt a kérdés hosszú ideig tabunak számított. A magyar zsidóság múltjával foglalkozó történészek, szociológusok, így Száraz György, Hanák Péter, Karády Viktor, vagy Kovács András az ’70-es évek második felétől kezdtek foglalkozni vele. A rendszerváltás utáni idők sem igazán segítettek hozzá a fogalmi tisztázáshoz. Néhány, elszigetelt törekvés, Gyáni Gábor, Kovács Éva vagy Kovács I. Gábor írásai dacára a legtöbb történeti munkára máig az jellemző, hogy nem derül ki belőle, vajon a szerző pontosan mit ért „asszimiláció” alatt. A fogalmat a nyugati, döntően amerikai, izraeli és német történetírás az 1970-es évek óta mindinkább elveti. Egyrészt mert a kifejezést megbélyegző értelemben használó cionista történetírás miatt ideológiailag túlterheltnek ítéli. Másrészt és főleg, mert nem ért egyet a benne foglalt ítélettel, ami szerint a zsidók többségi társadalomhoz való közeledése és integrációs erőfeszítése a zsidó közösségtudat, a modern zsidó önazonosság elsorvadásához vezetett. Ez a történetírói trend inkább úgy véli: a korábbi történeti szemlélettel szemben igenis kialakult egy talán kényes, de mégis továbbadható modern (német, francia, magyar, stb.) zsidó identitás. Az „emancipáció kora” tehát nem a zsidó önazonosság radikális felszámolódásának az időszaka volt. Akik ezt a nézetek vallják, „asszimiláció” helyett az „akkulturáció” szó mellett teszik le a voksot, amely kifejezés alatt az adaptáció formális jegyeit, a többségi társadalom kulturális normáinak az átvételét értik, tehát például a befogadó nemzet nyelvének elsajátítását. A német zsidó polgárság, olvashattuk számtalanszor az elmúlt évtizedek során, „akkulturálódott, de nem asszimilálódott”, értsük ezalatt: úgy vált németté, hogy nem szűnt meg zsidó lenni. Az „akkulturáció” kifejezéssel szerintem viszont az a probléma, hogy túl behatárolt. Egy formai azonosulást ír le, de nem fedi le azt a benső, érzelmi azonosulást a többségi társadalmakkal, amely pedig, hogy Magyarországnál maradjunk, a 19. század utolsó harmadától zsidók százezreinek az életét meghatározta. Amennyiben egy 20. század eleji pesti cionista egyetemi hallgató is „akkulturált” volt, márpedig az volt, úgy nyilvánvalóvá válik, hogy a kifejezés nem elégséges azok kategorizálására, akik jövőjüket magyar zsidóként a magyar nemzet kebelében képzelték el. Akkor mégiscsak használjuk az asszimiláció szót, mondhatnánk erre. Itt jön az én bajom. Amennyiben ezalatt egy lelki, érzelmi diszpozíciót értünk, úgy, és már ha a történettudományt picit is komolyan vesszük, csak azok kapcsán használhatjuk, akiknél ez a lelki diszpozíció valamilyen forrás révén megállapítható, vagy legalább erősen valószínűsíthető. A probléma az, hogy a dualizmus kori utolsó, 1910-es népszámlálás szerint Magyarországon élő 911 227 zsidó vallású személy közül hány esetben rendelkezünk ilyen forrásokkal? Ha összegereblyéznénk minden forrást, felkutatnánk minden egodokumentumot (levelet, naplót), az „asszimilált” magyar zsidó adatbázisa akkor sem tartalmazna több, mint néhány szász, talán néhány ezer nevet – vagyis a korabeli magyar zsidók egészen apró töredékére korlátozódna. Én tehát úgy érzem: „asszimilációról” beszélhetünk, sőt a kifejezés feltehetően minden vele járó probléma dacára olyan mértékben része a zsidó történetírásnak, hogy kiküszöbölése talán értelmetlen is, de „asszimilált” zsidókról beszélni már jóval problematikusabb. Márpedig végső soron mégiscsak emberi életekről próbálnék mondani valamit.
Az áttérés rendes formális aktus, jól definiálható, világos. Ezt könnyebb vizsgálni? Mit tudhatunk meg belőle?
Ami az áttérés tényleges indítékait illeti, itt más nehézségekkel szembesülünk. Ahogy az 1890-es évek közepétől a zsidó áttérések száma bizonyíthatóan növekedésnek indult, a kortársak is egyre többet kezdtek beszélni róla. Mivel szinte mindenki úgy vélekedett, zsidók és keresztények egyaránt, hogy a „kikeresztelkedő” zsidók pragmatikus okokból, vagy rosszindulatúbban opportunizmusból tértek át, szakmai és társadalmi előnyökért, így a kitérésük okairól nyilatkozó konvertiták a legtöbb eseten cselekedetük minden alantas érdektől mentes, fennkölt jellegét hangsúlyozták: vallási meggyőződésről beszéltek, vagy csillapíthatatlan vágyukról, hogy maradéktalanul eggyé váljanak a magyar nemzettel. Mivel azonban – és néhány antiszemitává vált konvertita kivételével – azt sem állították, hogy zsidóként ne válhatna az ember magyarrá, a fogas kérdés Damoklész kardja lógva maradt a fejük felett: miért is kellett akkor kitérni? Ezekből az önigazolásokból nehéz volt jól kijönni.
A legtöbb kitérésre nézve valószínűleg releváns, meglehetősen prozaikus magyarázatot kevesen írták le. E kevesek között említeném az író Bíró Lajos nevét, akinek több novellájában szerepelnek fiatal zsidók, akik azért térnek át, mert „zsidóságuk” nem jelent számukra semmit, sem érzelmet, sem kötődést, így minden lelki dilemma nélkül áttérnek valamelyik, társadalmi érvényesülésük szempontjából előnyösebb keresztény vallásra.
Mindezzel együtt, ha műfaji okokból, mondjuk, egy tankönyvfejezet megírásánál rákényszerülne, hogy elmeséljen egy kerek történetet „a” magyar zsidóságról a dualizmus idején, hogyan értékelné: aranykor volt, vagy, ahogy, mondjuk, Randolph L. Braham, a magyar holokauszt alapvető történésze értékeli, a pusztulás előcsarnoka?
A választ két részre osztanám. Ami az ilyen esetben kényszerű általánosítást illeti, az előszóban hangsúlyoznám, hogy minden általánosítás torzítás. Az általánosítás ellensúlyozására igyekeznék egyéni példákat felvonultatni, ezekkel illusztrálni, mit jelentett, mondjuk, a neológ felekezeti hovatartozás különböző családtörténetekben, élettörténetekben, a szigorú vallásosságtól addig, aki épp csak kényelemszeretetből nem tért ki. Az „aranykor” kérdésére vonatkozóan: írtam nemrég egy tanulmányt arról, hogy azok, akik a dualizmus korában – több-kevésbé kéretlenül – a neológ zsidók nevében beszéltek, gondolok itt a felekezeti lapok szerzőire és a rabbikra, korántsem látták helyzetüket olyan rózsásnak, sőt helyzetértékelésük az 1890 végétől egyre borúsabbá vált. Visszatérő panaszuk volt, hogy zsidónak lenni az élet legtöbb területén társadalmi hátrányt jelentett. A zsidó polgárság lassú balratolódása részben ebből a fokozatosan növekvő frusztrációból fakadhatott. Ilyen szempontból tehát a dualizmus aranykorként láttatása megkérdőjelezhető. Ha viszont ezt a korszakot összevetjük az azt megelőző időszakkal, illetve azzal, ami utána következett, vagyis mindkét esetben a jogfosztottsággal, úgy nyilvánvaló, hogy a dualizmus volt a magyar zsidóság aranykora. Amikor 1913-ban, az első világháború előestéjén néhány hónap eltéréssel meghalt Hatvany-Deutsch Sándor és Hatvany-Deutsch József, halálos ágyukon az unokatestvérek joggal gondolhatták, hogy hitfeleikre derűs jövő vár. Ami saját rétegüket, a zsidó nagypolgárság csúcsait illeti: néhány évtized alatt létrejött egy olyan zsidó „pénzarisztokrácia”, amely a kortársak számára ugyanolyan elérhetetlen messzeségben és pompában tündökölt, mint a születési arisztokrácia. Általánosságban pedig: ha egy magyar zsidó 1900-ban körbenézett, tőle keletre továbbra is jogfosztottságban, gyakran nyomorban élő zsidókat látott, nyugatra pedig Bécsben Karl Lueger személyében egy antiszemita polgármestert, Németországban egy a honi helyzethez képest a zsidókat jóval általánosabban súlytó diszkriminációt, Franciaországban a Dreyfus-per antiszemita továbbrezgéseit. Az első világháború harmadik évétől rohamosan erősödő antiszemitizmus, a háborús összeomlás, a forradalmak, a fehérterror és a numerus clausus lezárta ezt a korszakot. Éles cezúra, még akkor is, ha eszmetörténeti értelemben voltak előzményei. Szekfű Gyula Három Nemzedékének antiszemita gondolati elemeit az évtizedekkel korábban megjelent röpiratokban hiánytalanul megtaláljuk, az antiszemitizmus nem a semmiből érkezett. De mégis, és pláne, ha a háború előtti évtizedekre gondolunk, úgy igen, a dualizmus aranykor volt.
Az 1894–95-ös egyházpolitikai törvények a dualizmus kori Magyarország utolsó nagy liberális fellángolását jelentették, a modern Magyarország kialakulásának fontos stációját képezték. Megszületett az állami anyakönyvezés, ennek köszönhetően pedig végre megbízhatóvá vált a népmozgalmi statisztika, ami a korabeli állam – majd utóbb a történészek számára is – nélkülözhetetlen forrás. Bevezették a kötelező polgári házasságot, ami végre lehetővé tette zsidók és keresztények egybekelését. Megszületett a zsidó vallás recepciója, ezzel a zsidó vallásfelekezet „elismert” státuszból a „bevett” keresztény vallásokkal egyenrangúvá vált. A vallásszabadságról szóló törvény pedig lehetővé tette, hogy a keresztények is áttérhessenek a zsidó vallásra. A zsidókat polgári és politikai értelemben egyenjogúsító 1867-es törvény után az egyházpolitikai reformtörvényekkel a zsidóság emancipációs mozgalma révbe ért. Persze ha belegondolunk, hogy a teljes jogegyenlőség 1895-től 1920-ig, a numerus claususig tartott, úgy arra is ráébredhetünk: nem volt ez hosszú időszak.
Ha minden ilyen jó volt, akkor mivel magyarázható mégis, hogy a balra tolódás elég radikálisnak tűnhet, ha a zsidók szerepére gondolunk a szociáldemokrata mozgalomban, a polgári radikálisok és a kommunisták között, Jászi, illetve Kunfi és Lukács György korai életpályájára? Mintha a gyerekek egy része szembefordult volna a dualizmus hívének számító szüleivel.
A helyzet az, hogy a kérdéskör engem picit untat. Nem tartom meglepőnek, hogy a magyar társadalom messze legpolgárosultabb elemét képező zsidóság adta a polgári társadalmat meghaladó ifjú nemzedék jelentős részét is. A többi szokványos hipotézis – a hagyományok kötöttségeitől való könnyebb megszabadulás, a zsidó stigma felszámolásának reménye, vagy akár a zsidó messzianizmus szekularizált átörökítése – úgyszintén rég lerágott csont.
Amúgy speciel Jászi és Lukács nem zsidó frusztrációik miatt lettek polgári radikálisok, illetve kommunisták. A gyerekkorában megkeresztelt Jászi kikeresztelkedésére is alig emlékezett. Lukács György fiatal felnőttként tért ki, jószerivel semmilyen zsidó azonosságtudata nem volt. Ennek ellenpéldájára szeretik emlegetni A Szellem című folyóiratban 1911-ben írt cikkét Martin Buber haszid meséiről, de egy másfél hasábos recenzióból nem vonnék le túl sok következtetést, különösen, hogy ezt négy évvel evangélikus hitre térése után írta.
A zsidó nemzedékek közötti szembenállást illetően, amiről valóban beszéltek a kortársak is, nem vagyok biztos benne, hogy markánsabb volt, mint a korabeli keresztény szülők és gyermekeik egymásnak feszülése. Abban viszont biztos vagyok, hogy jóval több Hoffmann János volt, mint Lukács György. Az előbbi szombathelyi kereskedő volt. A Ködkárpit címmel megjelent, visszaemlékezéssel kezdődő, majd a deportálásáig írt naplóba átfolyó írásából egy apját tisztelő, művelt, a polgári radikális Huszadik Századot olvasó, de a Galilei Körtől már ódzkodó szelíd-szolid kereskedő képe elevenedik meg. Eszmetörténetileg Lukács nyilván érdekesebb, de a magyar zsidóságról Hoffmann János írásából jóval többet tudhatunk meg.
Hogy végül a balra tolódás legradikálisabb esetéről is szóljak egy szót, a népbiztosok kapcsán szeretném jelezni, hogy a történetírás ismereteim szerint máig nem tisztázta, hányan voltak közülük zsidó vallásúak, és hányan kitért zsidók, illetve mit tudunk arról, hogy közülük kinek volt bármiféle zsidó identitása? Kun Bélának a Tanácsok Országos Gyűlésén 1919 júniusában tett kijelentését mindenki ismeri: „Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem.” És a többiek? 

Ön eredetileg nem szaktörténész. Miért kezdett bele az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) történetének kutatásába, mi vonzotta, mi szólította meg?
Amikor el kellett jönnöm a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontból, amelynek egy ideig a vezetője voltam, magammal hoztam onnan ezt a témát. Ott, intézményes keretek között volt időnk ezzel foglalkozni. Immár 9 éve töltöm az időmet az OMIKE történetével. Most már minden nagyon érdekel, az összes részlet, nagyon sok szöveget olvastam el könyvtárakban és levéltárakban. Dokumentumokat, amelyekből aránylag kevés maradt ránk és újságcikkeket, amelyek közül viszonylag sok. Ez a technikai rész. A tartalmi kérdés azonban az, hogy fel kell tárni a történeti önismeret, valamint a zsidó közösség és a magyar kultúrtörténet számára egy, megszakítással, de több mint 40 éven át működő, alapvetően sikeres kulturális egyesület történetét. A szervezet a holokauszt-emlékezetre épülő identitás egy alternatív modellje volt, amely a szellemi ellenállás, a művészetpártolás, a kulturális közösségek megteremtése révén kínált egy új azonosulási felületet. Nekünk és az utánunk következőknek. Ez motivált, ezért tartom fontosnak nem csak az OMIKE, de általában a két világháború közötti pesti zsidóság történetének kutatását.
Mitől tekinthető sikeresnek az OMIKE, mi az, amit elért, mit tanulhatunk, folytathatunk tovább a működéséből?
Az OMIKE célja, amelyet sikeresen megvalósított, az volt, hogy erősítse a magyar kulturális tudatot a zsidóságban, a neológia büszke patriotizmusát az első világháború előtti években és a háború idején egyaránt. Azt a patriotizmust, amelynek addigi megélésére nem adatott már több lehetőség, mert azt mintegy érvénytelenítette a következő évtizedek története. És éppen akkor, amikor ez a „kivonás” megtörtént (a ’30-as évek végén), akkor bizonyult az OMIKE a leghasznosabbnak, a Művészakció szervezésével. Az első magaslati időszak a kezdet ideje, a huszadik század első évei voltak, a következő nagy korszak pedig 1939 és 1944 között zajlott. A felívelés tehát egyfelől Hevesi Simon rabbi elnökletére tehető, másfelől azokra az évekre, amikor az OMIKE kétségbeesett, de akárhogy nézzük nagyon tiszteletreméltó próbálkozást tett a kulturális ellentartásra, a méltóság megőrzésére: ezek jelentik tehát a történet csúcspontjait.
Az OMIKE hitvallása szerint a zsidó vallás és kultúra jól összeegyeztethető a magyarságunkkal, mert csak gazdagítja azt. Ez volt az OMIKE, az ott folyó előadások és felolvasások tulajdonképpeni célkitűzése az 1909-es megalakulást követő években. Az első világháborúban aztán, kényszerűen, elsősorban a szociális tevékenység foglalta le az egyesületet. A háborút követően pedig a numerus claususra adott válasz keresése, megfogalmazása, a zsidó művészek segítése volt a feladat. Ezt követte a harmadik szakasz, a Művészakció, amelynek során a szervezet 550 kifejezetten zsidó művésznek adott menedéket, munkát, teret, nyilvánosságot. Azért fontos ezt hangsúlyozni, hogy kifejezetten zsidóknak, mert az általuk nyújtott védőháló nem terjedt ki a kikeresztelkedettekre, még ha, persze, voltak is csekély számban kivételek.
Milyen választ lehetett adni a numerus claususra?
Mindig is része volt a szervezet önértelmezésének a zsidó érdekvédelem: az 1910-es években is dolgoztak a zsidó főiskolások, egyetemisták megsegítésén, a menzájuk fillérekért biztosított ebédet több száz diák számára. Ez az érdekvédelmi tevékenység a numerus clausus bevezetése után különösen fontossá és széleskörűvé vált. Az OMIKE a menza fenntartása, sőt bővítése mellett könyvtárat hozott létre, egészségügyi szolgáltatásokat biztosított, vizsgadíj-pótló pénzügyi alapot létesített. Elindított, az elveszett lehetőségeket pótlandó, egy saját képzőművészeti iskolát. Holott – ez utóbbiról szólva - a numerus clausus hatálya nem terjedt ki a művészeti felsőoktatásra. Akkor mégis miért volt erre szükség? Őszinte leszek: nem tudom. Herman Lipót, Zádor István, Fényes Adolf, tehát az akkor már tekintélyes zsidó képzőművészek erőteljes nyomásgyakorlása állhatott gyanúm szerint a háttérben. Az első évben ugyan önként gyakorolta a numerus clausust a képzőművészeti főiskola, egyetlen zsidó diák kerül csak be az első évfolyamra 1920-ban. Azután viszont folyamatosan nőtt a számuk és az arányuk, tehát az „önkéntes” numerus clausus sem érvényesült. Az OMIKE képzőművészeti iskolája két évig működött a Mexikói úton, aztán átalakították alkalmazott grafikai iskolává, e formájában még nagyon sokáig fennállt.  
A numerus clausus következtében hozzávetőleg 3-4000 zsidó hallgató kezdte meg vagy folytatta külföldön a tanulmányait. Az OMIKE – közösen a Pesti Izraelita Hitközséggel – gyűjtéseket szervezett a külföldre szakadt diákoknak, akik jellemzően Prágában, Brnoban, Milánóban, Bécsben, Berlinben tanultak. Az ő későbbi élettörténetükről egyelőre viszonylag keveset tudunk, pedig a majdnai zsidó értelmiség tekintélyes részét tették ki. A legtöbb segítő program, intézmény, különböző intenzitással, de egészen 1939-ig működött és le is szivárgott a középfokú oktatásba, egészen az „inasképzésig”.
Változott-e valami a neológia, azon belül az OMIKE hitvallásában a numerus clausus kihirdetése után? Lehetett-e továbbvinni a magyar patriotizmus identitás-ajánlatát az állampolgári jogegyenlőség visszavonása után?
A hozzáférhető álláspontok, cikkek, beszédek, viták tanúsága szerint ez a patriotizmus 1939-ig majdhogynem töretlen volt. Az egyesület meghatározó vezetője, Goldberger Leó példája beszédes: ő szinte egészen Mauthausenig bízott a magyar államban. A fennmaradt forrásokban megörökített minden gesztus követte a magyar állam értékrendjét: a visszacsatolások, Horthy kormányzó születésnapja, kormányzásának évfordulója és így tovább. Az OMIKE vezetése végig határozottan anticionista volt, jóformán teljesen egységesen, Goldbergerrel az élen. A magyar hazafiságnak egyszerűen nem volt számukra alternatívája. Legfeljebb bizonyos - nem jó szó, de nem jut eszembe jobb - kissé sértett nyafogás kísérte részükről a magyar állam egyes lépéseit, de a lojalitásuk egy másodpercig sem vált kérdésessé.
Közbevetőleg, ami a törvény századik évfordulóját, a numerus clausus emlékezetét illeti, tíz éve, amikor a Páva utcai központot vezettem, rendeztünk egy évfordulós kiállítást Számokba zárt sorsok címmel. Tudtommal addig ehhez hasonlóan alapos és informatív multimédiás tárlat nem nyílt erről a rendelkezésről és a hatásairól. Őszintén szólva ma is nagyon büszke vagyok rá. A kiállítás katalógusa egy sorozat, a Páva-könyvek első darabja lett volna, ami meg is jelent. A sorozat megvalósítására azonban már nem maradt lehetőség. Az eseményhez kapcsolódó konferencia előadásait összegyűjtő kötetet már nem az Emlékközpont jelentette meg. Sokan dolgoztak ezen a korszak legkiválóbb történészei közül, emeljük ki közülük a nemrég távozott Kovács M. Máriát. 
Mennyien és mennyire érezték szűknek a zsidó művész skatulyáját a pártfogoltak az OMIKE története, különösen a Művészakció során?
Érdekes módon, a színészekkel és a zenészekkel ellentétben – akik ezt bőrükön érezték – a képzőművészeket a zsidótörvények nem parancsolták ki a kiállítótermekből. Egészen 1944-ig, a nagy seregszemléken mindig találunk zsidó festőket és szobrászokat. Hogy milyen arányban, milyen szempontok szerint válogatták ki ezeket a zsidó származású alkotókat, nem kutattam, nem tudom. Mindenesetre érdekes. Az OMIKE kiállításainak nem volt túl nagy szakmai presztízse, ezeket a tárlatokat bevallottan szociális, rászorultsági alapon szervezték. A képek iránti kereslet a háborúban, a középosztály anyagi elerőtlenedésével megcsappant, minden „fillér” számított, így az OMIKE kiállításainak célja elsősorban az volt, hogy bevételhez juttassa a kiállítókat. Összesen hat kiállítást szerveztek a Művészakció évei alatt, összesen 150-160 művész részvételével. Aligha volt ennyi élvonalbeli művész, ezért azt lehet mondani, hogy ez a hat kiállítás ezekben az években az önmegmutatás esélyét jelentette sokak számára.
Azt mondtad, az OMIKE ténykedésének lelke, a magyar patriotizmus az addigi formájában folytathatatlan volt a holokauszt után. Akkor milyen örökségeket kaptunk tőlük? Téged személyesen mi késztet egy folytathatatlan program, átvehetetlen örökség megismerésére?
Ha egy nem magyar zsidónak el kell magyaráznunk, mi a neológia, nem lesz könnyű feladat, nem lesz könnyű megértetnünk vele. Vallási irányzat és társadalmi program, és kulturális identitás. Én személyesen eltérő módokon viszonyultam ehhez életem különböző korszakaiban. Tudtam, hogy zsidó vagyok, de elsősorban és szinte kizárólagosan a magyar kultúrához kötődtem életem első jónéhány évtizedében. Ma ez már máshogy van, elsősorban a magyar zsidó kulturális kettősség érdekel, vonz. Van egy frappáns, szókapcsolat (Isaac Deutscher, György Péter) erre, ránk, a „nemzsidó zsidók”. Akik, mint én, nem vallásosak, hanem kulturális örökségükként tekintenek a zsidóságra. Ma nekem ez nagyon fontos, egyre fontosabb. Tehát igen, meglepő módon mégiscsak érvényesnek tartom magamra nézve az OMIKE üzenetét.
A Mazsihisz a neológ vallási közösségeket tömöríti, képviseli, kérdés, hogy mi ebbe a közösségbe hogy férünk bele. Holott a neológia eredetileg, ahogy többször is mondtuk, egyszerre vallási és társadalmi, kulturális projekt. A Mazsihisznek fel kell tennie önmaga számára a kérdést: akarja-e integrálni ezt a szerintem viszonylag nagy számú nemzsidó zsidót, „kultúrzsidót”, valamint, hogy mit tud és mit szeretne kínálni ehhez a számukra.

Távozol a Bálint Ház vezetéséből és kétlakivá válsz, ezentúl megosztod az idődet Bécs és Budapest között. Ugye azért nem veszed le a kezed rólunk, magyar zsidókról annyi évtizednyi intenzív figyelem után? 
Nem, már ki is alakult nagyjából, mit fogok ezentúl csinálni. Az mindvégig világos volt számomra, hogy a Bálint Házat nem szeretném teljesen otthagyni, ha nem muszáj, és adódott is lehetőség arra, hogy együtt dolgozzunk a továbbiakban is. Nagyszerű utódom, Kenesei Marcell vezetésével elindult egy új stratégia megtervezése, és világossá vált, hogy a Bálint Ház legfőbb tevékenysége az innovatív közösségi programok szervezése, ezt támogatja majd egyfelől egy zsidó tudástár, másfelől egy közösségi háló. Ennek a zsidó tudástárnak, tudásközpontnak (majd kitaláljuk, mi legyen a neve) leszek én a koordinátora. Ennek a központnak a feladata az, hogy hozzáférhetővé tegye ennek a régi, nagyszabású civilizációnak a (még ha ez sokszor nem is így tűnik) ma is releváns mély és gazdag tudását, tapasztalatait. A közönsége elsősorban a magyar zsidóság jelentős többségét kitevő réteg lesz, azok, akiket szekuláris zsidónak szoktunk nevezni. Sokakkal beszélgettem erről, szerintem ezek az emberek nagyobbrészt nem szekuláris zsidók, vagyis még nem tudnak eleget hozzá, hogy szekulárisként határozzák meg magukat. Van valami laza, homályos kötődésük, de nem mennek el a zsinagógába. Vagy azt gondolják, hogy oda ők nem valók, hiszen nem tudnak semmit, nem tudják, hinnének-e bármit abból, amit tudniuk kellene. Világos, hogy ők a hatalmas többség, hozzájuk kéne szólnunk. 
Mi kéne ahhoz, hogy a zsinagógák maguk keressenek választ erre a nehézségre? Mit tudnának tenni? Mit javasolnál, ha egy rabbi tanácsot kérne Tőled? 
Azt mondanám, hogy próbáljon meg olyan dolgokról beszélni, amelyek összekapcsolják az emberek mai életét a zsidó szövegekkel és a beszélgetésre, vitára, közös gondolkodásra épülő zsidó szöveghagyománnyal és ne meneküljön, ne meneküljünk a szertartások „levezénylésébe”. Idegennek, érthetetlennek ható szertartásokkal nem lehet megfogni senkit szerintem, elsőre nem erre van szükség. Olyan zsidó közösségi tevékenységeket kell kitalálnunk közösen, amelyekben mindenki meglátja a feladatát, amelyekkel azonosítani tudják magukat, amelyben megtalálják, ami hiányzik az életükből. Olyan kérdésekre keresnek az emberek spirituális választ a judaizmusban, amelyek amúgy, a hétköznapjaik során foglalkoztatják őket: nagy, filozófia és kicsi, személyes, aktuális kérdésekre. A szertartásoknak szintén jelentésessel kell bírniuk, hogy lehetővé tegyék a bevonódást, és ne a kívülállás érzését erősítsék. De, persze, ezek mind legfeljebb problémafelvetések, én sem tudom a válaszokat, más sem, mindannyian csak keresünk. Illetve gyakran még csak nem is keresünk. Nem tudjuk, működne-e, mert senki sem kísérletezik, mindenki fél, hogy mások mit szólnának hozzá, ha valamit elhagyna vagy bevezetne. Én sem mertem sábbátkor programot csinálni, féltem, hogy valaki a fejemre koppint. Pedig nélkülözhetetlen lenne. 
És akkor Te fogod most mindezt felvállalni mindenki helyett, amolyan zsinagóga nélküli Frici rabbiként? 
Á, nem, azért nem, inkább az lesz a feladatom, hogy magam köré gyűjtsek olyan embereket, akik ezeket a tartalmakat el tudják készíteni, tudják tanítani, el tudják juttatni a címzettekhez, akik kreatívan, modernül, XXI. századian tudnak gondolkodni a zsidóságról és ezzel közel tudják hozni a hagyományt azokhoz az emberekhez, akiket ez érdekelne, csak még nem tudják esetleg. De többen mondták már, hogy miért nem leszek rabbi, nos, azért, mert nem szeretnék. 
De miért nem? 
Jó, ez attól is függ, mi az, hogy rabbi. 
És szerinted mi az? Te hogy képzeled el az ideális rabbit, a lelki vezetődet? 
Nagyon sokat tud, de nem csak abban az értelemben, hogy sok tárgyi ismeretre tett szert, be tudja kapcsolni a mondandóját a hagyományba, hogy legyen érzelmi és társas tudása is. Van empátiája és képessége arra, hogy közösséget építsen a körülötte lévő emberekből és megszólítson távolabb lévőket. Merjen sebezhető lenni és merje vállalni kifelé, folyamatosan tanuljon önmagáról és ismerje a világ zsidóságának a trendjeit is és tudja a dolgokat sokféle persepektívából nézni. Ne mondja soha, semmikor, semmilyen kényszer súlya alatt, hogy zsidónak lenni azt jelenti, hogy…, vagy ha mégis válaszolni akar rá, akkor legyen nagyon sok, egyformán érvényes mondata arról, hogy ez mi mindent jelent. Szigorú voltam. 
Belőled mi hiányzik?
Nem érzek elhívást. Imádok tanítani, Tórát magyarázni, hiszek Istenben, egy transzcendens, felső lényben, ennél pontosabban nem tudom megfogalmazni, hiszem, hogy van olyan személyes elhívás, amely elindított egy kacskaringós úton, amelyen odáig, ahol én csatlakoztam, sok nemzedék léptei vittek el, akik már jártak ezen az úton, mielőtt  én megszülettem volna. Hiszem, hogy van célja az utamnak, hogy a múlt nem csak vezet, de néha ki is siklat, letérít erről az útról, viszont nekem egyedül kell újra megtalálnom azt. Most azt hiszem, irányban vagyok, nincs okom rá, hogy rabbinak menjek. 
Ha mához öt évre újra egymás mellett ülünk majd, mivel, milyen eredményekkel lennél elégedett? Miből tudod majd, ha jól végezted a dolgod? 
Ha lényegesen, érezhetően több ember vesz majd részt a zsidó közösségi életben, mert lépten-nyomon zsidó karakterű, mégis releváns dolgokkal találkoznak. Az első Szarvas-nemzedék tagjai már családanyák, családapák, akik imádták a tábort, de azóta sem találnak semmi érdekeset, érdemlegeset, amit a közösség kínálni tud számukra, sem ők sem a gyerekeik. Ki kell találni a formáját, a kereteit annak, hogy mindenki be tudjon kapcsolódni a közösségbe, ne én csináljam, hanem együtt csináljuk, mindenki adja bele a tudását, legyen beleszólása, érezze a sajátjának. Izgulok egy kicsit, nagy feladat áll előttem. 
Micsoda számít zsidó közösségi tevékenységnek? Ha elmennek több ezren meghallgatni a Dohány utcai zsinagógába Koncz Zsuzsát, az annak számít már? 
Ez is az. A nemzedéki különbségek alapvetőek. Azok a tagjai a közösségnek, akik fiatalon hallgatták őt, tehát Koncz Zsuzsa nemzedéktársai a fiatalságukat egy olyan világban töltötték, ahol nem sok tere volt a zsidó művelődésnek, közösségi bevonódásnak. Ha voltak is kivételek, nekik fontos, biztos másnak is, hogy Koncz Zsuzsát hallgassák és, hogy őt a zsinagógában, zsidó közösségi térben, valamiképpen ismeretlen ismerősökkel, hasonló élettörténetű, családtörténetű emberek közösségében, egy ismerős és a családtörténethez köthető térben együtt hallgassák, otthonos körülmények között. Azt mutatták a belső kutatásaink is, hogy ahogy a Dohány utcai zsinagóga, úgy a Bálint Ház is afféle safe space sokak számára. Jó, ha valaki bejön a zsinagógába koncertre, de az a kérdés, hogy mi lesz a következő alkalom, hogyan kapcsolódik be, beljebb a közösség életébe, hogyan lesz aktívabb annál, mint hogy csak hallgató legyen. Fontos lenne, hogy részt vegyen valamiben, hogy ismerkedjen meg, működjön együtt másokkal. Ne csak hallgassa a zenét, hanem csatlakozzon a kórushoz például, próbáljon, lépjen fel ő maga is, mint Koncz Zsuzsa képzeletbeli hallgatója – ebből kellene minél több, illetve, a harmadik fázis az lenne, hogy ő maga is szervezzen be, vonjon be másokat. Vannak ma olyan zsinagógák, amelyek erre törekszenek, a Bálint Háznak is vannak ilyen kezdeményezései, egyes ifjúsági szervezetek is ezen az úton indultak el, de most még az út elején vagyunk. A szarvasi tábor nagyon nagy sikertörténet, csak a folytatását nem tudjuk kitalálni egyelőre. 
Mit lehet tenni, hogy versenyben maradjunk a beláthatatlan, óriási szabadidő-eltöltési kínálattal és az atomizálódással, a bezárkózással szemben? Rengetegen panaszkodnak, jellemzően arra, hogy még ismerkedni sem lehet, annyira nincs közegük. Hiányoznak a közegek, a zsidók és nem zsidók egyaránt? 
Igen, én is azt látom, hogy nagyon megválogatja mindenki, mire használja fel a szabadidejét, ez a ’80-as években, a zsidó reneszánsz idején, amikor én kapcsolódtam be a közösségbe ez még nem így volt. Az embereknek volt szabadidejük és szerettünk együtt lenni, ma már a hét legtöbb napján én is fáradtan érkezem haza és magamra zárom az ajtót, olvasgatok, tévézek, ülök a teraszon. Aztán ez elmúlt és a zsidó szervezetek lemaradtak róla, nem vették észre, nem követték a változást, hogy most már nagyon magas színvonalú, nagyon érdekes programokra van szükség ahhoz, hogy rávedd az embereket a részvételre. A ’90-es évek végére fokozatosan kiürültek az intézmények, szervezetek. Most próbáljuk meg, számos szervezetben elölről kezdeni a dolgokat, újratervezni. Valószínűleg kevesebb programot kell csinálni, koncentráltabban. Össze kell kapnunk magunkat, de ez össze is jön majd, én optimista vagyok. Újlipótvárosban például, ahol lakom, sok helyi kezdeményezés van már, persze, ez nyilván atipikus közeg sok tekintetben. Nyilván segítene a kapacitások összehangolása, hogy a nagyobb és a kisebb zsidó szervezetek ne egymás elől próbálják elszipkázni az érdeklődőket. Ne arra fordítsák az erőforrásokat, hogy párhuzamos programokat szervezzenek kooperáció helyett. És, persze, közösségi vezetőkre lesz szükség, ehhez pedig átgondolt, egymásra épülő fázisokból álló zsidó oktatásra, amely felkészült és nyitott rabbikat, judaisztika és hébertanárokat termel vagy integrál, ha külföldön tanultak. Illetve az informális oktatás utánpótlását kell biztosítani, ehhez pedig befogadó környezetet, valódi életpálya-modellt kínálni. Most a Rabbiképzőn bíztató folyamatok zajlanak, komoly tanárok érkeztek, maga a rektor, Vajda Károly, vagy Komoróczy Szonja, Balázs Gábor. Mintha a stratégiai gondolkodás is elkezdődött volna, de azért még nagyon az elején járunk ennek a sürgető folyamatnak és a magyar történelem rossz mintái megjelennek a magyar zsidó közösségben is, szóval összességében nagyon óvatosan vagyok optimista, de hátha. Csak fel kell hagyni a bezárkózó kommunikációval, hogy az legyen a fő üzenet, hogy nő nem lehet rabbi és hogy a vegyesházasság meg van tiltva, hogy minden tilos és semmit sem lehet. Jó lenne arról beszélni kicsit többet, mennyi mindent lehet, mennyi lehetőséget, utat nyit meg a zsidóság vallása, kultúrája. 

A zsidó civil életben is ismert és aktív produkciós vezető vagy, és a céged neve igen beszédes: Kultmisszió Kft. Hogyan határoznád meg, milyen kulturális misszió „munkása” vagy, mire törekszel a munkáddal a zsidó és a nem zsidó kulturális térben?
Ezt a céget még akkor csináltuk, amikor Borgula Andrással dolgoztam a Gólem Színházban. A szétválásunk idején megosztoztunk: övé maradt a Gólem Színház, én pedig vittem tovább a Kultmissziót, hogy mindenkinek jusson egy cég. Ezen keresztül intézem a kultúrával kapcsolatos projektjeimet. Schilling Árpád pár produkciójának is ez volt a háttércége, továbbá a Katona József Színház ajándékboltjáé, amit Büchler Andrással közösen viszünk, és akkor már az volt a legegyszerűbb, ha ez a cég működteti a judaika boltot, a Judapestet is. Az imént felsorolt sokféle tevékenységből talán kirajzolódnak a vonzalmaim, vonzalmaink, kulturális hitvallásunk.
A judaika üzlet, a Judapest a Katona-bolt ötletét vitte tovább, azt reméltük tőle, hogy megújítja majd a merchandisingot. A Katonában az lenne a klasszikus megoldás, hogy rányomtatod a pólóra, hogy Katona József Színház. Miinket viszont az izgatott, hogy lehetne például a Katona szellemiségét igényes iparművészeti termékekbe átfordítani, amelyek közben továbbra is eladhatóak maradnak. A sors vagy aszerencsére összehozott Orlai Balázs dizájnerrel, akivel nagyon élveztük ezt a közös munkát: művészeti intézmények karakterét, sajátságait alkotó módon átültetni ajándéktárgyakba. Ebből az ötletből kiindulva fogalmazódott meg bennünk Büchler Andrással, hogy a hazai zsidó kegytárgypiacon nem igazán forgalmaznak olyan termékeket, amelyeket mi, zsidóságukat nem csak vallásként megélő kora középkorú emberek megvennénk. Pedig igényem lenne egy olyan hanukiára, amelyben szívesen gyújtok gyertyát az ünnep idején, annak ellenére, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy örököltem hanukai gyertyatartót a nagyszüleimtől. Nagyszerű érzés, hogy ezen a tárgyon keresztül, a hagyomány közösségében, kapcsolódhatok hozzájuk, de mi lesz az én saját hanukiámmal? Az a kevés dolog viszont, ami a már létező kortárs judaika-piac kínálatából nekem tetszik, az Magyarországon jobbára elérhetetlen.
Hosszú ideig készítettük elő a nyitást, sok idegenvezetővel beszéltünk, mert az a kezdetektől világos volt a számunkra, hogy az aránylag szűk magyar keresletre nem alapozhatjuk a bolt forgalmát, és kell kezdenünk valamit a couleur locale-lal, a budapestiséggel is. Ezután meg kellett találni, hol legyen az üzlet, körülbelül három utca jöhetett szóba a zsidónegyeden belül. Amikor meglett a hely, megnyitottunk és most bezártunk a koronavírus miatt. Idáig ennyi a történet.
Csináltatok piackutatást, tudtok valamit arról, hogy a fiatal felnőtt, kora középkorú fővárosi zsidó lakosságnak van-e igénye saját hanukiára, kegytárgyakra?
Nem, anyám szokta mondani, hogy amíg lószar van, veréb is van. Mi nem lószart árulunk, úgyhogy el fogjuk tudni adni. Persze annyit nem, hogy eltartsa a boltot, de több lábon állunk, ezért fontosak például a turisták, akik valami olyasmit akarnak innen hazavinni, ami kimondottan a pesti zsidónegyedre emlékezteti őket. Valamit, ami nem fantáziátlan, giccses tucatárú, hanem van benne valami sajátos, ami jellemző a budapesti zsidóságra, a neológiára, vagy akár a híres magyar zsidókat jeleníti meg. A vásárlók olyan tárgyakat vihetnek tőlünk haza, amelyeket a zsidó hagyomány ihletett, egy zsidó dizájner álmodott meg, és amit nagy valószínűséggel szívesen nézegetnék az otthonukban. Azt mértük fel az idegenvezetőkkel beszélgetve, hogy mennyit költenek a külföldi turisták judaikák vásárlására arra a szerintem nem eléggé színes, nem eléggé kortárs kínálatból, ami addig elérhető volt. Ezekből a beszélgetésekből tényleges, adatszerű ismereteket nem, csak benyomásokat lehetett szerezni és a benyomások alapján döntöttünk, ami ugrás volt a sötétbe. Kibéreltünk egy rettenetesen drága üzlethelységet, komoly befektetés volt, elég sok pénzt beletettünk, és a számok azt mutatták, hogy ha nem jön a COVID, az első év végére meg is térült volna. Négy és fél hónapig működött zajos sikerrel, akkorával, amekkorára egyáltalán nem számítottam.
Kik a tervezőitek, kikkel dolgoztok?
A Judapest brand vizuális arculatát Balogh Balázs, egy motion designer tervezte, akivel korábban sokat dolgoztunk együtt. Tudtam, hogy bár személyesen nem köti ehhez a világhoz semmi, de képes lesz megérteni, letapogatni, hogy miről is van szó. A Judapest brand design-elemei, a csíkok úgy fonódnak egymásba, mint a hávdálá-gyertyák, ami a régi és az új, a hagyomány és az innováció összekapcsolódását jelenítik meg. Illetve egymásba érő, zsidó és nem zsidó, nagyvárosi, budapesti élettörténeteket is szimbolizálnak a csíkok, amelyek elsősorban itt, a mi boltunkban, a Judapestben találkoznak össze.  Így az, hogy egy nem zsidó designer találta ki ezt a designt a zsidóságához különbözőképpen, de eléggé intenzíven viszonyuló két pesti zsidó, Büchler és az én ötleteim alapján, már önmagában is jelentéssel bír. A csíkok közötti üzenetek, mondatok, mint például az, hogy „Sex is a mitzvah”, vagy az, hogy „Charity makes you Jewish” egyfajta kortárs dialógust akarnak kezdeményezni. A „Sex is a mitzvah”-val indítottunk, ami merész vállalás volt, és nagyon sikeres lett. Amikor a „Charity makes you Jewish” került volna sorra, beütött a koronavírus. Dolgozunk kortárs művészekkel is, például Ujj Zsuzsival, aki a Magyar Zsidó Múzeum színes üvegablakainak mintáját dolgozta át, amelyek megjelennek a múzeum termékein is, zoknin, mezüzetokon, vagy kipán.
Azt is szerettem volna, ha 100%-ban természetes anyagból készülő, kézzel horgolt kipákat árulnánk, találtam is egy lányt, ő horgolta ezeket nekünk és történetesen ő sem zsidó. Együttműködtünk az a MOMÉ-val: a tárgyalkotó hallgatók másod- és harmadévben foglalkoztak fél évet judaikával, amit mi szponzoráltunk.  Ez fontos volt nekünk, mert még ha végül forgalomba hozható, megvalósítható ötletek nem is születtek, de a közös munka, a közös gondolkozás a kortárs judaikáról elindult. Mindez és még sok minden más ötletünk most egyelőre áll. A helyiség bérleti díjáról a koronavírus alatti zárvatartás idejére nem tudtunk megegyezni a tulajdonosokkal. Új helyen, de mindenképpen folytatnánk, amint újra lehetséges lesz, mivel felnőtt életem egyik legjobb, leginkább örömteli munkája a Judapest. Most csak a judapest.store webshop üzemel, amelynek a termékei az üzlet kiürítése után most itt állnak a lakásomban. Azért is vagyunk szomorúak, mert három fontos kezdeményezést is elindítottunk, amelyeknek nagy jövőt reméltünk. A bevételek 3%-ával szerettünk volna egy zsidó és egy nem zsidó szervezetet támogatni. A Zsidó Múzeummal tervezett együttműködésünkben minden közösen létrehozott tárgy utáni bevételből a múzeum baráti körét illette volna 10%, végül elindult a MOMÉ-val folytatott együttműködés, amelyről beszéltünk, és amely a tárgykultúra révén betekintést nyújtott volna a hallgatók számára a zsidó közösség, az ünnepek és a hétköznapok, a hagyomány és a kortárs zsidóság világába. Ez utóbbi nekem, aki annak idején a barátaimmal épp erre az ismeretszerzésre, a bevonódásra, a kulturális találkozások katalizálására találtam ki a Haver Alapítványt, különösen fontos volt. Most valahogyan ki kell találni, hogyan építjük újra a Judaika boltot, hogyan lesz egy másik. 
Olyan kora középkorú emberként jellemezted magadat, mint akit nem kizárólag és nem is elsősorban vallási vonzalom fűz a judaizmushoz. Pontosan hogyan írnád le, milyen természetű az érdeklődésed, mivel azonosulsz, amikor zsidóként határozod meg magad?
Ez folyamatosan alakul, főleg azóta, hogy létrehoztuk az előbb emlegetett Haver Alapítványt, aminek segítségével iskolákban, tinédzserek előtt kezdtünk beszélgetni ezekről a kérdésekről. Az ő kérdéseik nagyon el tudják gondolkodtatni az embert, ráébresztik az élete végig nem gondolt aspektusaira. Az én összes felmenőm zsidó, a kommunizmus alatt is zsidók voltak, ez az egész számomra magától értetődő volt. Nálunk nem volt karácsony, de volt széder este és őszi ünnepek, ettünk disznót és nem tartottunk szombatot. Rendes, kelet-európai zsidó értelmiségi családból származó, jó tanuló gyerek voltam, aki aztán rosszul érezte magát a gimnáziumában és átmenekült az Anna Frankba. Ott kezdtem el foglalkozni vallási kérdésekkel, eleinte érdekelt, aztán annyira már nem. Máig sem izgat fel különösebben a vallás, bár az ünnepeket szeretem, de inkább azért tartom őket, hogy legyenek olyan időszakok az évben, amelyek különböznek a hétköznapoktól. Otthonról kaptam egy hagyományt, amelynek bizonyos elemei az életem részévé váltak, azokat viszem tovább és ennyi. De mégsem egészen ennyi, mert van ennek egy közösségi aspektusa, ez az egyik közegem, amelyikben otthon érzem magam, ahová tartozom. Felszögezem a mezüzét a lakásomban, mert fontosnak érzem, hogy felszentelje, otthonná tegye a házat, de ma már nem különösebben izgat, hogy eléggé kóser-e a tokban lévő tekercs.
Tudható, nem érzed úgy, hogy a zsidó intézményrendszer ki tudja vagy szeretné szolgálni a te, illetve a hozzád hasonló igényekkel jelentkező nem kevés magyar zsidó igényeit. Mivel vagy elégedetlen, mit hiányolsz?
Én, mondjuk így, fellázadtam az intézményrendszer ellen, nem megyek zsinagógába sem nagyünnepeken. Nem azért, mert ne lenne rá igényem, vagy, mert ne tudnám követni az istentiszteletet, hanem mert helytelennek tartom, hogy a Mazsihisz, a szervezet, amelynek az egész közösséget kéne szolgálnia, lényegében csak a vallási igényekre figyel. Jó, hogy tudok házasodni és eltemetnek majd, ha a papírjaim, a státuszom megfelelőek, és ha szerencsém és kapcsolati tőkém is van, a nagyszüleimet életük legutolsó időszakában tisztességesen ellátják a Szeretetkórházban. Ez mind van és fontos, még ha a kapcsolati tőke szerepe túlzottan nagy is ezeket az ügyeket illetően az én ízlésemhez képest. A tájékoztatás nem eléggé felhasználóbarát például a temetők nyitvatartásáról. Nehéz tájékozódni, megtudni, mikor kihez kell fordulni, nehezen átlátható a szervezeti felépítés, mi a Budapesti Zsidó Hitközség feladata és mi a Mazsihiszé, egyáltalán mire szolgál ezeknek a szervezeti szinteknek a megkülönböztetése, és így tovább. A temetők körüli zavar azért is különösen fontos, mert ez valamiképpen a kirakat, nagyon sokan a szeretteik elvesztését követően szereznek benyomásokat a rendszerről, akkor kerülnek kapcsolatba a hitközséggel. Ugyanilyen szervezeti probléma, hogy egy szervezet topmenedzserét szakmai pályázaton kellene kiválasztani, nem pedig a közgyűlésnek szavaznia róla. Így elnököt kell választani, irányjelölő vezetőt, nem pedig menedzsert. 
Ami ennél még lényegesebb viszont, az az, amiből kiindultunk, hogy engem most a Mazsihisz nem képvisel, nincs beleszólásom a politikájába, mert abban csak a zsinagógakörzeteknek van szava, miközben rengeteg nem vallásos, máshogy vallásos, máshogy kötődő zsidó él és aktív akár zsidóként is Magyarországon. Ez pedig, hiába tettük szóvá, nem változik. A civil szervezeteknek nincs módjuk továbbra sem jelöltet állítani, sem bekapcsolódni a Mazsihisz döntéseibe.
Említetted, hogy most nem jársz zsinagógába. Volna olyan zsinagógai közösség, ahová szívesen járnál. Milyen lenne?
A legfontosabb szempontom az lenne, hogy a tagoknak részt kellene venniük a zsinagóga működtetésében, felelősséget kéne vállalniuk egymásért, a közösségükért. Ha anyagi felelősséget éppen nincs is módom vállalni, ki kell találnom valami más módját a részvételnek. A rabbitól pedig azt várom, hogy legyen lelki, spirituális vezető, de ha ez nem megy, akkor minimum annyit, hogy törődjön a közösségével, érezze úgy, hogy mindenekelőtt nekik tartozik felelősséggel. Nagyon nagy örömmel vennék részt egy ekképpen felépülő, ebben a szellemiségben működő közösség életében.

A belváros közepén, a Deák tértől két percre ülünk egy emeleti belső udvaron, aminek a léte a homlokzatról még csak nem is sejthető. Hogyan született ez a kivételes műtermi-irodai tér?
Egy séta során fedeztük fel, éppen irodát kerestünk, eladó volt, és akkor olyan állapotban, hogy okkal lehetett remélni, nem kell senkinek, többen együtt megszerveztük a megvételét, és fokozatosan újítottuk fel. Először csak a műtermünk volt, később és most a lakásunk is, igen, mondjuk így, többes számban, a lakásunk. Minden itt készült, Laci összes munkája, a közös dolgaink a ’90-es évek vége óta. A ház feltűnik Forgács Péter Von Höfler vagyok című dokumentumfilmjében. A házunkatpéldaként mutogatva Laci próbált rávenni néhány, a zsidónegyedben építkező vállalkozót, hogy a bontás helyett inkább alakítsák át ezeket a régi, kicsi épületeket, ha tetszik, belvárosi családi házakká a tehetősebbek számára. Azt remélte, hogy ettől a környékbeli kis üzletek is fellendülnének, ez egy fenntartható városfejlesztési koncepció; a budai hitközségi elnök, Tordai Péter is járt itt egyszer beszélgetni erről. Laci középutas volt, azzal sem értett egyet, hogy a „zsidónegyed” házait le kéne dózerolni, de azzal sem, hogy hozzájuk érni sem szabad. Sok vitája volt szinte mindenkivel emiatt. Azt akarta, hogy éljenek ezek az utcák, ne váljanak olyan zárványokká, amelyekben lényegében kizárólag romkocsmák tudnak rentábilisan működni, ám ezek működése a helybéliek, a lakók életével sokszor ütközik. A romkocsmákat eleinte szerette, sokat beszélgetett az első időkben a Szimpla tulajdonosával is, az más kérdés, hogy a mostani állapotok néha tényleg infernálisak, de nem támogatott semmilyen bezárási kezdeményezést. A városi terekben rejlő lehetőségek nagyon érdekelték, György Péter épp a napokban mondta, hogy az ilyen tárgyú írásait össze kéne gyűjteni, hozzáférhetővé tenni.
A beszélgetésünk helyszíne után jöjjön a beszélgetés apropója. A hagyatékból Ön a Zsidó Múzeumnak adományozta Rajk László megrendítő, a 2000-es évek első felétől fogva készített auschwitzi frottázs-sorozata három meghatározó művét. Mi foglalkoztatta őt ennyire kitüntetetten a holokauszt, általában a zsidóság kapcsán?
Ez egy lenyűgöző, sokfelé ágazó életút és életmű, a filmdíszletezéstől az építészeten át akár az auschwitzi frottázsokig, nehéz is megfelelően kezelni, eldönteni, mi hol, melyik gyűjteményben lesz belőle a legjobb helyen. Egy muzealizált emlékszoba nem illene hozzá, úgy gondolom, mindennek abba a térbe kell kerülnie, ahová kapcsolódni tud, olyan közegbe, ahol továbbélhet, az auschwitzi frottázsok egy részének egyértelműen a Zsidó Múzeumba. Lacit ezekben a frottázsokban, amelyek valójában az auschwitzi barakkok tégláiba vésett „név-üzenetek”, egyfajta sztélék, a nyomhagyás érdekelte elsősorban, az áldozatok küzdelme, hogy vegyük észre a nyomaikat a világban, és őrizzük meg őket. Épp ezért, férjem frottázsai az életmű legérzékenyebb, számára legfontosabb részéhez tartoznak. Egy magát fiatal demokratának valló politikus a rendszerváltás idején arról beszélt neki, hogy a nemzedékváltás annak az esélyét jelenti a politikában, hogy ezekkel a dolgokkal már nem kell foglalkozni. Ez a mondat életre szólóan felzaklatta, ő éppen ellenkezőleg gondolta. Szerinte a nyomok megőrzése utólagos, de mégis egyedül jövőt ígérő tiltakozás az emberek nyom nélküli, emlékezet nélküli kitörlésének kísérletével szemben. A huszadik századi magyar történelem két kulcseseményében, a holokausztban és 1956-ban (és természetesen 1956 előzményeként apja perében is) a személyes felelősség és a hiány, a meg nem történt életek hiánya volt számára a kérdés, azt érezte képzőművészeti feladatának, hogy ezt a hiányt szemlélhetővé tegye. Az Auschwitzban heggyé magasodó cipők halmát nem szerette, szerinte egyetlen cipőben kell megjeleníteni minden egyes személyes élet pótolhatatlan hiányát, az áldozattá válás drámáját. Ez a kérdés nagyon izgatta, nyilván a családtörténete miatt is, feladatának tartotta az áldozatokat megmenteni legalább a személytelenségtől, tudatosítani az áldozatiságukat. Ezzel, úgy érezte, sokaknak tartozik, a történelem ellenében. A név problémája ez, az egyediség garanciájáé, nála is, ahogy az a zsidó hagyományban is megjelenik. Tőle, Rajk László kivégzett miniszter ugyanilyen nevű fiától a születése után nem sokkal elvették a nevét, ami az egész életét meghatározó stigma lett. Sokszor beszélt erről, interjúkban. Mély és zaklatott viszony fűzte a családnevéhez, amelyhez csakúgy, mint édesanyja a börtön után, mindig ragaszkodott. Ugyanakkor egyszerre akart leválni a családtörténeti múltról és kapcsolódni is hozzá, de másképp: világosan értve és felelősen, kritikusan felvállalva az apai hagyatékot. Amikor a történelmi emlékezet tárgyában alkotott – legyen az rajz, emlékmű, kiállítási vagy filmes látványterv – nagyon fontos volt neki, hogy ahhoz, amit az áldozatok megérinthettek, nem szabad „művészien, kreatívan” hozzányúlni. Ezeket csupán leképezni szabad: a formákat, rajzolatatokat, a nyomokat átültetni, megsokszorozni, közvetíteni, így kapcsolódni hozzájuk, és ugyanakkor a történet részesévé válni. Minden ezzel foglalkozó munkája ilyen, a frottázsoknak is épp ez a legfőbb jellegzetessége. 2004 tavaszán az auschwitzi állandó magyar kiállításon dolgozott, ott látta meg ezeket a nyomokat, a láger egyik blokkjának a külső falán, a téglába vésett neveket. Olyan élmény volt ez a felfedezés a számára, majd az, hogy mindez ezzel az ősi átsatírozásos technikával hasítékként, mementóként átemelhető a jelenbe, hogy mindent megmozgatott az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeumban, hogy megengedjék neki ezt a „dokumentálást”.  Nagyon nehéz volt a múzeumi bürokrácián átverekednie magát ehhez, de ez nagyon fontos volt neki és olyankor nagyon ment előre, úgyhogy végül sikerült. A múzeumi engedély megvolt már, de annyira bizarr látvány volt, amikor ez a termetes ember megjelent, rögzítette a barakk falára a papírjait, vásznait és elkezdett grafitporral vagy krétával satírozni, mint egy gyerek, hogy a biztonsági őrökkel bizony szinte minden alkalommal kisebb botrányba kevekedett. De megérte. A barakk falán sorakozó nevekből összeállt egy temető, az áldozatok saját emlékhelyet állítottak fel maguknak – a nevük lett a nyom, ez volt Laci számára a fontos. Az évek során egyre több téglába bevésett nevet mutattak meg neki a múzeum kutatói, nagyon sok köztük a magyar név. Az auschwitzi 7. blokk falán és egy másik férfibarakk padlásának kéménypillérein férfiak, Birkenauban pedig a konyha külső falán magyar nők nevei sorakoznak, ezekből készültek a frottázsok, később pedig a ceruzával átrajzolt digitális nyomatok is. A kézzelfoghatóból, a falfelületből, a téglából indult el ez a kísérlet és eljutott az absztrakcióig. Elkezdtük nézegetni a neveket, sokaknál szerepelnek dátumok, helységnevek, hogy honnan jöttek, többségük Kelet-Magyarországról. Volt, aki azt is tudatta, hogy fogorvos, elég hátborzongató, de valószínűleg még a transzportot is be lehet azonosítani, amelyikkel Auschwitzba megérkeztek.
Egyszer, 2013-ban, váratlan érzéstől vezérelve összepakolt és elment Auschwitzba. A birkenaui szauna padlóján kezdett el dolgozni, amelynek egy részére nem is lehet belépni, eredeti a kövezet, az összefolyó, a padlórepedések. Mindezek mintázata rajzolódik ki a félig kész, sajnos befejezetlen vásznon, amely ebből született. Sokat gondolkozom rajta, milyen közegben találhatna majd otthonra, mi legyen a sorsa ennek.
Szintén munkaeszköze volt Rajk Lászlónak a családtörténete is, ahogy említette is. Az édesanyja zsidókat mentett, az édesapja Franco ellen harcolt Spanyolországban, de például Böhm Vilmos
emlékiratai szerint szalonantiszemita volt antifasisztaként is, ezért sem szerette, egyebek mellett, Rákosit. A bátyja, Rajk László nagybátyja pedig magas rangú nyilas politikus volt.
Igen, Rajk Endre. Neki Laci életében minimális viszonya volt a Rajk-családdal, anyósommal és férjemmel semmi. Lacinak valójában egyetlen nagybácsival volt szoros kapcsolata, Rajk Zoltánnal, aki az apja újratemetésén is már ott áll mellette a képeken. Zoli közel állt Lacihoz, illetve még egy másik Rajk nagybácsihoz kötődött, a Béla bácsihoz, aki nyomdász volt, és így sokat segített a szamizdat alatt nyomdai kérdésekben. Férjem apja és Endre, a két testvér, mint ismeretes, kölcsönösen megmentette egymás életét. Rajk Endre 1945 tavaszán kihozta Rajk Lászlót Sopronkőhidáról élve, pár hónappal később pedig már László segített elkerülni testvérének a nyilas múltja miatt a népbírósági eljárást, így tudott Endre Németországba távozni. Majdnem ötven évvel később, a rendszerváltás után váratlanul becsöngetett hozzánk egy ember, Endre fia, Rajk András. Ő már ahhoz a német nemzedékhez tartozik, akik kritikusan szembenéztek a szüleik múltjával. Nagyon közeli viszonyba került Lacival, rendkívül szeretetreméltó ember. Mindketten megküzdöttek az apjuk emlékével.

​Verő Tamással, a meseolvasó rabbival beszélgettünk a mesékről, a hallgatóságról, a zsidó mesék sajátságairól és arról, milyen kivételes csapat ők Bán Lindával, a feleségével, egy új típusú, vagány és modern rebecen-szerep megalkotójával, általában a nők zsidó közösségi szerepéről is.

Amikor elkezdődött a teljes lezárás, elsősorban a szülők tehermentesítése volt a cél az online mesemondással, a gyerekek megnyugtatása, vagy a tanítás? Kérték tőletek a mesét vagy ti találtátok ki, hogy legyen?  
Verő Tamás: Azt éreztük Lindával, hogy mindenképpen napi kapcsolatban kell maradni az emberekkel, törődni velük, de abban nem volt tudatosság, hogy ezt milyen módon tegyük. Az online mesemondás mint napi kapcsolattartási forma végül Lindának jutott eszébe. A visszajelzések alapján, úgy látszik, hogy ez bevált, az emberek várják a következő meséket, számítanak rá, hiányzik nekik.
Hányan követik a meséiteket?
Naponta 600-800 ember nézi meg, sokan már az élő adás alatt meg is osztják.
Hogyan válogattok a mesék között? Mi dönti el, hogy mikor melyik kerül sorra?
Az elején összegyűjtöttem az itthoni zsidó mesekönyveket és aztán az interneten elérhetőket is. Ünnepek alkalmával vagy sábát közeledtével előfordult, hogy aktualitásokhoz kapcsoltam a történeteket, de most már, ahogy szűkül a magyar nyelven fellelhető zsidó meseanyag, egyre nehezebb a választás.
Gondolkoztál már azon, hogy mi lesz, ha elfogynak a mesék? Írnátok, írnál-e szívesen meséket?
Egyszer az autópályán voltam éppen, és úgy meséltem, hogy semmi nem volt elérhető, amit előkészítettem, Linda mondta is, hogy miért nem egy saját történetet mesélek el. Régen nagyon is része volt a zsidó hagyománynak, hogy a rabbi elmond egy személyes történetet az életéből, de eddig én még nem gondolkodtam el azon, hogy mesét írjak. Linda tarsolyában viszont van még valami a Zsidongó könyvekkel kapcsolatban.
Fordítottatok angol vagy héber eredetiből?
Igen, előfordult már, segített nekünk Kardos Ági, a Lauder tanára, de az egy hosszú idő, nagy munka, hogy irodalmi is, élvezhető is legyen, amit csinálunk.
Eleinte arra gondoltunk, hogy, a mese, műfajából adódóan, a fiatalabbakat fogja leginkább érdekelni, amit csinálunk, de elég hamar kiderült a visszajelzések alapján, hogy sok felnőtt, egyedülálló és idős ember is igényli ezeket a meséket. Sok esetben személyes üzenetben írták meg nekünk, hogy mennyire tetszik ez az adás és mennyire sokat jelent nekik. Kellemes meglepetés volt, hogy arra a kérdésre, hogy kiknek szól a mese és meddig van igény rá, a gyakorlat adta válasz felülmúlta az elképzeléseinket. Annak ellenére, hogy én is látom, a színvonal nem mindig egyenletes, a legfontosabb mégis az az egészben, ami a folyamatosságát adja; maga a kapcsolat, hogy látjuk, halljuk egymást.
Szerinted milyen egy jó mese?
A jó mesének szerintem kell, hogy legyen tanulsága és fontos, hogy mindenképpen pozitív végkifejlettel rendelkezzen. Most egészen egyértelmű volt a visszajelzésekből, hogy csak a jó végkimenetelre vágynak az emberek, olyan befejezésre, amely vigasztaló, reménykeltő, azt üzeni, hogy a végén minden rendben lesz.
Mi az ami sajátos egy zsidó mesében? Mitől zsidó egy mese azonkívül, hogy zsidók a szereplői?
Ez egy nagy kérdés a zsidó művészet egésze esetében; mitől zsidó? Attól lesz zsidó egy mese, mert aki alkotta, vagy az, akiről szól, zsidó? Én azt gondolom, hogy pusztán attól, hogy egy zsidó ember meséli, már lehet a mese “zsidó”. Volt olyan mese, amibe beleszőttem két helyszínt, és ettől már zsidó mese lett. Nem tudnék egy sémát mondani, hogy mi az, ami zsidóvá tesz egy mesét, inkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy egy mese zsidó jellegét az adja, ahogy hozzánk szól, ahogy érezzük.
Felnőttként hiszünk valamennyire a mesékben?
Hiszünk is és hinni is akarunk. Én azt látom, hogy aki a mesébe bekapcsolódik, az arra az időre, és egy kicsit talán azután is, feltöltődik a mese hangulatából. Bár mindannyian tudjuk, hogy ezek nem valós történetek, de mégis, hinni akarunk, és jó érzés teret adni annak az élménynek, hogy jó együtt lenni és meghallgatni egymást.
Van-e olyan mese gyerek vagy felnőtt korodból, ami nagyon megfogott?
Egy kedvenc mesém nincsen, több olyan könyv is van, ami közel áll a szívemhez. Van olyan mese, amivel kapcsolatban eszembe jut, hogy vissza-visszatérjek rá, mert mást jelent az idő múltával. Volt a Rabbiképző idejében egy belső újságunk, ahol leírtuk, hogy “Minden rabbi volt egyszer fiatal” - most már nem az vagyok, de ez jó cím lehetne. De válaszolva arra, amit kérdezel, van egy nagyon emlékezetes, amit még a Benjamin oviban kezdtünk el Fricivel és Klein Judittal, amikor zsidó történeteket zenésítettünk meg és énekeltünk, az nagyon megmaradt bennem. Később kiadtuk még egyszer, Zsákai Feri - emléke legyen áldott - adta a zenei hátteret, Frici pedig megírta, és együtt énekeltük. Ezt az emberek valamiért mind a mai napig keresik.
Mennyire illeszkedett bele a mesén túli online tevékenységetek ebbe a digitális kapcsolattartási stratégiába? Úgy tűnik, hogy az első korlátozások bevezetésével kezdődő időszak alatt a Frankel felépített egy sokrétű, online jelenlétet. Szerinted mit kell ebből megtartani, ha lesz majd hozzáférhető vakcina, és a megszokott módon tudjuk folytatni az életünket?
Rabbiként azt tudom erre válaszolni, hogy amint Heisler Andrásnak a korlátozások enyhítését követő kijelentése “A zoom időszak vége” elhangzott, azonnal érkeztek hozzánk az érdeklődő, aggódó üzenetek “ugye nem lesz vége” “ ugye továbbra is maradunk” - írták sokan. Én azt gondolom, hogy amíg a vakcina nem elérhető, az online közösséget mindenképp meg kell tartanunk. Furcsa módon a közösségünk erősödött ettől. Nem is képzeltem volna azelőtt, hogy az első naptól kezdve, mikor elkezdtük, minden egyes nap, 30-40 ember ül le majd esténként a számítógép elé, hogy a zoom-on együtt legyen, tanuljon, egymásra mosolyogjon és megkérdezze a másiktól; hogy van. Ha azt nem is tudtuk még, hogy a mese lesz az mint közvetítő eszköz, ami ekkora szerepet játszik majd az online kapcsolattartásban, az már a koronavírus miatti zsinagóga-bezárások első napján egyértelmű volt számunkra Lindával, hogy a személyességet a tőlünk telhető legjobb módon pótolnunk kell, erre nagyon nagy szükség van, annak nem szabad elvesznie. Linda még aznap felvette a kapcsolatot a Breuer TV-vel, akik rögtön eljöttek hozzánk és felvettek egy szombatfogadó istentiszteletet. Ilyen értelemben volt ebben egy tudatos készülés, építkezés. Sokkal gyorsabban el lehet érni egy zoom-os eseményt, mint lemenni a zsinagógába, és ebből szerintem van, amit meg kell tartani, ami hasznos és segítség, de meg kell találni azt az utat, ami tulajdonképpen a visszatérés a zsinagógába. Értem a kollégáim félelmeit, aggódnak sokan, hogy az emberek elszoknak a zsinagógai léttől.
Közelednek az őszi ünnepek, nemsokára itt van Elul hava. Amennyiben úgy alakul, hogy a nagyünnepeken nem fogunk tudni személyesen részt venni a zsinagógákban, akkor felmerül-e a vallásjogi kérdés, hogy mi a fontosabb, a közösségi együttlét, tapasztalat vagy a halachikus munkatilalom, ami azt is magában foglalja, hogy nem lehet bekapcsolni ilyenkor a számítógépeket? Ros Hásánákor ez mindjárt két napot is jelent, ami egy magányos vagy beteg, idős embernél hosszú idő. Még az ortodoxia is beszélget erről, hogy ilyenkor mi az, amit ennek enyhítésére vallásjogilag meg lehetne tenni. Erről te mit gondolsz?
Egyrészről én nagyon nagyon fontosnak tartom azt a mozzanatot, hogy az emberekkel tartani kell a kapcsolatot és éppen ezért meg kell találni azt az utat, ami szerintünk helyes, és amit mostanáig is követtünk; péntek esténként, még az ünnep bejövetele előtt, elkezdjük az istentiszteletet és ezt online elérhetővé tesszük mindenki számára. Így találtuk meg azt az utat, amit követve törődünk is a közösséggel, de közben a vallási előírásokat is tiszteletben tartjuk. Erev Ros Hásánákor és Erev Jom Kippurkor ugyanígy fogunk tenni, hogy aki nem tud vagy nem mer lejönni a zsinagógába a koronavírus-fertőzés miatt, velünk lehessen, hogy mindannyian részesei lehessünk így az ünnepeknek. Ugyanakkor nem szeretném kikerülni a kérdést; én is hallottam azokról a külföldi ortodox döntésekről természetesen, amelyek segítséget nyújtanak vagy felmentést adnak különleges alkalmakkor, de úgy látom, hogy a magyarországi Rabbikar szigorítóbb utat követ, és az ünnep szabályait illetően és ez nem teszi lehetővé, hogy élőben közvetítsük az ünnepi imát a zsinagógákból.
Mesélnél arról, hogy ti hogy működtök együtt Lindával mint csapat? Sokak számára vagytok a rabbi és rebecen modellje.
Azt gondolom, hogy mi tényleg nagyon jó csapat vagyunk. Más, “hivatalos” zsidó szervezet esetében egy nagy csapat dolgozik együtt, egyszerre sokan ülnek össze és hozzák meg a döntéseket, nekünk ebben könnyebbség, hogy egy háztartásban, egy légtérben történik mindez. Hasonló hullámhosszon mozgunk azokban a kérdésekben, hogy mikor, mit és hogyan lenne érdemes csinálni a munka területén is. Szerintem, ami nagyon fontos és amit egyébként szerintem a Zsidó Múzeum is nagyon jól csinál, hogy meghallja, meghallgatja a közösség szavait, és úgy tűnik a visszajelzésekből, hogy ezt tapasztalják az emberek velünk kapcsolatban is, azt, hogy odafigyelni, gyorsan reagálva együttműködni mindenki megéri, működik. A Zsidongó is így indult útjára. A közösség tagjai azt kérdezték tőlünk, hogy nekünk miért nincs magyar nyelvű Ros Hásánái mesekönyvünk, Linda nekiállt és összeállította. Örülök, hogy ezt modellnek mondod, de ez, ahogy a beszélgetés legelején mondtam, egyáltalán nem tudatos, nem tanakodunk ezen naphosszat, ez belülről jön. Bevásárlás közben, vagy amikor elmegyünk együtt a gyerekekért, beugrik valami, akkor azt rögtön el tudjuk kezdeni és csináljuk együtt.
Hogy lettetek Lindával a gyerekek Rabbija és Rebecenje?
Nem volt pályatervezés. Adott volt, olyan értelemben, hogy én mindig nagyon szerettem fiatalokkal és egyáltalán az emberekkel foglalkozni, ezért is mentem a Rabbiképzőbe. A Zsidó Gimnázium idején a Somerben nyüzsögtem, aztán Szarvason, egyszerűen úgy alakult, hogy minden évben ott kellett lennem, mert jól éreztem magam és mert kialakult egy olyan plusz kapcsolat a gyerekekkel, ami miatt ez nagyon fontos volt. Ha azoknak a gyerekeknek, akik voltak Szarvason, azt mondod, hogy rabbi és rebecen vagy zsinagóga, akkor erről lesz egy képük, és ezt nem azért mondom mert fényezni szeretném magam. Azt gondolom én is, amit Schweitzer professzor úr mondott, amikor a Holocaust után Pécsre került és focizott a gyerekekkel, majd kérdőre vonták ezért, hogy “egy rabbi hogy focizhat a gyerekekkel?”. Azt,  hogy nincs olyan ami tabu lenne a gyerekek előtt. Nagyon jólesik, amit mondtatok, de ez egyszerűen csak így alakult. Elkezdtem járni a Benjámin oviba, nekem nem kell ezért fizetés, nem azért csinálom. Nekem öröm a boldog szemeket, arcokat látva a Szombatot együtt fogadni és a Scheiberben ugyanez a helyzet, amikor egy közös, nagy ünnepség van és látom az arcokat felragyogni, hogy na, végre, a rabbi röviden beszélt.
Látsz-e arra lehetőséget, hogy a többi rebecen is aktívabb legyen a magyar zsidó közösségben, szerinted ti szerepmintaként ezt a folyamatot talán beindítjátok?
Nem tudom, hogy a miénk példa vagy minta lehet-e, azt viszont tudom, hogy amit most csinálunk, Linda nélkül nem lenne ilyen. Azt gondolom, hogy ez nem olyan dolog, hogy a rebecennek lenne egy meghatározott feladatköre, hanem mindegyikük kialakíthatja a saját útját és annak, hogy Linda a magyar zsidóság életében egy kis segítséget jelent, annak a titka az, hogy ő milyen, mit szeretne és hogyan áll hozzá ehhez az egészhez. Ha ilyen értelemben gondolsz mintára, akkor ezt lehet követni vagy tanulni belőle de minden egyes nő más, és nagyon sok olyan nőre van szükség, mint a Bálint Ház, a Múzeum, vagy a Zsidó Gimnázium vezetőségében, akik nagyon sokat hozzáadnak ehhez a közösséghez, és az viszont lehet példa.
Szarvas nagyon sikeres, azok az emberek, akik azóta is nagyon nagy szeretettel gondolnak vissza Szarvasra, húsz éves koruk után nem találnak semmit a zsidó közösségben, ami újra meg tudná fogni őket igazán. Te is úgy látod, hogy húsz éves kor után eltűnnek ezek az emberek, nem járnak zsinagógába, és ha igen, akkor szerinted mit lehet csinálni ezzel a jelenséggel? Hogy lehetne kiterjeszteni a szarvasi zsidó élményt 80 éves korig?
Igen, a tapasztalat azt mutatja, hogy amikor a gimnázium befejeződik, az emberek érthetetlen módon eltűnnek a zsidóságból, bármilyen háttérrel rendelkezzenek is, de ez talán nem magyar specialitás. Ez az életkeresés, párválasztás, tanulás időszaka. Ezzel küzdhetünk, de ez előfordul nagyon sok helyen és már az általános iskola felső tagozatában is egyre nehezebb megszólítani a gyerekeket. Erre most van egy nagyon jó programunk, a BBYO, ahol a bár-micvó utáni gyerekeket is meg tudjuk néha találni és pár gyereket ott tudunk tartani a Frankel környékén. Erről is talán meg lehetne kérdezni Lindát, hogy mi lehet ennek az oka. De a húsz évesnél idősebb korosztály visszatérésében nagyon nagy szerepe van szerintem a Múzeumnak és a zsinagógáknak. Ha tudnám a pontos receptet, hogy Szarvas miért jelentett olyasvalamit, ami életre szóló élményt adott sok gyereknek, és ezt át tudnám ültetni a mostani helyzetre, akkor még többen lennénk a Frankelben és még többen lennénk a zsidó közéletben, de hát ezt a receptet nem ismerjük ennyire tisztán. A Lauder, a Scheiber is próbálkozik, a Bálint Házban is van sok ilyen próbálkozás, hogy azt a légkört, miliőt megmutassuk, olyan pluszt adjunk, ami továbbvisz mindannyiunkat. Talán van egy olyan társadalmi elvárás is, hogy legyen egy kis kitérő, de amikor az emberek megtalálják azt a zsidó utat, ami miatt többek között fontossá válik, hogy zsidó esküvőjük legyen, kell hogy legyen folytatás, valamivel több annál, mint, hogy minden évben elküldöm a gyerekem Szarvasra. Valamivel több; legyen ez egy Sábát, egy Jom Kippur, vagy akár a Zsidó Múzeum meglátogatása.
Hogy telik a nyaratok, hogyan viseltétek az elmúlt hónapokat és hogyan készültök a következőkre?
A kötelező választ adom: Nagyon jól, minden rendben. Én úgy gondolom, hogy azért az emberek nagyon nagy része, a visszajelzések alapján, nehezen viselte, közösségileg, családilag, minden értelemben, de van pár ember, aki jelezte, hogy jó volt végre egy kicsit megállni és a családdal lenni. Nálunk ez olyan nagy változást nem jelentett, mi tényleg egy nagyon zárt család vagyunk és nagyon sokat vagyunk együtt, és ebben az időszakban még tovább bővíthettük ezt az együttlétet. Persze nem volt könnyű, de úgy gondolom, hogy továbbra sem fogunk menni sehova nyaralni, amíg vakcina nem létezik. Nem csak magunk miatt, az idősebbek miatt is, védenünk kell egymást. A Mamámhoz sem megyünk föl, pontosan ezért. Egyszer lementünk a Balatonra, de szörnyülködve jöttünk fel, mert senki sem viselt maszkot és rengetegen voltak.

A tigrisek valóban köztünk élnek, a spájzban vannak? Hogyan népesítik be a mi világunk tárgykultúráját a veszélyeztetett nagymacskák, mit jelent a használatuk, fontos-e, hogy nőstények vagy hímek, hogyan kerültek be a magyar pásztorkultúrába és miért nem jelennek meg zsidó képeken, szövegekben? ​

Elsősorban a kortárs hétköznapok tárgykultúrájával foglalkozol, a múzeumra pedig szeretünk úgy gondolni, mint régi korok reprezentatív tárgyainak gyűjtőhelyére. Miért érdemes a mindennapok tárgyait megőrizni, muzealizálni, miért érdekes, mit tudunk meg belőle? 
Frazon Zsófia: Ez mindig is meglévő muzeológiai gyakorlat volt. A múzeumot nem csak a művészet vagy a történettudomány felől szemlélhetjük, a néprajz és a kulturális antropológia ugyancsak kialakította a maga múzeumát és egészen más szemlélettel fordult a kezdetektől fogva a tárgyakhoz és az emberekhez. Nem feltétlenül a híres emberek és a nagy események voltak érdekesek, hanem sokkal inkább egy nagyon különös és meghatározhatatlan, a nemzet ideológiájához illeszkedő, népként jelölt társadalmi réteg hétköznapjai. Tehát a néprajztudományban alapvetően benne van, hogy elfordul a nagy eseményekre koncentráló, eseményközpontú és “kincs-szemléletű” muzeológiától. Mondjuk úgy, hogy társadalmi muzeológia, ami viszont már eleve nemcsak a múlt felől közelít a társadalomhoz, a mindennapokhoz. Váltás ott érzékelhető, amikor tudatosan kialakítja a néprajzi muzeológia a jelenkutatás módszereit, ami alapvetően különbözik az archívum és gyűjteményalapú muzeológiai munkától. 
Talán ehhez a kérdéskörhöz tartozik az, hogy hagyományos értelemben vett gyűjteményt egyre nehezebb építeni a virtualitás egyre nagyobb térnyerése miatt, például egy irodalmi múzeum nehezen fogja tudni eltenni a kortárs írók levelezését az e-mailjeiből vagy a messengerből. Ez meg fogja változtatni a tárgykultúrához fűződő viszonyunkat? Ráadásul most a múzeumok világszerte bezártak és online működnek. 
Az biztos, hogy a digitális kultúra teljesen más gondolkodásmódot igényel, és egészen más módszertan és szemléletmód kell ahhoz, hogy ezt jól tudjuk integrálni a múltorientált és tárgygyűjtemény alapú tudáshoz. Mindenféleképpen fontos, hogy mások a médiumok, más a kommunikációs forma, és virtuális a világ: de fontos, hogy ezek a terepek és források tudjanak kommunikálni azokkal a hagyományosabb múzeumi médiumokkal, amelyek alapvetően tárgycentrikusak. A források esetében azonban az, hogy a tudás és a tapasztalat papíron van vagy virtuális, az információtartalom szempontjából tulajdonképpen mindegy. Ami viszont nem szabad, hogy megtörténjen: hogy egy az egyben áttevődik a múzeumi élmény vagy tapasztalat egy virtuális, online térbe. Most, hogy átéltük, hogy a múzeumokban is átmenetileg megszűnt a személyes találkozások lehetősége, még világosabb, hogy ez így tartósan nem működik majd, ahogy a színház sem működik a személyes találkozás tapasztalata nélkül, a színházakban sem pótolják az online közvetítések vagy a felvételek azt a típusú színház-élményt, amelyhez szokva vagyunk, amit szeretünk. A múzeumok esetében is nagyon nagyon fontos lenne kidolgozni azokat az új stratégiákat, amelyek lehetővé teszik mindennapi, tapasztalati, fizikai térre fordított működést, és a múzeumhasználókkal való személyes találkozást. Nem vagyok orákulum, nincs nálam a csodaszer erre vonatkozóan - bár lenne -, nem tudom, hogy ez majd hogy fog történni, de biztos, hogy nem lesz az elégséges a virtuális környezetben mozognunk. Gondoljunk bele a saját emberi kapcsolatainkba! Egy ideig megvoltunk az online platformokkal a személyes és munkakapcsolatainkban, de amikor először láttuk egymást végre egy kávézóban, világossá vált, hogy ezt semmi sem pótolhatja igazán. Az viszont szerintem nagyon jó – annak ellenére hogy nem szeretem az életben a kényszerű és robbanásszerű változásokat -, hogy az intézmények és a munkatársak jelentős része megtanult alapszinten online kommunikációs platformokat használni, és megtanultunk “fenntartható” online kapcsolattartás stratégiáit: milyen tartalmak kiküldhetők, feltehetők, lájkolhatók. 
Jó példája mindennek, hogy egy facebook-csoportban közösen építesz gyűjteményt, keresel hétköznapi tárgyakon tigriseket a “látogatókkal”, bevonod őket. Azért is beszélgetünk, mert éppen Áv hónapja van a zsidó naptárban, amely egy másik nagymacska, az oroszlán jegyében áll. Mit jelent a tigris, illetve az oroszlán figurája nekünk, a kortárs közkultúrában, itt és most? 
A hímoroszláné, bocs, de a nőstényoroszlán senkit nem érdekel. 
Akkor térjünk ki a gender-problémára is. 
Hogy ez az egész tigristörténet ma, 2020-ban miért érdekes, azelőtt bevallom őszintén egy icipicit én is megrökönyödve állok. Ez a “gondolta a fene” tipikus esete. A Tigristár alaptörténete csak annyi, hogy egy frappáns mondatot kerestem egy múzeumtudományi beszélgetés sorozatcímének. És ezt egy angol múzeumkritikus szövegében találtam meg, ami úgy hangzik: „A tigris a múzeumban, az tigris a múzeumban, és nem a tigris”. Ebből jött a címötlet, és ezt követte spontán kezdeményezésre a tigrisgyűjtés. Eleinte csak hobbi-tevékenységnek tűnt, de most már a 690 tigrisnél és kapcsolódó történetnél tartunk. És a tárnak lassan kezd kirajzolódni egy érdekes történeti és kortárs mintázata: miként tűnik fel a tigris a logókon, az utcák elnevezésében, mindennek milyen művészettörténeti, történeti, vallási utalásrendszere van. Vannak szuper és „megveszekedett” kutatók, akik nagyon szépen tudják illeszteni a különféle tudásokat. Izgalmas terep a kortárs művészeti kontextus is, ahol például a nemek kérdése, a gender-kérdés is előkerül. Az oroszlánoknál az állatok biológiai neme egy nagyon erős szimbólumból, a sörényről jól leolvasható. A tigrisnél ez így nem áll fenn. Amikor látunk egy tigrist, és nem tudjuk megállapítani, hogy hím vagy nőstény, akkor tulajdonképpen a szerző dönt arról, hogy fontos-e neki, hogy az állatnak mi a társadalmi identitása. Ha igen, akkor erre tesz utalásokat; például rátesz a nősténytigrisre két cicit, átviszi az emberek világába, erotikus olvasatot ad  neki. És gyakran  válnak rajzfilmfigurává az állatok. Ilyenkor, annak ellenére, hogy felnőtt tigrist ábrázolnak (lásd Micimackó), valahogy mégis gyermekinek érezzük a történetet és a figurát. És ilyenkor szinte mindig mindegy, hogy fiú vagy lány.
A tigris kora is érdekes kérdés, nagyon szépen keresztezi ebben az emberi tudás az állat ábrázolását.  A tigris esztétikai felület is, gyönyörű: a testfelépítése, a szőrzete, elképesztő a gyorsasága. Tulajdonképpen a természetben nincs ellensége (csak az ember), és ebben nagyon hasonlít az oroszlánra. Dominancia-jel is. 
Az nekem is feltűnt, hogy ezek szinte mindig hím állatok, ez egyértelmű nyilván az oroszlán esetében, de ha bárhol találkozom más nagymacska-ábrázolással, valahogy fel sem merül bennem, hogy esetleg nőstény állat lenne. A nagymacskák egyik jellemzője, ahogy az előbb mondtad, hogy nincs természetes ellenségük. Vajon a dominancia jelzéséhez egyezményesen társítjuk a nemet? Aki domináns, az szükségképpen hím?
Vagy pedig nem beszélünk arról, hogy milyen neme van, hanem valahogy evidenciának tekintjük, miközben persze a nőstény ugyanúgy gyors és ugyanúgy szép, persze nyilván kisebb testalkatú. 
Mi a helyzet a zsidó tigrisekkel? 
A zsidó hagyományban nem ismert állat. Toronyi Zsuzsa, a Zsidó Múzeum igazgatója írt erről a projekt részeként (NEM A TIGRIS 198_201 számon olvasható a tárban): a mintázatról, a fordítás hibáiról és a hiányról. De az tud fontossá, jellé válni, ami hiányzik: ahogy a tigris a zsidó hagyományból. A régi szövegekben, amikor az utazás nehézkes volt és médiumok sem közvetítettek távoli látványokat, az, ami nincs jelen, nem jelenhetett meg, vagy csak nagyon furcsa, elgondolkodtató (tk. nagyon kreatív) formában. A nagymacskák beazonosításánál például rá vagyunk utalva a szövegértelmezésre, mire gondolhattak. Megmutatkozik ilyenkor, milyen tapasztalatokból születik egy-egy kultúra egyezményes képi világa, és hogyan válik el a hétköznapi tapasztalattól később. Akárcsak a zsidó képi kultúra emberarcú oroszlánjainál. 
A ténylegesen ismert nagymacskák lassabban válnak szimbólumokká, jobban köti a fantáziát, hogy ténylegesen milyenek? 
Ahogy most így mondod; abszolút. Ha valamiről van tapasztalati tudásunk, és ábrázolunk, akkor számíthatunk mások tudására is. Tehát nemcsak a létrehozás, hanem az olvasás is ugyanazon a tapasztalaton alapul. Ilyenkor sokkal kevesebb információ képrevitelére (vagy leírására, mert itt a szöveg meg a kép azért az sok esetben szerintem összeér) van szükség. A hétköznapi tapasztalat megléte vagy hiánya nagyon erős kép- és szövegformáló erő. Mit emel ki a kép vagy szöveg, mit hangsúlyoz? Miért választ olyan állatot, amelyet nem látott élőben? A magyar pásztorkultúrában, nálunk a Néprajzi Múzeumban például van egy sótartó; egy vadászjelenettel (NEM A TIGRIS 004), amin van egy madár, egy szarvas, egy őz és egy „tigrisnek látszó állat” is. Miért van a magyar parasztkultúrában egy sótartón a vadászpuska, a szavas és az őz után egy tigris? Nyilván mert az egész reneszánsz képkultúra, a nemesi címerek, a mennyezet-ábrázolások, a ponyvanyomtatványok vagy a tarot-kártya képként közvetítették ezt a lényt. Egészen biztos, hogy a 19. század közepén egy egy pásztor nem látott tigrist, hacsak nem egy olyan birtokon dolgozott, ahol a gróf vagy a báró volt afrikai vadászaton, lőtt egy tigrist, és otthon kitömött vagy kiterített egzotikus zsákmányként tartotta. Névtelen alkotások esetében már szinte lehetetlen ezeket a kapcsolatokat kideríteni. Ami látszik, hogy személyes tapasztalata nem lehetett tigrissel, így viszont rendkívül kreatív a kép. Volt fantáziája, hallott egy történetet és elkezdte lerajzolni. Így képzelem. Szerintem a tarot meg a cigánykártya ebben biztos, hogy nagyon fontos közvetítő médium volt a paraszti kultúrában.
Régen kevésbé láttak tigrist azok, akik távol laktak az élőhelyeitől, kérdés, hogy mi a Covid utáni világban mennyit utazunk majd, mennyire változtatja meg a nyugati világ életmódját, ami történt, mi jön most. Szerinted?  
Mindannyiunk élete változni fog. És igen, oda kell figyelnünk az utazási szokásainkra is, de ez messze nem a legfontosabb kérdés most. Sokkal inkább azoktól a nagyon drámai társadalmi változásoktól tartok, amelyek az elkövetkezendő éveket nagyon komolyan meg fogják határozni. És már ma is zajlanak társadalmi drámák. Ez elég komolyan érinti majd a tigriseket is – a vadon élőket és a múzeumiakat is.
Nem a tigris múzeumi gyűjtőkampány: https://www.facebook.com/groups/963214647358445/