A közelgő Fák Újéve afféle természetünneppé stilizálódott a zsidó vallási képzeletben. Neked, aki a legtöbbünkhöz hasonlóan városi gyerek voltál, milyenek voltak az első erős tájélményeid?
Városiak. Két kép ugrik be hirtelenjében, az egyik az a kép, amelyet az ablakból láttam gyerekkoromban, a Ganz utcában laktunk egy 27 négyzetméteres lakásban, egészen pontosan a Ganz utca 5-7. alatt Budán, a Király Fürdő mellett. Az ablakunk a térre nézett a harmadik emeletről, tehát már akkorának kellett lennem, hogy egy kisszékre felállva kilássak az ablakon, és amit láttam, az nagyon erősen belém ivódott. Ott áll a téren egy görög katolikus templom, annak a látványa, oldalt egy kavicsos út – gyerekek bicikliznek rajta – és egy fa a része még a képnek. A másik látvány egészen más. Négy éves koromban kivették a mandulámat, pár napot bent kellett maradni a kórházban, beleesett egy hétvége is. Anyukám félt, hogy ha meglátogat, amikor majd elmegy, sírni fogok, és felszakadhat a seb. Nyilván azt tanácsolták neki, hogy ne jöjjön, így is döntött. Nagyon szomorú lettem. Aztán beesteledett, a látogató szülők hazamentek, mindenki más elaludt. Én nem tudtam aludni. És ahogy kinéztem az ágyammal szemközti ablakon, valahol a budai hegyekben messzire egy házat láttam, amelyben égett a villany. Ez a látvány, ez a távoli fény végtelenül megnyugtatott. Ennek a két erős tájélménynek a képét őrzöm ebből az időből.
Vannak „nyers”, kulturális közvetítés, az épített környezet jelenléte nélküli korai tájélményeid is?
Egész életemben városban éltem, a nyarak egy részét Szentendrén és Balatonalmádiban töltöttem kisvárosi környezetben, a többi időmet Budapesten. Mindenhol kultúrtájjal találkoztam. Talán csak a Szentendrén a Pismány hegy teteje és a Pap-sziget elhanyagolt vége volt kivétel. Mindkét helyet nagyon szerettem. Különben a városi környezetben megtelepedő természet vált élményemmé. Ezért nézhettem gyakran hosszan, elmélyülten egy-egy fűszálat, kergettem pillangókat Szentendrén, figyeltem a gilisztákat, sokat feküdtem egyszerűen a földön, és néztem az eget. Minderről úgy éreztem, összekapcsolnak valami végtelennel, valamivel, ami messze túl van rajtam, de bennem is van, és én is a része vagyok. A Balaton hullámzása ezért idézhette fel bennem az örökkévalóságot, a halált. Hülyén hangzik, de vizihullásat játszottam, rábíztam a testem a vízre, a hullámzás ritmusára; próbáltam mozdulatlanul lebegni. A távoli fény az ablakban, a templom épülete a téren, bár nem természeti tapasztalatok közvetlenül, de valami hasonlóról üzentek nekem. Talán ide is kapcsolódik, hogy nekem a növényekhez fűződő viszonyom mindig bensőségesebb volt annál, ami az állatokhoz fűzött. Ahogy idősödöm, úgy egyre erősebbé válik az igény bennem arra, hogy vidéken éljek, minden este kiüljek az ég alá, és nappal gondoskodjam a kertről. 
Már régen, fiatalon is felfigyeltem rá, hogy a Szentírás könyvei milyen bensőségesen és sokat beszélnek Izrael földjének növény és állatvilágáról, a flóráról és a faunáról. A növények néma tanúi a történéseknek. Amikor először megadatott, hogy Izraelben járhattam, 22-23 évesen, egy békesebb időszakban, a ’90-es évek elején, a táj, legfőképp a galileai táj élménye nagyon erősen belém ivódott. Ennek bizonyára van köze Jézus alakjához, akinek az élettörténete jórészt galileai helyszíneken játszódik. Én Jézust a zsidó történet egyik legfontosabb szereplőjének tartom, minden ellentmondásosságával együtt, és rám ebben az időszakban különösen erős hatással volt. De számos más bibliai történetnek is színhelye ez az északi vidék. A természeti táj Izraelben, a változatlansága révén, valamiféle aktuális biblikus jelenlét hordozója, azt éreztem, hogy a táj alapképe változatlan lehet 2-3000 éve. Azt éreztem, hogy mindaz, ami itt történt, valóban szentté tette ezt a földet, és hogy a táj hirtelen nagyon közelivé, elérhetővé tette azt, amit korábban olvastam.
Sejted, hogy miért kötődsz jobban a növényekhez, mint az állatokhoz?
Hát, ahhoz képest, hogy az apám a születésem előtt lovakkal és szarvasmarhákkal foglalkozott állami gazdaságokban, az én történetem az állatokkal nagyon szűkös. Városi gyerekként elsősorban kutyákkal találkoztam, és tőlük féltem, ahogy anyukám is félt. Nagyapámnak mindenesetre azt mondtam, hogy én nem félek, csak helyet adok nekik, amikor próbáltam a lehető legnagyobb ívben kikerülni őket. A növényektől nincs mit félni, biztos nem harapnak. De van ennek mélyebb oka is talán.
A növényeknek mintha volna valamilyen rejtett csatornájuk a mindenséghez, ahhoz, amiről az előbb is beszéltünk, és ez mintha sokkal közvetlenebb lenne bármilyen másik élőlényénél. Együtt alakulnak a természeti körforgás ciklusával. Most éppen télen beszélgetünk, lombtalan fák alatt, leolvasható róluk a természet körforgása. Ez a ciklikus kapcsolódás maga is valamiféle együttlét azzal, ami nem ők, túlmutatnak magukon valamiféle kozmikus rend felé, ráhagyatkoznak, a részeivé válnak. A valamiféle akarattal rendelkező lények esetében ez a ráhagyatkozás, az énünk megjelenése miatt zavarosabb, zavartabb. Ez az én nélküli együttlét mindazzal, ami körülvesz bennünket, a vágyakozás ez után, ez hozza közel hozzám a növényeket, azt hiszem.
A készülő köteted emblémája, központi motívuma mégis egy szokatlan és méltatlanul kevéssé népszerű állat, a rinocérosz allegóriája. Miért épp ő hordozza azt a végtelenül sokféle jelentést, ami a könyv verseiben megjelenik?
A rinocérosz figurája talált rám, egyszerre csak ott volt a képzeletemben. Soha korábban nem foglalkoztatott, az elefánt igen, ő nem. És aztán ott volt, egy történet formájában. Ismerjük Europé szöktetésének történetét, hogy egy fehér bika képében ragadta magával Zeusz a szülői házból Krétára, és ez az otthontalanság, ez a menekültség tulajdonképpen Európa alapítástörténete a görögöknél. Az ötlött fel bennem hirtelen, hogy ez a valóság megszépítése, nem bikával, hanem egy afrikai rinocérosszal esett szerelembe. Elkezdett bennem élni ennek a lénynek a képe, egyre tágult, mindent magába tudott fogadni, gondolkodott és imádkozott, szerelmessé vált, és hordozójává a teljes európai történelemnek mindmáig, annak az európai történelemnek, amelynek bizonyos pontjain tényleg megjelentek rinocéroszok., Id. Plinius is említi, megjelenik egy Indiából ajándékba küldött rinocérosz Dürer egyik metszetén, noha maga Dürer a saját szemével nem látta az állatot. A rinocérosz lehetett menekült, bevándorló, zsidó, erőszaktevő is lehetett, mint Europé esetében, de áldozat is, költő, filozófus, terrorista. Ovidiusi átváltozás-sorozattá vált a kötetbeli felbukkanásainak története. Egyetemes jel, sok-sok humorral, iróniával, játékkal. A történetünk, a lelkületünk hordozója.
Így értelmet nyert, hogy ezt megelőzően Ovidiusról is írtam egy verset. Egy hírből indult ki, hogy pár éve Róma város közgyűlése tisztázta őt a vádak alól, és megengedte neki, hogy visszatérjen, amire bizonyára csak azért nem került sor, mert Ovidius kétezer éve halott. Erről írtam egy reménykereső szöveget, hogy lám, mindennek eljön az ideje, csak ki kell várni türelmesen. Takács Zsuzsa, akivel el szoktuk küldeni egymásnak a verseinket, javasolta, hogy írjak a vers köré egy Ovidius-ciklust, de semmi nem jutott eszembe, ehelyett született a kortárs „átváltozások”, a rinocérosz alakváltásaiból, és ez tényleg gazdag és részben ironikusnak mutatkozó világot nyitott meg előttem, egészen – és kitüntetetten – a nekem különösen fontos Kertész Imre szövegvilágáig, figurájáig menően, például. Ajándék volt és kaland, ahogyan megszületett, tulajdonképpen, egy verses regény a rinocérosz alakjának segítségével.
Hogyan vált a rinocérosz zsidóvá is, mely ponton találkozott a zsidósággal? És Te magad hogyan állsz most a zsidó szöveghagyománnyal, amelynek nyomai folyamatosan ihletik, alakítják az írásaidat? 
A rinocérosz ősi, archaikus, emiatt is valószínűtlen lény. Ahogyan mi is azok vagyunk a vágyainkkal, a sejtéseinkkel, a törékenységünkkel. Ezért kapcsolódhat össze az imádkozással, a végtelen szólításának képzetével is. Bennem is volt ilyen igény gyerekkoromtól. Szerettem volna megszólítani Istent, aki nekem inkább nem volt, mint volt. Úgy volt, hogy nincs: nem nincs-nincs, hanem van-nincs ezt nem tudom jobban mondani. Ez mindent összevéve, nagyon humoros. És a rinocérosz esetlenül magasztos, archaikus figurája ezt a humort, a létezésünk végtelen humorosságát megsokszorozta, és ebben jó volt osztozni vele.

A facebook-oldaladról úgy tűnt, te voltál a ZSiFi leglelkesebb önkéntes támogatója, reklámembere. Hány filmet tudtál megnézni? Melyik három izraeli film tetszett neked a legjobban a ZSiFi kínálatában? Volt olyan, amit problémásnak, esetleg kifejezetten gyengének, netán ellenszenvesnek éreztél? Melyiket, miért?​
Eléggé kritikus tudok lenni filmekkel kapcsolatban, sokszor meg is kapom, hogy nekem semmi sem tetszik, ilyenkor meg mikor valami jót találok, nyilván próbálom kompenzálni azzal, hogy lelkesen promotálom a barátaimnak. De van ebben egy misszionáriusi  indíttatás is, mert azok a filmek, amiket szeretek és fontosnak tartok, azok általában kevés figyelmet kapnak. Ezek általában kevésbé látványosak, kevésbé formabontóak képi megoldásaikban, viszont annál izgalmasabbak gondolatilag. Ezzel ellentétben a nagyközönség, de még a kritikusok is elsősorban a különleges formai megoldásokat, a székhez szögező látványvilágot értékelik, de ezeknél a filmeknél közben elsikkad a lényeg, hogy mit mond rólunk, a világunkról az adott film, mond-e bármi érdemlegeset és főleg igazat. Az idei ZSiFi viszont ebből a szempontból kifejezetten kedvemre valóan válogatott, több olyan film is volt, amiért őszintén lelkesedni tudtam, ami fontos társadalmi kérdésekről, árnyaltan, elmélyülten, gondolatébresztően és nem utolsó sorban hitelesen tudott szólni. Hét fikciós filmet és három izraeli doksit láttam, tehát elég sokat, de kimaradt a közönségdíjas játékfilm, a Perzsa nyelvleckék, és a Nehéz idők. Utóbbit kifejezetten sajnálom, mert izgalmasnak tűnt az ismertető alapján, és nagyon remélem, hogy tudom majd pótolni. Az igazság az, hogy a fikciós filmek különösebben nem fogtak meg, Ezek szinte mind szórakoztató, kommersz „lektűr” filmek voltak, jobb esetben nézhetők, de többet nem is bírtam végigülni. A felületesség kevésbé zavart, annál inkább a hamisság, ami akkor is irritál, ha kvázi nemes az alkotói szándék, ha az alkotói üzenet úgymond jó. Bár vannak kétségeim afelől, hogy torz valóságábrázolással lehetséges-e pozitív társadalmi üzenetet közvetíteni. Ami viszont mindenért kárpótolt és visszaadta a fikciós műfajba vetett hitemet (ami az utóbbi időkben nagyon megingott), az a Murer című film, ami az egyik legjobb holokauszt film, amit valaha láttam. Sajnálom, hogy a beharangozó zoom video résztvevői közül senki sem hívta fel rá a figyelmet, pedig iszonyatosan fontos és erős mű. Nem nyújt vigaszt, föloldozást, és nem szolgál igazsággal, vagy akár a leghalványabb reménysugárral sem. Kegyetlenül pontos. A film vége, az ítélethirdetés, és az utána következő jelenetek rettenetesebbek és sötétebbek, mint bármely koncentrációs táboros film közhellyé silányult becsapódó gázkamra ajtója, ordítozós náci tisztje, kopaszra nyírt, sikoltozó statisztái.
Te magad is fontos dokumentumfilmek rendezője, társrendezője vagy. Hogy látod az izraeli dokumentumfilm-színteret? Mennyire erős? Milyen erényei és hibái vannak jellemzően az izraeli dokuknak? Vannak jellemző erényeik és hibáik egyáltalán?  
Kedvenc témámra térünk rá, merthogy lelkes rajongója vagyok az izraeli dokumentumfilmeknek. Viszonylag követem a dokumentumfilm gyártást a világban és tényleg nem elfogultságból mondom, hogy világszinten is kiemelkedőnek számítanak – az én szememben mindenképp.  Én azt is gondolom, hogy van egy izraeli iskola, egy sajátos gondolkodásmód, ami a legtöbb alkotást jellemzi. Nem a vizualitásra épít, hanem a drámaiságra, rendkívül izgalmas témákat dolgoz föl, nagyon érdekes  és ellentmondásos karaktereket mutat meg. Árnyaltan és megértő szeretettel beszél szereplőinek hibáiról és fogyatékosságairól.  Mentes a hatásvadász sallangoktól, a leegyszerűsített ítéletektől, és mentes mindenekelőtt a manipulatív eszközöktől – amiket sajnos nagyon gyakran bevetnek dokumentumfilmesek a siker érdekekében, és egy idő után már lényegében nem dokumentumfilmet nézünk, hanem reality showt. Ezt az alkotói iskolát mindhárom, a fesztiválon vetített, izraeli film – a Golda, a Transz Család valamint a Kurva, mint én - jól példázta. Fantasztikus munka mindegyik, nehéz is volna összevetni őket, de nekem a Transz Család volt a kedvencem, ami egy négygyermekes családról szól, ahol a férj egyszer csak bejelenti, hogy nőként szeretne tovább élni, mert valójában mindig is erre vágyott. De nem ettől az egészen hihetetlen sztoritól lebilincselő a film (bár elképesztő fordulatok történnek), sőt éppen ellenkezőleg, egy ilyen bulvár jellegű történet önmagában kb. tíz percig lenne érdekes, hanem éppen attól, ahogy el tudja feledtetni a helyzet extremitását és csodálatos és igaz emberi pillanatokat mutat meg nekünk. A család életét úgy tudja megnyitni előttünk, hogy miközben nagyon bensőséges helyzetekbe látunk bele, soha nem válik tolakodóvá vagy ízléstelenné a film.
Az izraeli játékfilmeket és sorozatokat is szokás magasztalni. Szerinted indokoltan? Mi magyarázza, hogy ennyire fontos Izrael filmgyártása, mikor kezdődött ez a folyamat? 
Én csak arra emlékszem, hogy amikor először jártam Izraelben a nyolcvanas évek végén és néztem a tévét, meg egy-egy izraeli filmet, akkor azok az addigra már leszálló ágban lévő magyar filmiparhoz képest is nagyon B ligásnak tűntek. Nem tudom, mi történt, és pontosan mikor, de egyszer csak valóban azt láttam, hogy elképesztően jó filmek jönnek ki sorra, miközben itthon a filmgyártás csak egyre mélyebbre süllyedt, és hát azzal együtt is, hogy valamelyest talán most újra erőre kapott, az izraeliek már nagyon elhúztak. Amúgy nem csak tőlünk, szerintem úgy általában is a világ élvonalába kerültek. Azt érzem a filmeken, hogy iszonyat erő van bennük, és most már vizuálisan is nagyon profik. Amúgy a videoklippjeik is elképesztően jók.  Hogy mik az okok, azt csak sejtem. Az ilyen változások mindig többtényezősek, de ha az ember elmegy Tel-Avivba, ami a 80-as évek végén még budapesti szemmel nézve is egy kis vidéki porfészeknek tűnt, most meg egy hihetetlenül dinamikus metropolisz tele élettel, kreativitással, energiával, egy multikulturális és szabad szellemű város, akkor érzékeli a változások forrását.
Mennyire tudja alakítani az izraeli filmtermés, amely jellemzően kritikus képet fest az ország belső konfliktusairól, a magyar zsidóság, egyáltalán, a magyar közönség Izrael-képét?
Nekem az a benyomásom, hogy egy szűk közeget leszámítva a magyar zsidóság nagyon kevéssé nyitott a progresszív, provokatív alkotásokra, tehát például olyanokra, amelyek problémákkal szembesítenek bennünket. Persze, hozzáteszem, hogy ezzel nem csak a zsidók vannak így. De sokan egyrészt nem is értik a nagyon bonyolult izraeli helyzetet, másrészt a többség miután érzelmileg elkötelezett Izrael iránt, nem szívesen foglalkozik a konfliktusokkal, hisz egyfajta erős bástyaként tekint az országra. Megjegyezném, hogy az is érdekes, hogy a kívülről egészen durvának tűnő ellentétekkel együtt is a társadalom szolidárisabb és együttműködőbb, mint a politikai uszítástól feltüzelt és szélsőségesen indulatos szekértáborok által megosztott, de valójában nagyon is homogén magyar társadalom. Talán annyi hatása van mégis ezeknek a filmeknek, hogy megértik az emberek, lehet és fontos problémákról beszélni, és emiatt nem fogják megkérdőjelezni valakinek a zsidóságát vagy hazája iránti elkötelezettségét. Az mindenesetre talán még mindig szokatlan lehet egy budapesti zsidó számára, hogy a zsidók ennyi félék lehetnek, és főleg, hogy ennyire más képet mutathatnak, mint ami a zsidóságról benne él. Még ennél is furcsább lehet az az egészen döbbenetes tapasztalat, hogy a zsidók mennyire pontosan ugyanúgy viselkednek, mint bármely nép a világban.
Számos izraeli játék és dokumentumfilmet, sorozatot ihletnek az ország belső feszültségei, az arab-izraeli konfliktus múltja és jelene, a szekuláris és ultraortodox „résztársadalmak” ütközései, a keleti/afrikai zsidó tömegek integrációja stb. Valóban ezekből a sajátos, Izrael-specifikus társadalmi feszültségekből élne az izraeli filmgyártás? 
Az egészen biztos, hogy a művészet számára ez az éles és sokszor végzetes konfliktusokkal terhelt turbulens világ nagyon megtermékenyítő hatású. A dráma mindig attól erős, ha valami végzetes, feloldhatatlan konfliktusra épül, és ebből van Izraelben dögivel. Az ember nézi ezeket az európai művészfilmeket, és csak a melodramatikus nyavalygást látja, a középosztály unatkozását, aki jó dolgában már nem tud magával mit kezdeni, meg a szépelgést, meg a nyakatekert, de valójában tét nélküli, vagy teljesen érdektelen, és főképp rettentően csinálmányos történeteket. Az izraeli filmek  valós és kőkemény konfliktusokat tárnak elénk, ami azokból az élményekből születnek, ami nap mint nap éri az ott élő embereket.  De ahhoz, hogy valóban színvonalas alkotások szülessenek, rengeteg egyéb feltétel is szükséges, mindenekelőtt az a szabad légkör, ami különösen Tel-Avivot jellemzi, és az a szakmai tudás, amit a világszínvonalú izraeli egyetemeken lehet elsajátítani, vagy éppen az amerikai egyetemeken, ahová úgy tudom, nagyon sok izraeli szakember járt. De az is fontos tényező, hogy ezek mind relatíve alacsony költségvetésű filmek, és én úgy látom, hogy a pénz többnyire nagyon rossz hatással van az alkotásra, mert az extrém vizuális hatások válnak fontossá, nem a drámaiság, és mert hatalmas tömegek igényeit kell a gyártónak kielégíteni, ami indokolttá teszi rengeteg pénz elköltését, ami sokszor közhelyes és bátortalan műveket eredményez. És végül nagyon fontos még arról is beszélni, hogy az izraeli társadalom mennyire nyitott a saját, vagyis a róluk és nekik szóló alkotások iránt (és ez az egész kultúrára valószínűleg igaz), és ezáltal bizonyára egy pozitív spirál alakult ki. Az előbb említett igény megteremtette az azt kiszolgálni tudó alkotói közeget, ami ennek köszönhetően annyira ki tudott teljesedni, hogy ma már minőségben is versenyre kel a nemzetközi főleg persze amerikai kínálattal. Magyarországon pedig pont egy ezzel ellenkező folyamatot zajlik.
A Verzió Filmfesztiválon közönségdíjat nyert pár hete Gaál Ilonával közös filmetek, a Végstádium, egy haldokló férfi utolsó heteinek-hónapjainak megrendítő krónikája. Hogyan született ez a film, illetve hogyhogy nem készült még eddig hasonló annak ellenére sem, hogy az élet végessége mindannyiunk talán egyetlen közös problémája? 
Mint minden klasszul sikerült alkotás, ez is nagy egymásra találások véletlenén múlt. Szandtner Dani operatőr barátommal már jó ideje dolgozunk együtt, de Ilonával ez volt az első közös filmünk, és nem tudtuk, hogy mennyire fogjuk egymást inspirálni vagy egymás agyára menni. De csodálatos volt a közös munka, és ez már önmagában szerencse, és persze az is, hogy ezzel a különleges családdal hozott minket össze a sors, mert azt sosem lehet előre kiszámítani, hogy a szereplők hogyan viselkednek majd a kamera előtt. Nekem az a tapasztalatom, hogy Magyarországon különösen nehéz embereket rábírni arra, hogy megnyíljanak és főleg, hogy őszintén viselkedjenek a kamera előtt. Izraelben, de még a Balkánon is szerintem jóval könnyebben találni olyanokat, akik felvállalják véleményüket és személyiségüket a nyilvánosság előtt, és kevésbé játszanak szerepet, valamiféle vastag és színpadias álarc mögé bújva.  A halálról persze rengeteg film készült, sőt, fölfoghatatlan mennyiségben tálalják elénk a halált a filmek és általában a média, főleg a brutalitás formájában, ami iránt a szórakoztató iparnak hihetetlen mértékű és egyre fokozódó addikciót alakított ki az emberekben már egész kisgyerekkortól kezdve. De persze valójában nem foglalkozunk vele, mert mindent, ami természetes jelenség, azt vagy hárítjuk, vagy addig plasztikázzuk, amíg az eredeti formájához kábé semmi köze nem lesz. Így vagyunk a társadalmi kapcsolatokkal, az állatokhoz fűződő viszonyunkkal és sok egyéb mellett persze a halállal is. Azt gondolom, hogy a filmünk szereplőiben az volt a különleges – túl a nyitottságukon –, hogy még megőrizték a halálhoz fűződő természetes viszonyukat. És persze fontos az is, hogy mi fokozottan ügyeltünk arra, hogy ezt hitelesen mutassuk be – jegyzem meg hasonló szemlélettel, mint amit az izraeli rendezőknél is látunk –, de az, hogy ez a film az újdonság elementáris erejével képes hatni, valójában azt jelzi, hogy mennyire torz, mesterkélt és hamis világban élünk.
A járvány alatt milyen online, zsidó tematikájú, kulturális programokat ajánlanál nekünk?
Egyrészt próbálok bekapcsolódni az online ünnepek megtartásába. Leginkább a Vári Gyuri által vezetett kis közösséget látogatom, de Schönberger Ádámékhoz is igyekszem bekukkantani, meg szerencsére most már nagyon sok gyülekezeti vezetőnek van online programja, szerintem ezek klassz dolgok, és azt remélem, hogy amikor visszatérünk az online száműzetésből az offline világba, akkor talán még jó hatással is lesz a közösségekre az online részvétel intenzívebbé válása. Aztán feliratkoztam egy izraeli internetes filmes csatornára, az izzy-re, ahol lehet szemezgetni érdekes dolgokat, meg néha segítek Borgula Andrásnak építeni a színházát, ami testmozgásnak sem haszontalan a kényszerű tespedés közepette, merthogy most sem focizni, sem úszni nem tudok járni.

Hol dolgoztál korábban? Hogyan kerültél a levéltárba önkéntesnek és milyen feladatokkal foglalkozol? Mit élvezel a legjobban a munkádban? Mi szerinted a legnagyobb kihívás benne?
Épp tíz éve, már nyugdíjasként kerültem a Zsidó Levéltárba önkéntes munkatársként. Történt ugyanis, hogy helyet kerestem a közösségi térben annak a kortárs zsidó krónikának, amelyet évek óta készítettem, szabadidőmben, otthon. A feldolgozás szempontjait Komoróczy Géza professzor úrral alakítottuk ki a kilencvenes évek elején az MTA Judaisztikai Kutatócsoport keretében. Akkor még kiadványokban gondolkodtunk. A digitalizáció fejlődésével azonban ennek már nem sok értelme lett volna, a változtatásokat jobban követő-tűrő, interaktív megoldást kellett keresni. Tanár úr beleegyezett abba, hogy máshol keressek helyet az összeállításnak. 
Toronyi Zsuzsannával régen ismertük egymást. A Rabbiképző Könyvtárában, a szemináriumban működő Yahalom Szabadegyetemen találkoztunk, melynek fiatal vezetői a zsidó tudományosság és művészetek iránt elkötelezett fiatalok: Schweitzer Gábor, Toronyi Zsuzsanna és Török Petra voltak. Zsuzsával találkoztunk az ELTE - MTA Judaisztikai Kutatócsoportban végzett munkák során is. 
Elsőnek neki kínáltam fel a krónikát, s ő örömmel befogadta. Az anyag addig elkészült, 1992-től 2010-ig terjedő része felkerült a levéltár honlapjára, a többi év anyaga azóta is otthon készül tovább - a Covid idején is. 
Egyfajta tükör ez a zsidó kulturális életről, tudományról, könyvkiadásról, fontos vitákról, történésekről a jelenkor és az utókor számára. Élvezem az anyaggyűjtést ma is, noha jóval nehezebb, mint korábban volt. Sok a zsidó vonatkozású esemény, ezek egy részéről az azóta örvendetesen megszaporodott zsidó média jobbára beszámol, de kihívást jelent kiszűrni a megörökítésre érdemeseket, megtalálni azokat, amelyek a sajtó figyelmét elkerülték. Ez tehát az otthoni munkám továbbra is. 
Hogyan kezdődött az itteni munkád, mivel indítottad?
A Zsidó Levéltárba kerülve először a mintegy ötezer kötetnyi könyv katalogizálását csináltam meg – visszatalálva eredeti, könyvtárosi foglalkozásomhoz. Soha nem lettem volna pályaelhagyó, ha ebből meg lehetett volna élni. De bármivel is foglalkoztam később, a háttérben mindig volt egy könyvtáram, aminek szabadidőmben gondját viseltem. Ilyen lett a Rabbiképző Könyvtára is, melynek rekonstrukcióját a nyolcvanas évek végén indítottuk el. A Soros Alapítvány és a később Fotex-alapító Várszegi Gábor támogatása tette lehetővé, hogy a negyven éves port, a negyven év után is meglévő belövési nyomokat eltávolítsuk a könyvtárból: hogy megkezdődhessen a rekonstrukció, és újra rendszeresen működjön a könyvtár. Hazahoztuk az Eichmann kommandó által Prágáig cipelt, a Szeminárium könyvtárából elrabolt mintegy háromezer kötetnyi könyvtári állományrészt. Sohasem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor a könyvekkel megrakott kamion negyven év után végre hazaindult Prágából Budapestre. Habent sua fata libelli. Hazajöttek.
A Zsidó Levéltárban célszerű volt olyan feladatokat találni számomra, amelyeket önállóan, mások közreműködése nélkül végezhetek, tetszés szerinti, rugalmas időkeretben, nem zavarva mások munkáját. 
A második nagy munkám a Levéltárban a Dohány utcai zsinagóga ülésrendjének adatrögzítése volt. Munka közben plasztikusan kirajzolódott előttem Pest-Buda korabeli zsidó társadalmának szerkezete. Bárki szociológus-, történész-, judaista-, irodalomtörténész stb. számára nagyszerű kutatási, szakdolgozati téma! Sajnálom, hogy amikor magam írtam szociológia szakosként szakdolgozatomat 1985-ben, nem volt tudomásom a Dohány utcai zsinagóga építésének körülményeiről. Az ülések értékesítéséből finanszírozták ugyanis az építés költségeit, egy-egy frekventált üléshely értéke akár egy házéval is felért. Bizony ezt a témát választottam volna, bár a zsidó identitások szépirodalmi ábrázolása sem volt rossz téma, amiből végül is megírtam a dolgozatot. 
Aztán úgy alakult, hogy a Levéltárba egyszerre sok irat, illetve hagyaték került. Szinte mind rendezetlenül, átválogatás nélkül. Ezek között olyan hatalmas anyagok is voltak, mint Schweitzer József professzor úr hagyatéka, benne az Országos Rabbiképző és intézményeinek irat-, és könyvanyagának részleteivel. A könyvek a Rabbiképző Könyvtárába kerültek. Nagy mennyiségű irat és könyv volt Lazarovits Ernőé, a Mazsihisz külügyi vezetőjéé és Mose Moskovits rabbié is. 
Hogyan kell nekikezdeni egy ilyen hatalmas munkának? 
Mindhárom állomány átválogatása heteket vett igénybe, s a tulajdonképpeni feldolgozás csak azután kezdődhetett. A feldolgozási munka talán legnehezebb része ez az első fázis: el kell dönteni, mi az, ami maradhat, ami a Levéltár gyűjtőkörébe tartozik, és mi az, ami már nem. 
A következő lépés az ismerkedés a megmaradt iratanyaggal, amikor az állomány rendezésének szempontjait kell kialakítani. Nagyon izgalmas, és sok hely kell hozzá. Iratkupacok iratkupacok hátán, por és látszólag rendetlenség, ameddig a szem ellát. Úgy tűnik, soha nem lesz vége. A külső szemlélő ilyenkor kifordul a látványlevéltár (látványraktár) ajtaján. Ráadásul minden munkanap után el kell pakolni az iratanyagot a feldolgozottságnak abban az állapotában, ahová eljutottunk éppen, mert a hely, amiből mindig kevés van, kell a többi munkatársnak is. Igen, a levéltáros és a könyvtáros jelentős, és sokszor piszkos anyagmozgatást végez munkája során. Nagyon kell szeretnie azt, amit csinál! Nekem ez a nagy játékom! 
Amikor kialakult az iratanyag rendezési struktúrája, akkor lehet végre tételesen jegyzékelni, végre megtudjuk, mink is van egyáltalán. 
Itt véget ér az én munkám. Azt eldönteni, hogy ebből mi nyilvános, mi nem, mit kell digitalizálni, miből készüljön kiadvány, kiállítás, album, kutatási téma, stb. – már nem az én kompetenciám. Ha valami különlegességet találok a feldolgozás során, arra persze felhívom a kollégáim figyelmét, teszek javaslatot is kiadványokra, kutatási témákra is például, de a kutatókkal, felhasználókkal való kapcsolattartás már nem fér bele az időmbe. És a tanulmány-, illetve cikkírás sem. Pedig hetente bukkannak fel új, megír/andó/ható témák, de azt gondolom, önkéntesként akkor vagyok a leghasznosabb, ha minél több iratot dolgozok fel. Tetemes a feltáratlan iratanyag, naponta lehetne bejárnom a levéltárba. De ebben nem csak a Covid akadályoz, hanem az életkorom is. Általában heti két napot dolgozom bent, ha nincs valami különösen fontos esemény, ami miatt gyakoribb megjelenés szükséges. 
Úgy tudom, nagyon sok hagyaték megy át a kezeid között. Milyen érzés ezekkel foglalkozni? Mesélsz egyről, amit kiemelnél közülük?
Benoschofsky hagyaték
Eddig a már említetteken kívül feldolgoztam Benoschofsky Imre és Ilona hagyatékát. Számtalan beszéd és óravázlat maradt fenn mindkettőjüktől. Egyebek mellett a főrabbi úr tanítványainak dolgozatai között megvan Hochberger László későbbi főrabbié is 1950-ből. A Scheiber Sándor negyvenedik születésnapján elmondott tréfás köszöntő, valamint egy reverendakészítési számla is fennmaradt a hagyatékban. Megvan a leégett Öntőház utcai zsinagóga néhány 1934-1942 között keletkezett irata, egy, a rádióban elmondott beszéd a főnök, Soós Imre engedélyezési szignójával – a kor szellemének megfelelően! A Pápai Követség oltalomlevele mellett a Svéd Követség igazolása is fennmaradt 1944-45-ből. Benoschofsky Imrét a most eltávozott Schmelzer Herman Imre St. Galleni főrabbi temette 1971-ben. A hagyatékban olvasható ez a temetési beszéd is. Benoschofsky Ilona hagyatékában receptek és naplók is találhatók. Köztük egy Háztartási könyv 1946-ból és 1956-ból is. Pincenaplója 1956-ban íródott, mindegyik kordokumentum, kutatásra, esetleg kiadásra is érdemes lehet.
László Zsigmond hagyaték  
Sándor László Los Angeles-i főkántor hagyatékában is van egy napló a rengeteg kotta, partitúra, szövegkönyv és hanglemez mellett. Az ORZSE diákjain kívül a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói számára például biztosan kincsesbánya ez a hagyaték. Mint ahogy László Zsigmond zenetörténész, irodalomtörténészé, nyelvész, műfordítóé, a Goldmark Károly Zeneiskola egykori igazgatójáé is. Fennmaradt francia nyelvű levelezése eredetiben Romain Rollanddal, de sokakkal levelezett a hazai kortárs zenei és irodalmi életből. Így kerültek levelek a levéltár állományába Ránki Györgytől, Újfalussy Józseftől, Bárdos Lajostól, Illés Endrétől, Király Istvántól, Szabó Ferenctől, Szabolcsi Bencétől és Miklóstól, Szemere Samutól, Szöllősy Andrástól, Vujicsics Tihamértól, Vámos Tibortól, Waldapfel Imrétől. A korántsem teljes névsor alapján a magyar szakos hallgatókkal, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeummal is bővül a potenciális érdeklődők köre. 
Zsoldos hagyaték 
Hát még ha Zsoldos Jenő irodalomtörténész hagyatékáról is szót ejtünk! Zsoldos a Zsidó Szemle szerkesztője, az IMIT igazgatósági tagja, a Libanon szerkesztője, a Zsidó lexikon szócikk írója is volt egyebek mellett. A hagyatékban számos szótörténeti és más lexikon szócikk elkészítéséhez készült gyűjtés anyaga megtalálható. Megvan levelezése is Újvári Péterrel, a Zsidó lexikon főszerkesztőjével. A Szeminárium Könyvtárát is vezette, mindenkivel kapcsolatban volt, aki a magyarországi könyvtárügyben akkor számított. Levelezett Fitz Józseffel, Kozocsa Sándorral is. Igazgatósági tagja volt a Zsidó Múzeumnak, 1944-ben az OMIKE kultúrtanácsának is. Ezeknek a tisztségeknek mind nyoma van a hagyatékban. Számos levél megmaradt tanítványaitól, s az akkori kortárs irodalom számos szereplőjétől. Szoros munkabarátság fűzte Scheiber Sándorhoz, több Scheiber kézirat is Zsoldos Jenő hagyatékából került elő. Egyik kedvencem Scheiber professzor Csokonai óravázlata, gyönyörű kézírásával.
Schultheisz hagyaték 
Az egyik, mondjuk úgy, katartikus élményem a levéltárban a népes Schultheisz-család hagyatékának feldolgozása volt. Teljesen véletlenül, ebből a hagyatékból tudtam meg, hol volt a szülőfalumban, Biatorbágyon  zsidó temető. A család egyik vészkorszakot túlélt tagja, Schultheisz Gáborné kezdeményezte a temető felszámolását. Fennmaradt az erről folytatott levelezés a Chevra Kadisával 1958-ból. A fellelt dokumentumok alapján megtaláltuk a szintén biatorbágyi gyökerű Bányai Viktóriával, a zsidó temetők nagyasszonyával a felszámolt biai temető sírjait a Kozma utcai temetőben. Úgy érzem, ez a lelet méltó honorárium az önkéntes munkámért. 
A család másik nevezetes tagja, Schultheisz Miksa a zsámbéki zsidó temető felszámolását kezdeményezte ugyanekkor. Schultheisz Miksa a BHÉV igazgatóhelyettese volt 1932-től, műgyűjtő, a Budapesti Zsidó Hitközség munkatársa, 1950-től a Szimbolikus Nagypáholy tagja. Fennmaradt ketubája Spitzer Erzsébettel, valamint egy ruhaadomány igazolása a munkaszolgálatosoknak. 
Schultheisz Miksa kislányáról, a tízéves korában agydaganatban meghalt Schultheisz Mariettáról a képzőművészetben és az irodalomban is megemlékeznek. Bokros Birman Dezső Schultheisz Baba portréja címmel készített fejszobrot, a kislány 1930-ban bekövetkezett halálára pedig Várnai Zseni írt verses búcsúztatót. Ez utóbbi gépiratban megvan a hagyatékban.
A mindössze tíz évet élt kislány, Schultheisz Baba iskolai füzetei, rajzgyakorlatai, lovaglólecke jegyei a Trattersaalba, a Park Szanatóriumban végzett vizsgálatai mind a hagyaték részei. Érdemes lenne részletesebben foglalkozni velük akár életmód kutatási szempontból is. 
Az egész Schultheisz család a felső tízezer életmódját követte, kiterjedt kapcsolati hálóval. Miksa műgyűjtőként sok kortárs képzőművésszel levelezett, köztük Hincz Gyulával, Szobotka Imrével is. Fennmaradt irat szerint 130 Napóleon aranyat követelt vissza a soá után, amelyet nem kapott vissza a „megőrzésből”.
A család a Bajna-Esztergom-Zsámbék-Bia-Pest régióban élt, a hagyatékban elsőként Jakab 1827-es igazolása olvasható arról, hogy született esztergomi, nem bevándorló….
Schultheisz Emil orvos, egyetemi tanár, 1974-1984 között egészségügyi miniszter szintén tagja a családnak.
Silbiger hagyaték 
Silbiger Bora levéltárunkba került hagyatéka láthatóan töredékes, kifosztottnak tűnik, bár így is tetemes mennyiségű. Főleg kiterjedt levelezését tartalmazza. A valószínűleg anyagi okok miatt be nem fejezett orvosi tanulmányai után felkapott grafológusként, jósnőként működött. A nálunk lévő anyagból vendégkönyve az érdekes, kapcsolatba került például József Attilával, a hatvanas években pedig André Kostolany-val is. 
Volt bátorsága tőzsdei árfolyamok jóslásra is, levelezéséből sok munkával kihámozható, miként követte a szocializmus idején(!) nyugati tőzsdék árfolyamait, miként adott megbízásokat külföldre, tőzsdei ügyletekre, s a nyereséget hogyan realizálta itt, Budapesten az IKKÁ-n keresztül. Egykori gazdasági szakújságírói múltammal döbbenten sejtettem meg, milyen szerteágazó logisztikával építette fel magánzó életmódját. Akinek van kellő elszántsága a több száz levél, számtalan feljegyzés elolvasására, jó kis gazdaságtörténeti, és persze kultúrtörténeti dolgozatot készíthet Bora segítségével. Személyéről olvashat Szüts Miklós most megjelent „A Földön élni ünnepély” (78-81. p.) című könyvében, illetve Deák Kristóf Foglyok című filmjében is felbukkan a jósnő, Silbiger Bora. 
Korábban Scheiber Sándor és Landeszman György is foglalkozott Silbiger Bora pácienseivel az irodalmi életből, Fedor Ágnes pedig Karola és kora címmel regényt írt róla. 
Galambos hagyaték
Amennyire Silbiger Bora személye, gátlástalan machinációi nem az én világom, az első döbbenet után annyira megérintett Galambos Szilveszter sorsa.
Hagyatéka mintegy 15-20, megtermett fekete műanyagzsák formájában jelent meg a levéltár előterében – nem sok jót sejtetve. A feldolgozás során derült ki, hogy Galambos Szilveszter teljesen egyedül volt élete utolsó éveiben, mindenét a Mazsihiszre hagyta, és rajtam kívül senki nem látta ezt a hagyatékot. Nem válogatott ki senki semmit, nem semmisített meg semmit, ahogy jött, úgy zsákolták a be az iratanyagot, teljesen kiszolgáltatottá téve így az örökhagyót. Nagyon megrendítő élmény volt számomra az elmúlás megsejtése. Aztán haladva a feldolgozással olyan intim dolgokról szereztem tudomást, amiről nem szerettem volna, és az örökhagyón kívül senki másra nem tartoznak. Némi töprengés után az emberi méltóságra való figyelem mellett egész formás kis anyagot sikerült összerendezni a hagyatékból. Galambos Szilveszter mindenkit ismert a kortárs művészeti életből, sokakhoz írt személyre szóló verset, konferanszot, kabarét. Ezek közül a hagyatékkal soknak a kézirata a levéltárunkba került. A könnyű műfaj, a humor koronázatlan királya volt. Ajánlom az SZFE hallgatóinak – ha majd… De voltak zsidó tárgyú írásai is. 
Az eddigiekben több, akár kiadásra alkalmas naplóról esett szó, mindet nők írták. Akár egy női antológia anyagai is lehetnének. Még egy érdekes, bár tragikus sorsú nőalakot emelnék ki a hagyatékokból. Mose Moskovits lányáról, a 24 éves korában szerelmi bánatból öngyilkos Michelle Moskovitsről (1960-1984) van szó. A fotóművészként indult fiatal nő életéről sokat elárulnak a hagyatékban maradt iratai, fotói, írásai, levelei. Filmforgatókönyv írók, rádiójáték szerzők, figyelem! 
Milyen olvasmányt / filmet / tanulmányt ajánlanál, ami segít kikapcsolódni? Találkoztál már a mostani helyzetre reagáló, érvényes, érdekes műalkotással? Van olyan szöveg, kép, film, zenemű, amelyet most különösen aktuálisnak érzel?
Oláh Kata Zuniverzum – Jelenetek egy szerelemből című kisjátékfilmje éppen a pandémia teremtette élethelyzetekről szól - mindenkinek ajánlom. A kisfilm családi vállalkozásban készült. Az alkotók több generációs filmes családban élnek és alkotnak. A generáció alapítója Oláh Gábor törte meg a makacs elhallgatást a budapesti soáról a harmincadik évfordulón, 1974-ben. Az ekkor forgatott Gettó című filmjének forgatási körülményeiről a Ne nézz a harmonikásra című novelláskötetében, illetve a Holmi 2014/ szeptemberi számában olvashatunk Időkereskedő címmel. A családtörténet részleteit a Beágyazott emlékeink című filmben dolgozta fel Oláh Kata és testvére, Oláh Judit. Oláh Judit filmrendező, Kata testvére Visszatérés Epipóba című új dokumentumfilmje szerepelt az idei Verzió dokumentumfilm fesztiválon is.
Könyvajánlataim  között az első Oláh Gábor új, 100 fotót és 100 prózát tartalmazó izgalmas könyve, amely a héten jelenik meg az Ab Ovo kiadónál Az álomlehallgató címmel. Olvasására ajánlom továbbá Kolosi Tamás könyves, szociológus Polgárnak lenni című önéletrajzi beszélgetését Ferenczi Borbálával. 
Závada Pál Budaörs könyve, a Wanderer című, a svábok megtelepedéséről, majd kitelepítéséről szól bőséges fotóanyaggal. Mintegy mellesleg az is kiderül, miért nem éltek ott zsidók sohasem. 
Szüts Miklós festőművész „A Földön élni ünnepély” című önéletrajzát már félig elolvastam. A Magyar-zsidó identitásminták címmel megjelent kötetet nem olvastam még, de a Marczali Henrik Kutatócsoport által tavaly november 18-án rendezett konferencián ott voltam. Szívből ajánlom.
Zene? Ligeti György – Mundruczó Kornél Evolúció című produkcióját ajánlom.
Mi a kedvenc tárgyad/dokumentumod/alkotásod a gyűjteményből és miért pont az?
A Sorost gyalázó 2017-es plakáttépő tüntetésről én voltam az, aki a tépést elhoztam, és a Levéltárnak adományoztam: Soros nevess! Az első plakáttépő, aki felkaptatott a létrán, Kovács M. Mária volt. Emlékéből fakadjon áldás!
Mik a terveid arra az időre, amikor minden megnyit újra, elmúlik a vírusveszély? Hová mennél először? Milyen feladatok várnak rád a levéltárban?
Próbálok minél több kulturális eseményre eljutni. Ezek hiányát viseltem a legnehezebben. A neten ugyan jócskán kibővült a kínálat, de az nem pótolja az együttes élményt. Életemben kevés helyen jártam, van mit bepótolnom. Amint újra lehet, utazni szeretnék Sajó Tamással Rómába, Firenzébe, Szicíliába.


Zalai-Dér hagyaték 
A levéltárban izgalmas feladatok várnak. A Zalai-Dér hagyaték már a Covid alatt került a levéltárba. Mennyisége alapján könnyű, gyors feladatnak ígérkezett, ezért hozzáfogtam a feldolgozásához – megszakítva a Rabbiképző óriási iratanyagának feltárását. Hát nem könnyű préda a Zalai-Dér hagyaték, nagyon tömör, nagyon érdekes és gazdag anyag. Több generáción átívelő hagyaték. Hatalmas levelezés van az első világháború idejéből, s a másik háborúból, az ukrajnai munkaszolgálatból is. A levelezőlapok száma több száz is lehet. Több női napló is van a hagyatékban. Az egyik Dér Marianna festőművészé, a másik talán Dér Vera szobrászé. Eredetinek tűnő Dér Mariann rajzok is vannak, sok régi fotón kellene megfejteni, ki kicsoda a kiterjedt és befolyásos családban… Szerintem nem kizárt, hogy kiadványt és kiállítást is kellene készíteni a hagyatékból. Esetleg hangjátékot. Surányi András-Kőszegi Edit páros Anonim napló a pokolból című kétrészes rádiójátéka most ment a Klubrádióban. Ilyenekhez nekünk is van anyagunk bőven. 
Ha elkészültem a Zalai-Dér hagyaték jegyzékelésével, ismét visszatérek a Rabbiképző irataihoz. Olyan iratokat mennek át a kezemen például, amelyeken a rabbi (és egyéb) vizsgákat Hoffer Ármin, Büchler Sándor, Kiss Arnold, Goldziher Ignác, Bacher Vilmos, Bánóczi József, Venetianer Lajos értékelték - hogy csak a legnagyobbakat említsem. Ahol Pintér Jenő az érettségi elnök, Hevesi Simon kéri a könyvtári nyitva tartás meghosszabbítását, Freund József és neje pedig aláírja a Rabbiképző alapításának okiratát.

A Hanuka ma talán a legnépszerűbb zsidó ünnep, miközben nem tórai, még csak nem is bibliai eredetű, a zsidó vallási hagyományban nem foglal el igazán kitüntetett helyet. Mi az oka ennek a népszerűség-növekedésnek és mikor kezdődött ez a fényes diadalmenet?
A válaszom első részében szeretnék egy ellenszenves rabbi hagyományt feleleveníteni, valami olyat mondani kezdetnek, ami héberül van, mert annyira kifejező, annyira pontosan mondja el, mi teszi kivételessé a Hanukát: 
החידוש במעשה הוא היה שבמקום להיהרג על קידוש השמ כאשר ה חסידים בחר לחרוג את הצורר
Először vázoljuk a mondat elhangzásának szituációját, hogy amikor a görögök és a hozzájuk csatlakozó zsidók megpróbálták rábírni Mátitjáhu ben Johánánt, aki Modinben volt főpap, hogy imádjon bálványokat, akkor ő, a társaival felkelt és megölte a görög tisztet és zsidó csatlósait. Ebben az volt a nóvum, a „hiddus”, hogy ahelyett, hogy a többi jámbor zsidóhoz hasonlóan ő is meghalt volna „a Név megszenteléséért”, inkább úgy döntött, hogy ő fog végezni az elnyomóval, ezt jelenti a fenti héber mondat. Az egész zsidó hagyományban meglehetősen egyedülálló elhatározás, hogy egy zsidó nem mártíriumot vállal a hitéért, inkább azt preferálja, hogy legyen csak mártír az ellenség. Ebben a modern Izrael állama magára ismerhet, magára is ismer, a cionizmus, illetve Izrael megszületése az egyik oka a Hanuka viszonylag friss népszerűségének. 
A másik ok bizonyára az integráció, az, hogy a keresztény és a zsidó gyerekek elkezdtek együtt iskolába járni, és ez a helyzet rámutatott december havának zsidó deficitjére. A zsidó szülőknek szükségük volt valamire, ami versenyképes lehet a karácsonnyal. Szerintem ez a két folyamat lökte meg a Hanuka népszerűségét, ezeknek köszönhető ez a szép sportsiker, amit a XX. század második felében elért.
Annak sincs szerepe az áttörésben, hogy nincs munkatilalom, böjtölni egyenesen tilos? Csak gyertyát kell gyújtani, ami ráadásul szép és kedves dolog, kivált akkor, ha a napok rövidek és amúgy folyton sötét van, illetve mondani két-három rövid áldást és fülbemászó dalokat énekelni. Ehhez jön még a latkesz, a szufgánia, a trenderlizés és az ajándékok, szóval kevés befektetéssel nagy érzelmi hasznot hajt a hanukázás. 
De, ezeknek is fontos szerepe van, még 357 ilyen ünnepnap és a világ visszatér az ortodox zsidó vallásgyakorlathoz. Az idétlenkedést abbahagyva, az, hogy mindenki, növekvő sorrendben, a napok számának megfelelő, végül nyolc gyertyát gyújt, az a lehető legszebb módja a micva végreahajtásának, és minden zsidó így csinálja ma már. Ebben nagyon aggályos, gondos, önmagunkkal szemben a legmagasabb igényekkel fellépő zsidók vagyunk mind, és ez még tovább emeli az ünnep fényét. Hogy másképp is lehetne a micva minimumát teljesíteni, a legtöbben nem is tudjuk, a „megúszós verzió”, a családonként vagy családtagonként egy-egy gyertya gyújtása az ünnep minden napján, teljesen ismeretlen, és ez jól van így. Ebben mindenki egyformán világbajnok, a hagyománytól távolabbi és a hozzá közelebb álló zsidó emberek egyaránt magas szinten és boldogan tudják ezt a micvát teljesíteni – és valóban nagyon nagy a jutalma, hogy mekkora, azt pontosan a Jóisten tudja. 
A Te összefoglalódból is kiderül, hogy azért ez egy véres, kegyetlen történet, ha kicsit belemélyedünk. Hogy lehet ezt összekötni az ajándékozgatással és a fánkevéssel? Ha a kardozás és a zsidó szuverenitás nem lelkesít esetleg eléggé valakit, annak mit jelenthet az ünnep? Pláne egy asszimilált zsidónak, akit egyáltalán nem taszít kora hétköznapi és magaskultúrája, a kortárs „hellenizmus”?
Azok, akik kevésbé kardoznának, vagy ölnének meg embereket, azt tanulhatják ebből, mennyivel nehezebb felállni a szellemi megsemmisítési kísérletekből, mennyivel hosszabb távú a hatásuk még a fizikai fenyegetettségénél is. Amikor a zsidóságot a fizikai megsemmisülés veszélye fenyegette, az, ha nem is rögtön, de az esemény „másnapján” védekező erőket mozgósított, és ennek hosszú távú hatása is volt. Amikor viszont támad egy zseniális antiszemita, aki fizikailag nem akarja megsemmisíteni a zsidókat, csak a hagyományaikat akarja kiirtani, bizonyos értelemben nehezebb védekezni ellene. A nácizmusnak a zsidó közösségben végzett pusztítása egyfelől nyilván sokkal súlyosabb, mint a kommunizmusé, másfelől a pusztító beavatkozás erős reakciókat vált ki, energiákat mozgósít. A ’45 és ’89 közötti korszak viszont csak megtört, altatott, kocsonyásított, ölte és nem mozgósította az energiákat. A Hanukát megelőző üldöztetés időszaka olyan, amilyen ez a korszak volt, míg Hámán fenyegetése, a Purim története a nácizmushoz hasonlít inkább. Látjuk az elmúlt 30 év történetét nézve, hogy milyen nehéz talpra állni a szellemi pusztítás után. Mi, akik ma élünk, valamennyien, hanukai nemzedékek vagyunk, a talpraállás korszakának gyermekei. Talán ezért is kötődünk, az első kérdésre visszautalva, épp mi ennyire a Hanuka ünnepéhez.
Szép és fontos spiritualizálási javaslata ez az ünnepnek, de a hagyomány nem csak ilyen. A Máoz Cúr nevű ének, amelyet mind dalolni szoktunk, és fülbemászó dallama van, mégiscsak mészárszékről beszél és Edom (a rabbinikus irodalomban Róma), vagyis a kereszténység végéről. Ez azért meglehetősen kevéssé énekelhető nyugodt szívvel, ha érti az ember. Mit lehet csinálni a Máoz Cúrral?
Ugyanazt, amit a Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta kezdetű művel, amelyet óvodai ünnepségeken szokás volt énekelni anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutott volna fennakadni a pajzán szövegen, pedig viszonylag egyértelmű, miről van szó. Ezt lehet csinálni a Máoz Cúrral is, hagyjuk a jelentését szépen a homályba veszni. Annál is inkább, mert az Örökkévaló végtelen kegyelméből a magyar zsidóság nagy többsége nem tud eléggé héberül ahhoz, hogy bármit megértsen belőle, szóval van remény. Ismét komolyra fordítva a szót, történeti kontextusba kell helyezni „Edom elpusztítását”. Ez a szöveg akkor fogalmazódott, amikor a megszokottnál is rosszabbul ment a zsidó közösség sorsa a keresztény Európában, az ilyen dalokban a fájdalmuk nyilvánult meg. Az egyiptomi kivonulás történetében látjuk, hogy „rosszul bántak velünk az egyiptomiak”. Ha az eredeti hébert pontosabban akarjuk fordítani, azt mondhatjuk, hogy „rosszá tettek minket az egyiptomiak”. Az üldöztetés valójában nem nemesíti a jellemet, bármit is tart erről a téves humanista közhely. Ez a szöveg, szerencsére, ma praktikusan halott, még aki érti is, amit énekel, az sem gondolja ezt. Senki nem akarja bántani keresztény társait, ártalmatlan archeológiai emlékké váltak a dal sorai. Persze, ettől még a történeti elemzést el kell végezni.
Soha semmilyen hagyományelemet nem lehet kidobni? A reggeli áldásokban a Te közösséged, a Te kezdeményezésedre, nem mondja, hogy hálás az Örökkévalónak, amiért nem tette őket nemzsidóvá, nővé, szolgává. Mikor kell értelmezni és mikor kell megszabadulni egy-egy hagyományelemtől? 
Az főleg attól függ, milyen mélyen vannak ezek az elemek beágyazódva a hagyományba, illetve a zsidó vallási popkultúrába. A Máoz Cúrt milliók éneklik és ismerik, ortodoxok, reformzsidók, hagyományaikhoz így-úgy kötődő szekulárisok, ennek más a helyiértéke, mint ha egy kis zsidó közösség Pesten nem mondja a reggeli áldások közül azokat, amelyeket említettél. A Love me tendert se lehet kidobni a világkultúrából, így a Máoz Cúrt se a Hanuka ünnepléséből. Van és ezért beszélni kell róla, ami egy lehetőség akár a vallásközi beszélgetésre is, elmondani, hogy miért ragaszkodunk ehhez a dalhoz annak ellenére, hogy szeretjük keresztény társainkat és soha, semmi pénzért sem bántanánk őket. És ez mindannyiunknak mond valamit a hagyomány természetéről, és akár még, mindennek ellenére, közelebb is hozhat bennünket egymáshoz.
Ide kapcsolódhat, hogy bár a héber Bibliában nem szerepel a Hanuka, de az Újszövetségben, az Újjászentelés ünnepéről szólva, futólag, Jézus életét elbeszélve, János evangéliuma megemlíti. Hogyan érdemes egy rabbinak az Újszövetséget olvasnia? Van értelme a vallásközi párbeszédnek, vagy csak egyszerűen szeressük egymást és beszélgessünk inkább a fociról?  
A fociról mindenképpen beszéljünk, igen. A vallásközi párbeszédben nem hiszek, amit láttam ebből, az nem állt közel hozzám, de a beszélgetésben nagyon is hiszek, akár vallási kérdésekről is. Számomra az Újszövetség és általában a keresztény, pontosabban katolikus bibliai kánon elsősorban történeti forrás. A Makkabeusok könyvei éppen a Hanuka kapcsán informatív összefoglaló munkák, fontos tehát ismerni természetesen, a kultúrtörténet megkerülhetetlen részeként, a keresztény bibliai kánont.
A hanukai gyertyatartó a zsidó tárgykultúra egyik legfontosabb darabja és mindig megmozgatta a zsidók kreatív fantáziáját, a múzeumban is van recycling hanukia és kenyérbélből készült munkaszolgálatos hanukia is. Neked van kedvenced?
Egy nagyon-nagyon szép műanyag hanukia bukkan fel az emlékeimben, aminek meg voltam győződve, hogy úgy van kialakítva a belseje, hogy nyugodtan belehelyezhetek egy gyertyát is, az ott leég, és akkor jó lesz. Aztán a nagylányom halk, de határozott suttogására emlékszem: „apa, valami ég”. A hanukia, úgy értem, az egész hanukia volt az. Gyönyörű volt, imádtam, igazán kár érte, csak egy Hanukát élt. A múzeumi gyűjteményből az Eight Days Design tervezői csoport (Darányi András, Hajdu Eszter, Kecskés Orsolya, Égi Marcell) által tervezett hanukiát választanám.
Az idei Hanuka elég lehangoló polgári évet zár, mondj nekünk valami bölcset és vigasztalót a Fények Ünnepe előtt búcsúzóul.
A híres idézetet küldöm mindenkinek: ez is elmúlik egyszer.

Hogyan szólít meg valakit éppen Veszprém megye zsidóságának története? 
Jakab Réka: Gimnazista koromtól fogva nagyon érdekelt a történelem, tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni hivatásszerűen. Az egyetem előtt dolgoztam múzeumban, amihez a családom révén is kötődtem: mindez kijelölte az utamat, amely a múzeum és még inkább a levéltár felé vitt. Miután elvégeztem az egyetemet, két évig Pápán a református egyházi gyűjtemény muzeológusa voltam, aztán a lakhelyemen kaptam állást, a Veszprém Megyei Levéltárban. Így kezdődött. 
Veszprém megyét akkor már értjük. És hogy következett ebből a helyi zsidóság kutatása?  
A levéltárban kezembe került egyszer egy doboznyi iratanyag, a Veszprém megyei zsidóság 1848. évi összeírása. Ahhoz pedig, hogy megértsem, micsoda az, amit a kezemben tartok, meg kellett értenem a dolog kontextusát, tehát lényegében a megye zsidóságának történetét. A pápai zsidókra kezdtem fókuszálni, egy sok tekintetben reprezentatívnak és egyúttal egyedinek, karakteresnek tűnő, nagy létszámú, belsőleg roppant differenciált közösségre: ez jól látszott az összeírás adataiból is, az ugyanis a benne szereplő személyek foglalkozását is feltűntette. Magát az 1848-as összeírást a forradalmi kormány rendelte el, részben a forradalmi események alatt történt szórványos pogromok miatt. Mivel 1840-től megindult a zsidóság betelepülése a városokba, a nyilvántartás célja az volt, hogy látszódjon, kinek van letelepedési engedélye az adott helyen és ki tartózkodik ott jogtalanul. Így jött létre ez a rendkívül érdekes, társadalomtörténeti következtetések levonását lehetővé tévő forrásanyag. Ez lett a doktori témám is: egy dunántúli uradalmi központ zsidó lakosságának társadalmi struktúrája 1848-ban és az ezt megelőző száz évben zajló ehhez kapcsolódó folyamatok feltárása. Ugyanis száz évvel korábban, 1748-ban jött létre itt a zsidó közösség, amelyet akkor még csak 15 család alkotott.
 Az érdekelt, hogyan alakulhatott ki egy ekkora, a korszakban Pápa város lakosságának egynegyedét kitevő, hivatalosan 2962 fős közösség, amelyhez alighanem hozzá kell számolni még néhány tíz főt, akik nem kerültek a városi hatóság látókörébe, így nem szerepelnek a nyilvántartásokban. 
Honnan lehetett az összeírás adatain kívül tájékozódni róluk? 
A forráshiány megnehezítette ugyan a kutatást, de az Esterházyak uradalmi levéltára igen gazdag anyagot kínál a kutatóknak, sokat segített nekem is. 
 A dunántúli zsidók jellemzően Morvaországból, Alsó-Ausztriából érkeztek, először a mai határ menti megyékbe, aztán a török kiűzése és a Rákóczi-féle szabadságharc leverése után innen rajzottak ki a Dunántúl többi részére. Ekkor, a 18. században érték el Veszprém megyét is. 
Azt, hogy ki telepedhet le Pápán, a földesurak, azaz az Esterházyak döntötték el, nem a város. A híres főúri családnak pedig haszonbérlőként volt szüksége a zsidókra a városi és falusi kocsmák, a mészárszékek, a pálinkafőzdék, a boltok, és a vámházak árendálásához. Emellett zsidó kereskedők teremtették meg az uradalomban termelt áruknak a piacát is. Ehhez hasznos volt a rájuk jellemző mobilitás és a kiterjedt kapcsolatrendszerük. A családfők döntő többsége – különösen a korai időszakban – több lábon állt, váltogatták a tevékenységüket a termeléstől a kereskedelemig menően. Bácskai Vera történész ezt a réteget nevezte a későbbi nagyvállalkozók előfutárainak. 
Zajlott a korszakban egy lassú gazdasági modellváltás. Miközben a városi polgárság, jellemzően a céhekbe szerveződő iparosok, a kötött céhes szabályok szerint voltak kénytelenek értékesíteni áruikat, a földesuraknak a 18. század közepétől már egyre inkább olyan szereplőkre volt szükségük, akiket nem kötöttek a céhes ipar szabályai, akik kifejezetten az ő „megbízottaik” voltak, gazdasági érdekeik érvényesítői. A bérlők és a kereskedők, akik felvásárolták a földesúri majorsági gazdálkodásra átállt uradalomban megtermett gabonát és a piacra szánt haszonállatokat, Győrben, ügynökeik révén pedig akár Bécsben is értékesíteni tudták azokat a nagykereskedők számára, ezzel jelentős hasznot hajtva az uradalom részére. 
A Birodalmon belüli, elsősorban a csehországi üveg- és textilipar felfuttatása Mária Terézia gazdaságpolitikájának fontos része volt. Ez az iparág nagy lehetőség volt a pápai Esterházy-uradalom zsidó kereskedői számára a 18. század második felében. A Magyarország gazdasági fejlődésére nézve komoly következményekkel járó birodalmon belüli munkamegosztás szerint Magyarország azoknak a területeknek volt a nyersanyagbeszállítója, amelyeknek elsősorban az iparát fejlesztették. Az Esterházyak bakonyi erdőbirtokaik révén szintén részesei voltak ennek a munkamegosztásnak: zsidó bérlőik szervezték meg a bakonyi hamuzsírfőzést és a hamuzsír cseh, a fiumei kikötőn keresztül pedig távolabbi területekre való eljuttatását. Mindez jelentős bevételt termelt az uradalomnak, és több zsidó család meggazdagodását is eredményezte. A tehetősség növelte ezeknek a családoknak a társadalmi presztízsét a városon belül, és segítette az integrációjukat is. Ez és egyéb tényezők együttállása tette lehetővé a pápai zsidó közösség megerősödését: a város földrajzi fekvése, a rendelkezésre álló nyersanyagok, a gazdaságpolitikai folyamatok, az Esterházyak törekvései, pragmatikus szemléletükből is táplálkozó jóindulatuk. Rájöttek, hogy szükségük van az uradalmuk versenyképessé tételéhez a zsidók tevékenységére és kapcsolataira. Amint – a zsidó közreműködés révén is – megindult a növekedés, vele együtt nőtt a munkaerő iránti igény, ezzel pedig a zsidó közösség létszáma is növekedésnek indult. A zsidók – érthetően – igyekeztek elsősorban saját „hitsorsosaikkal” dolgozni, a folyamatok tehát egymást generálták. 
És az integráció elvezet a 19. század közepén a neológia kezdeteihez, Lőw Lipót pápai éveihez.  
Igen, a reformkorban létrejöttek az addig egymástól jobbára elzárt társadalmi csoportok társasági érintkezésének terei, a kaszinók. Az 1838-ban alakult pápai kaszinónak a tekintélyes Neumannok már az alapítói között jelen voltak. Neumann Jakab a század hatvanas éveiben már a városi tanácsnak is tagja volt. Ez az életmód, a teljes integráció megkívánta bizonyos, a közösség elzártságára alapuló vallási előírások lazítását, az alkalmazkodást a többségi társadalom szokásrendjéhez. Kétségtelen, hogy jelentős részben ez a társadalomtörténeti fejlemény erősítette meg a „neológiát” Pápán is, elsősorban az elit köreiben. Az újonnan építendő zsinagóga tervezésénél már törekedtek arra, hogy a belső liturgikus tér a keresztény templomokéra emlékeztessen, a rabbitól pedig egyre inkább elvárták, hogy ne csak és ne elsősorban vallásjogi döntnök legyen, hanem tanítson, prédikáljon, tartson megindító beszédeket. Pápán mindez nagyon korán elkezdődik, párhuzamosan a gyerekek taníttatásában beálló fordulattal, hogy ti. a saját intézményeik helyett sokan a pápai református kollégiumba küldték továbbtanulni gyermekeiket. (1848-ban a kollégiumba beiratkozott diákoknak több mint fele zsidó volt!) Ez Lőw Lipót pápai korszaka. Amikor ő távozni kényszerült a szabadságharc bukása után a városból, a neológia is hanyatlani kezdett, és elég gyorsan el is tűnt. A vallási reform, a későbbi neológia valójában elsősorban a helyi elitek igénye volt, nem a nagyobb zsidó tömegeké. 
A doktorid után Veszprém város zsidósága kezdett foglalkoztatni, ha jól tudjuk, itt szintén egy különleges forrást tártál fel a munka kezdeteként. 
Valóban. A veszprémi zsidók a püspökség zsidói voltak, a püspök volt a földesuruk, ő gyakorolt felettük joghatóságot. Ez azért különösen fontos, mert a közösség 18. századi kezdeteiről egy, a püspöki úriszék iratai között fennmaradt perből tudhatjuk meg a legtöbbet. A most megjelent könyvünkben én erre az időszakra, a kezdetekre koncentráltam, a XIX. század közepétől kezdődő korszakról pedig Kákonyi Anna szerzőtársam számolt be.  
A per története ott kezdődött, hogy egy új család, a Weiszek 1769-ben beköltöztek a városba. Kiterjedt és gazdag família volt, így magukban is elegen voltak ahhoz, hogy önálló zsidó közösséget alapítsanak, akár rabbit is hozhattak volna maguknak. A beköltözésük utáni másfél évtized során egyre jobb kapcsolatba kerültek a püspökséggel és a különböző városi potentátokkal, ugyanakkor a zsidó közösség nagy része nem akarta igazán befogadni őket. A periférián maradtak, nem kaptak előkelő helyet a zsinagógában, nem kaptak fontos tisztségeket a kilében sem, holott magas adót fizettek. Ez a két összekapcsolódó sérelem vezetett el egy meglehetősen éles konfliktus kirobbanásához. Három alkalommal is verekedésig fajultak a nézeteltérések a zsinagógában (egy asszony például megtépte a családfő, Weisz Farkas szakállát), és a közösség lényegében kettészakadt. Weiszék néhány családdal összefogva, földesúri engedély nélkül saját bírót választottak. Végül a püspöki hatóság, amely értelemszerűen nem tűrhette sem az elhúzódó konfliktusokat, sem a párhuzamos közösségi struktúrákat, rendet tett, helyreállította az egységet. Ennek a konfliktusnak a dokumentumaiból ismerjük meg a közösség első tisztségviselőit, a tanítóját, a saktert és így tovább, ezekből rekonstruálható a közösség belső élete, szokásai, intézményei, a zsinagógára és a mikvére vonatkozó adatok, és ezekből ismerhetjük meg a korabeli a családfőket is.  
Számunkra, visszanézve, ez teszi elsősorban érdekessé az esetet. A kis közösségek apró-cseprő ügyeinek „mikrotörténeti” perspektívájú feldolgozása, a hétköznapi emberek hétköznapi dilemmáinak bemutatása gyakran nagyon sokat segít egy korszak mélyebb megértésében, hiszen emberközelivé teszi a múltat.  Nagyon értékesek az ilyen források, mert nagyon kevés adatunk van a zsidó közösségek működéséről ebből az időből, hitközségi iratok lényegében nem maradtak ránk. A könyv abban az értelemben hagyományos történeti munka, hogy végigveszi, mikor, honnan érkeztek az itt letelepedő zsidó családok Veszprémbe, milyen jogállásra tettek itt szert, hogyan kapcsolódtak be a gazdaság vérkeringésébe, milyen modernizációs viták zajlottak le a vallási újítások tárgyában. Ugyanazokat a kérdéseket tettem fel, mint a pápai kutatás során. Az 1848-as összeírás elemzésével zárom ezt a könyvet is, amely nem készülhetett volna el Wittmann Zsuzsa veszprémi hitközségi elnök hite, elszántsága, munkája és az anyagiakat biztosító névtelen jótevő nélkül. A hitközség eredetileg egy állandó kiállítás létrehozásához kérte a segítségünket, végül ez a könyv született meg az együttműködésünkből, amely talán még maradandóbb emléket állít Veszprém egykori zsidóságának. 

Csapody Tamás történészt Bulányi páternek a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó hívei vezették el az állami erőszak problémájához, a Borba hurcolt Jehova tanúk, nazarénusok, és adventisták pedig a zsidó munkaszolgálatosok történetéhez. Természetesen szó esik Radnóti Miklósról, a bori tájban bujkáló feszültségekről, hősként tisztelt háborús bűnösökről és egy Borból származó, immár múzeumi fokosról is. ​

Minden kutatási téma kiválasztása mögött személyes vonzalmak és problémák húzódnak, tulajdonképpen egy teljes élettörténet. Önt mi vezette el a bori munkaszolgálat történetéhez?
Már kutatói pályám kezdetétől az erőszak és az erőszakmentesség problémája érdekelt. A katonai szolgálat, illetve a szolgálatmegtagadás kérdése volt akkoriban a személyes életproblémám. Római katolikus családban nőttem fel, és korán kapcsolatba kerültem a Bulányi György piarista szerzetes nevével fémjelzett Bokor-bázisközösséggel. Ennek tagjai között voltak, akik megtagadták a katonai szolgálatot a Néphadseregben, mert a fegyveres, hivatásszerűen erőszakot gyakorló testületek tagságát nem érezték összeegyeztethetőnek keresztény meggyőződésükkel. Magam is gondolkoztam rajta, hogy csatlakozom a szolgálatmegtagadókhoz. Erre végül nem szántam rá magam, de a lelkiismeretemet tovább foglalkoztatta a kérdés, ezért kezdtem el a strukturális erőszak, a totális államok története iránt érdeklődni. Nem csak kutatóként, de mozgalmárként is foglalkoztam ezzel a kérdéssel az általános hadkötelezettség de facto megszűnéséig. Ez siker volt ugyan, de korántsem csak a civil szervezetek munkája eredményezte, és komoly tömegbázist soha nem sikerült kiépítenie az ezzel foglalkozó Alba Körnek, illetve a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának. A siker és a kudarc egyaránt arra késztetett, hogy lezárjam életemnek ezt a szakaszát és befejezzem a mozgalmi tevékenységet. Inkább kutatni kezdtem, régen eldöntöttem, hogy megírom a szolgálatmegtagadás utóbbi száz évének magyarországi történetét. Ez a szál vezetett végül el a munkaszolgálathoz: elsőként azok közül, akik maguk nem tartoznak a Jehova tanúihoz, bebocsátást nyertem a kisegyház budapesti központjába. Itt volt módom megnézni a különben nagyszerű archívumukban az engem érdeklő dokumentumokat, itt találkoztam a bori munkaszolgálat témájával: tizenhat Jehova tanú visszaemlékezésével, amelyben a bori munkaszolgálatuk időszakáról számoltak be. Előtte pont annyit tudtam minderről, mint bármelyik másik érettségizett magyar: Radnóti Miklós élettörténetét. Elindultam ezen a nyomon, arra gondoltam, hogy majd integrálom az eredetileg elképzelt kutatásomba, és akkor vált világossá előttem, hogy ez az egész terület, a bori munkaszolgálat története szinte teljesen feltáratlan. Kiderült, hogy más kisegyházak híveit is elvitték Borba, mintegy 19 reformadventistát és 9 nazarénust. Ekkor úgy képzeltem, hogy a kisegyházak Borba hurcolt híveinek története külön fejezet lesz majd a szolgálatmegtagadás történetét elbeszélő monográfiában. Voltak vajdasági barátaink, még a békemozgalomból, a jugoszláv testvérháború és az 1999-es NATO-bombázások idejéből. Amikor próbáltunk valamennyit segíteni nekik és meglátogattuk őket, úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy ha már itt vagyunk, elmegyünk Borba is. Nagy hatást gyakorolt rám a látogatás, az egykori táborrendszer monumentalitása, hangulata, ahogy megelevenedtek a helyszínen a korábban olvasott beszámolók. Írtam is egy cikket erről a Népszabadságba. Ezután felkeresett Izraelből Juda Deutsch, Deutsch György egykori bori munkaszolgálatos, aki az egyik legjobb könyvet jegyzi a témában és arra bíztatott, hogy foglalkozzak a bori munkaszolgálat történetével. Akkor már könnyű volt meggyőznie. Így kezdődött 15 éve, akkor azt képzeltem, aránylag gyorsan fel tudom dolgozni. Most sem látom azonban a végét!
Mit láthat ma Borban, mit tapasztalhat meg a múltból, aki ma odalátogat?
Egy magyar szemmel szinte felfoghatatlan méretű bányavidéket. Akkor is így volt, most sincsen másképp. Felfoghatatlan mértékű a környezetszennyezés: a mesterséges mederbe terelt patakok sárgán folynak, sárga a föld is, a kémények ontják a mérget, miközben a hegyek, ahogy Radnótitól is tudjuk, a Szerb Érchegység hegyei megkapóan szépek. Egyébként, ahogy régen, ma is alig lakják ezt a vidéket. Vad szépségű természeti táj a mérgezett városon kívül. Az első altábor egykori területe, Bor városától nyolc kilométerre van; lebilincselően szép vidék, üdülőterület. Ebben a feszültségben is jelen van a természeti és az épített táj múltja. Radnóti Miklóstól és egy Borban meghalt másik fontos magyar költőről, Lukács Lászlóról is utcát neveztek el Bor külvárosában, jártam is ezekben az utcákban. Sok már akkor neves értelmiségi is volt az odahurcolt munkaszolgálatosok, kényszermunkások között és sokan, akik egészen fiatal felnőttként kerültek oda, később szintén ismert emberek lettek, például Kardos G. György író.
Úgy tűnik, nagyon vonzódik a személyes élettörténetek rekonstruálásához, híres és nem híres bori foglyokéihoz egyaránt. Azért, mert főleg ilyen források, visszaemlékezések maradtak ránk, vagy azért, mert a mikrotörténetek mondják el a legtöbbet Bor hétköznapjairól?
Is-is. Úgy éreztem, nem érthetem egészen pontosan a beszámolókat addig, amíg nem ismerem a helyszínt, amíg nem látom a teret, amelyben mozogtak a visszaemlékezők. Az ő nyomukban jártam be Bort és az egész témát. Hatszor voltam Borban és a környékén, heteket töltöttem ott. Már tizenöt éve is éreztem, hogy az utolsó pillanatokban vagyunk. A túlélőkkel most kell beszélni, minél előbb és hosszabban, amíg még lehet, ez is felértékelte az ő tanúvallomásukat és sürgőssé tette, hogy minél többükkel beszéljünk. A túlélők döntő többsége azok közül kerül ki, akiket a második lépcsőben indítottak el Borból, Radnóti, sajnos az első lépcsőben indult el. A második lépcsőben indulókat másnap a partizánok felszabadították a hegyekben. Közülük körülbelül nyolcvan emberrel tudtam beszélni itthon és a nagyvilágban, egy hetet Izraelben is töltöttem a Jad Vasemben, és közben beszélgethettem ott élő egykori boriakkal is. A rögzített és legépelt interjúkból létrehoztam egy „saját”, de nyilván közkinccsé teendő adatbázist. A hadtörténeti források jelentős része eltűnt, nem olvasható. Nonszensznek tartom, hogy hatezer magyar személyt kiviszünk Borba kényszermunkára, komoly logisztikai tevékenység zajlik, biztosítani kell az ellátást, zsoldot fizetni, mindez  óriási adminisztrációt igényel, és ennek ellenére máig nem tudunk összeállítani egy teljes névsort a bori kényszermunkára vezényelt személyekről. A munkám egyik része az áldozatok beazonosítása és beazonosíthatóvá tétele, nevük, életkoruk, jó esetben foglalkozásuk szerint, ez a névsor most körülbelül 3500-3600 tételt tartalmaz, de minden héten gyarapodik, most például egy volt munkaszolgálatos Japánban élő fiával levelezem. Az édesapjára vonatkozó dokumentumokat gyűjtjük össze – és, persze, ott vannak még a hazai és külföldi levéltári források és a használható, de komoly forráskritikával értelmezendő népbírósági anyagok. Mindent, amit lehetett, igyekeztem összegyűjteni. Most éppen a magyar holokauszt egész történetének egyik legsötétebb pillanatával, a magyar munkaszolgálat legnagyobb tömeggyilkosságával foglalkozom, a cservenkai mészárlással. Ezen a helyen az első lépcsőben elindult kényszermunkások közül mintegy ezer embert gyilkoltak meg egyetlen éjszaka alatt a németek, magyar közreműködéssel, további négyszáz zsidót pedig Cservenka és Batina között.
Magyarországon a Kádár-korszakban elkezdődött valamiféle nyomozás a bori munkaszolgálatosokkal szemben elkövetett bűntettek tárgyában, aztán anélkül zárult le hosszú idő után, hogy bármiféle következménye lett volna. Mi történt tulajdonképpen, miért indult el és miért halt el ez a folyamat? 
Az Abdai Dossziéról van szó. A Katonai Elhárítás kezdeményezte ezt a vizsgálatot, az iratanyag ma már nem teljes. Tolnai Gábor irodalomtörténész, Radnóti Miklós egykori barátja, illetve Ortutay Gyula nem tudtak beletörődni barátjuk halálának tisztázatlanságába. Az irodalmár Tolnai eszközei kimerültek, hiába tett meg mindent, nem tudta megnyugtató bizonyossággal rekonstruálni a történéseket. Sikerült valamilyen úton-módon rábírniuk a katonai elhárítást, hogy derítsék ki, ki gyilkolta meg Radnóti Miklóst. Annyi értelme feltétlenül lett ennek, hogy történeti forrásként nagyon informatív, amit erről annak idején összegyűjtöttek, sok mindent innen tudunk. Azt azonban, hogy kik követték el a gyilkosságsorozatot, amelynek során 22 bori munkaszolgálatost megöltek, nem tudták egyértelműen kideríteni. Továbbra is legalább annyi kérdőjel maradt, noha igyekeztem mindent megtudni Radnóti haláláról, mint amennyi tudással rendelkezünk minderről. 
Amiről még ennek kapcsán beszélni kell, az a Rákoskeresztúri Új Köztemető 298-as parcellája, megírtam már, de fontos. Öt, a népbírósági perekben halálraítélt és kivégzett keretlegény is nyugszik ebben a gondosan ápolt parcellában a magyar hősök között, ismerem az élettörténetüket. Maradéktalanul elutasítom az állami erőszakot, minden kivégzést, az viszont más kérdés és egész biztos, hogy a hősöknek kijáró tiszteletet enyhén szólva sem érdemelnek, sőt, egyáltalán semmit, a minden embernek egyformán kijáró kegyeleti jogokon túl. Ezt a problémát máig nem oldottuk meg, sok háborús bűnös nyugszik ott még, nemzeti kegyelettől övezve. Természetesen szó sincs arról, hogy akár a háborús bűnösöktől meg lehetne tagadni a kegyeleti jogokat, szó sincs exhumálásról, egyszerűen világossá kell tenni, élesen meg kell különböztetni egymástól a dolgokat, röviden ismertetni kell, hogy az érintettek mit követtek el, hogyan kerültek oda, milyen szerepet játszottak a magyar történelemben.
Egy műtárgy, egy bori fokos került nemrég a gyűjteményünkbe. Elmesélné a történetét? 
Az egyik cservenkai túlélő Temesváron élő fiával évek óta kapcsolatban állok. Rajta keresztül keresett meg a jelenleg Bukarest külvárosában élő Szabados András. Ő gyerek volt, amikor a bori munkaszolgálatosok második csoportjában felszabadítottak megérkeztek a már szabad Temesvárra. A temesvári reformátusok és zsidók támogatták, befogadták a boriakat. Így tettek Szabados András szülei és nagyszülei is. A befogadott személy, Wohlmuth Artur, szerette volna valamivel meghálálni a befogadást. Nem volt semmije, de volt egy Borban készül fokosa, azon a bori munkaszolgálatra vonatkozó bevéséssel. A fokos minden bizonnyal a Borban bányászott rézből készült Borban. A munkaszolgálatosoknak és a katonai keretnek egyaránt szokása volt valamilyen emléktárgyat készíteni, készíttetni Borban. Wohlmuth Artur emellett egy hálájáról árulkodó fémtáblát is készíttetett Temesváron. A fokos ritka tárgyi emlék Borból!

Szegedet választottuk a vidéki zsidó közösségeket bemutató sorozatunk nyitószámának témájául. Szerinted jól döntöttünk? Mit mutat meg a szegedi zsidóságról, a múltról és a jelenről, Szeged épített, kulturális öröksége?
Oszkó Ági kolléganőmmel együtt éppen a vallási épületekről írunk cikket: megvan természetesen az Új Zsinagóga, de szerencsére megvan a Régi Zsinagóga is. A Nagy Zsinagóga építése előtt már két zsinagóga is volt, az elsőt a ma is álló Régi Zsinagóga helyén építették, majd amikor az szűknek bizonyult, lebontották és egy új nagyobb imaházat emeltek a helyére. Ez ugyanazon a telken áll, ahol az Új Zsinagóga. A hitközség sajnos nem tudta fenntartani ezt a régi, klasszicista stílusban épült zsinagógát, ezért a 60-as években eladták. Jelenleg egy alternatív színház használja. Az Új Zsinagóga nyugati oldalával szemben áll a hitközség székháza, ennek a földszintjén üzemel egy szeretetotthon, kóser konyha tartozik hozzá. Ezt az épületet is Baumhorn Lipót tervezte, akárcsak az Új Zsinagógát és a cintermet a temetőben. Ami a mikvét illeti, sajnos már nincs meg és a neológok  gyanúm szerint nem is nagyon használták. Volt ugyanakkor 1947-ig Szegednek egy viszonylag kicsi ortodox közössége, ők tartották fent a mikvét. Havi apanázst kaptak a neológ hitközségtől a vallási élet fenntartásának megsegítésére. 
A Fonógyári úti zsidó temető, ami megvan, 5,6 hektár alapterületű. A ciduk hadin házat, azaz a ravatalozót is Baumhorn Lipót tervezte. Személyes történetem is kapcsolódik hozzá. Azt tudtam, hogy az ükapáim, Fuchs Vilmos és Böhm Sándor ebben a temetőben nyugszanak. Egyszer, amikor Szegeden voltam éppen, be is fizettem a sírok további gondozásának díját. Pár hónap múlva kaptam ismeretlenektől egy hálálkodó levelet, mert véletlenül az ő Böhm Sándor nevű ősük sírját tisztíttattam meg. Aztán most nyáron Ábrahám Vera kolléganőm, a temetőt jól ismerő kutató tartott nekem egy vezetést, amelynek a végén a temetőgondnok megkérdezte, nem akarunk-e bemenni a ravatalozóba. A falon megláttam a Böhmök nevét, az évszámok és a nevek stimmeltek, majd összeszedtem minden bátorságomat és a föld alá is lementünk a kriptába. Sötét volt és salétromos. Lent derült ki, hogy ott, a kriptában van eltemetve a családom több tagja, például a szépanyám, Arany Róza. Az ükapámról tudtam, hogy gazdag kereskedő volt, ezek szerint sírhelyet vásárolt maguknak a Baumhorn tervezte épület alatt.
Ezek tehát a város zsidó vallási épületei röviden. A nagy árvíz után újra kellett építeni az egész várost, többek között Baumhorn is tervezett világi épületeket Szegeden.
Hogyan kapcsolódott össze ilyen szorosan Baumhorn Lipót és Szeged története?​
Érdekes, hogy bár Baumhorn nem végezte el a Műszaki Egyetemet, de Alpár Ignáctól, Lechner Ödöntől megtanulta a historizmus és a magyaros szecesszió építészeti stílusát és találkozott, alighanem az általa tervezett esztergomi zsinagóga átadásán, Löw Immánuellel 1888-ban. Löw mindenesetre feltehetően pártolta Baumhornt.
Az árvíz utáni, új, modern Szegeden megnőtt a zsidó közösség lélekszáma, ezért szükségessé vált egy nagyobb zsinagóga építése. Erről egy közgyűlésen, 1885-ben határozatot is hoztak, majd alapítvány létrehozásával és magánadományokkal kezdték meg a gyűjtést. Kiírtak egy pályázatot, Baumhorn azonban hamar jelezte, hogy nem tud pályázni, mert számára túl rövid a határidő. Végül addig kérlelték, amíg jelentkezett “Isten és haza” jeligéjű pályamunkájával. Löw Immánuel főrabbinak bizonyára döntő szava lehetett a pályázatok elbírálásakor és alighanem felismerte Baumhorn stílusát, esetleg a kézírását is. A lényeg, hogy a jeligés pályázaton Baumhorn nyert és Löw Immánuellel együtt tervezték meg a zsinagógát kívülről és belülről. Fontos kiemelni, hogy Löw hatalmas botanikai tudása nélkül nem lehetne ilyen különleges és egyedülálló a Szegedi Új Zsinagóga.
Mi a magyarázata annak, hogy Szeged a neológia Pest melletti legfontosabb központjává vált? A magyar városiasodás, polgárosodás története indokolja valamiképpen, a helyi zsidó polgárság ereje vagy a Löw-család személyes teljesítménye? ​
Szerintem elsősorban az előbbi, illetve a kettőnek a kombinációja. Löw Lipót Csehországból indult, de a magyar szabadságharc hívévé vált, szeretett magyar ruhákban járni, és 14 gyerekét, köztük Löw Immánuelt is ebben a szellemben nevelte. Miközben Szeged valóban olyan innovációk és önerőből felemelkedett emberek sikertörténeteinek hazája volt, mint a Kotányi és a Herz családé, illetve a Pick szalámi, ami állítólag a Tisza mikroklímája miatt lett olyan ízű és állagú, amilyen.
Egy jellegzetes kóser termék.
Hát igen. A múlt héten többször is beszéltem Pick Verával, aki az alapító Pick Márk 87 éves unokája (nem engedte, hogy “nénizzem”). Vera Bécsben született, a család az Anschluss után költözött vissza Szegedre. Ő mesélte, hogy a nagyapja soha nem evett a Pick szalámiból, gyártotta, de nem fogyasztotta vallási okokból. Érdekes, jellemző történet. Ő már nem gyártja, de eszi a szalámit, a gyárat ugyanis még a háború előtt elvették tőlük. A városi polgárság, a Pickek, Herzek, Kotányiak és a Löwök egymásra találása hozta létre a neológiát. Löw Lipót 1850-től Szegeden volt rabbi haláláig (1875), majd fia Immánuel (1878-1944) vezette a hitközséget és az ő (neológ) rabbiságuk idejére tehető Szeged fénykora. A neológia tette lehetővé, hogy amit nem eszünk, azt azért forgalmazhassuk vállalkozóként. Ugyanakkor azért kirajzolódnak másfajta határok is: Löw Immánuel egyértelműen ellenezte, hogy rabbik megáldjanak, vallási értelemben jóváhagyjanak egy vegyes házasságot (v.ö: https://www.szombat.org/hagyomany-tortenelem/a-rosenberg-affer-avagy-szabad-e-zsinagogai-aldasban-reszesiteni-a-vegyes-parokat). Tudjuk, hogy a város életében nagyon jelentős szerepet játszott a zsidó közösség. A zsidó lakosság rengetegféle foglalkozást űzött, az új zsinagógát fel tudták úgy építeni, hogy szinte kizárólag helyi mestereket bíztak meg és szinte mindegyikük zsidó volt.
Mekkora szerepet játszott a szegedi zsidóság életében Szabadka közvetlen közelsége, illetve hogyan változott meg mindez Trianon után, Löw Immánuel pályájának derekán?
Erről nem tudok eleget, illetve ez nem a kutatási témám. Viszont szoros együttműködésünk van az Újvidéki Zsidó Hitközséggel. Egy időben, 2018-19-ben digitalizáltuk a hitközségi archívumok egy jelentős részét és az anyag sok tekintetben hasonló. Náluk is sok a magyar nyelvű dokumentumanyag, érdemes volna jobban belemélyedni ezeknek a városoknak és a zsidó közösségeiknek a kapcsolatába. Egyébként mostanra látszik, hogy mennyire fontos volt digitalizálni és az interneten hozzáférhetővé tenni az iratanyagokat, hiszen így én is hozzáférek. (https://szegedjewisharchive.org) Kilenc éve élek Finnországban a családommal. Innen is tudok dolgozni, még most, a koronavírus idején is, amikor utazni csak nagyon nehézkesen lehet. Örülök, hogy júliusban, a második hullám előtt még Magyarországra tudtunk menni autóval és lakókocsival és Szegeden is tudtam dolgozni egy hetet. Az is nagyon szerencsésen alakult, hogy a 2020 januárjában indult új projektünket elkezdhettük. Ennek az a célja, hogy az Új Zsinagógának  a hitközség tulajdonában megmaradt,  tervei és zsinagógatextiljei egy részét rendbehozassuk és kiállítsuk. Ezeket még éppen időben átvették a helyi - és hatalmas tapasztaltattal rendelkező - restaurátorok, a Móra Ferenc Múzeum egykori szakemberei (Vóna Györgyné és Fári Irén papírrestaurátorok és Katkóné Bagi Éva textilrestaurátor), akik a veszélyeztetett korosztályba tartoznak. A restaurálás könnyebbé tette számukra a bezártságot és a kényszerű bezártság miatt feltehetően sokkal gyorsabban haladtak a munkával, mint normál körülmények között.
Milyen források maradtak ránk a hitközség irattárában?
Az archívum egy része megmaradt, sajnos sok irat veszett el az I. világháború idején, 1945-ben eltűnt a teljes Chevra irattár, és mellette még több ezer dokumentum hiányzik az egykori egységből. Nincs már meg a Löw Könyvtár, sőt, az egykor Löw által precízen vezetett  nyilvántartás és az ajándékozás után több példányban elkészült leltárkönyv sem került elő. Löw Immánuel 1940-ben úgy rendelkezett, hogy a hitközségre hagyja a könyvtárát. A gyűjtemény ‘44-’45-ben hánykolódott, majd több lehetséges megoldás után az elöljáróság többsége úgy döntött, hogy kerüljön a könyvtár és kéziratos hagyaték Izraelbe. A 8 ládányi iratot 1948-ban Budapestre, a Rabbiképzőbe juttatták, ahol átválogatták és rendezték, majd az 1950-es években került ki. Izraelben (sajnos) nem tartották egyben ezt a hagyatékot, betagozták az Izraeli Nemzeti Könyvtárba. Ez az anyag egyrészt elveszett, másfelől nagyon is megvan, és talán egyszer még össze lehetne újra állítani. A hitközség archívumának anyagát Frojmovics Kinga és Molnár Judit korábban már rendezték és egy részét mikrofilmre is vették. Az archívum dokumentumait digitalizáltuk és az újonnan előkerült iratokat, illetve más hitközségektől “megörökölt” dokumentumokat két év alatt sikerült rendezni. Ennek a munkának a során kellett kihívni az irodába egy lakatost a réges-régen nem használt fiók kinyitásához, amelynek elveszett a kulcsa. Innen kerültek elő a zsinagóga építészeti tervei, a székház egy másik termében pedig egy faszekrényben álltak halomban a rossz állapotban lévő rituális textiliák, köztük a zsinagóga avatási parochetje is.
2017 óta először az archívumot rendeztük, majd az előkerült tárgyak restaurálási munkáit végeztük el a Rothschild Foundation ösztöndíjának segítségével és szakemberek részvételével. Mindezek egy részét be is mutatjuk egy olyan kiállításon, amelyet a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ hoz létre 2021-ben a Szegedi Zsidó Hitközséggel együttműködve és Baumhorn Lipót tevékenységének bemutatására koncentrál. A helyszíne a Holokauszt Emlékközpont lesz a Páva utcában, már csak azért is, mert a Páva utcai zsinagógát is Baumhorn tervezte.
Az archívumban fennmaradt dokumentumokból az is látszik, hogy a zsinagóga előterének falán, a Hősök Csarnokában a holokauszt áldozatainak listája nem pontos. Szegedről körülbelül 8500 szegedi és Szeged környéki embert vittek el, ezt megelőzően körülbelül 2000 főt deportáltak Szegeden keresztül a mai Szerbia területéről. A rájuk vonatkozó adatokat is ki kell egészítenünk, pontosan rekonstruálni szeretnénk ennek a körülbelül 10500 áldozatnak a nevét. A restaurálási projekt mellett ennek is én vagyok a vezetője, erre a Claims Conference Kutatási alapja adott támogatást és a korábban említett Újvidéki Zsidó Hitközség kutatóival együtt végezzük.
Nem sok ez együtt?
Nagyon szeretem a munkámat és nem kérdés, hogy érdemes ezzel foglalkozni. Van egy lelkes és profi csapatom, akikkel öröm együtt dolgozni, és hitköségi tag is vagyok, az őseim története ideköt. Szeged zsidó örökségét a sajátomnak érzem, ahogy sajnos a Holokauszt is érint.
A két részmunkaidős szegedi projekten kívül még a kortárs finn zsidósággal foglalkozó kutatócsoportnak is tagja vagyok (https://polininstitutet.fi/en/boundaries-of-jewish-identities-in-contemporary-finland-minhag-finland/). Ez egy pici közösség. Helsinkiben él körülbelül 1300 zsidó és Turkuban, Finnország régi fővárosában körülbelül még 90, a harmadik közösség a Chabadé. Helsinkiben a zsidónegyed gyakorlatilag egyetlen épületegyüttes, abban működik az óvoda, az iskola és a zsinagóga és közösségi térként is funkcionál.
Sok izraeli és orosz is van köztük, illetve köztünk, feltűnően sok a betérő, olyan finnek, akiknek jobbára nincsenek zsidó felmenőik. Finnországban szinte egyáltalán nem volt holokauszt, megmaradt a zsidó folytonosság, voltak nagyszülők, akik továbbadták a hagyományokat. A cári hadseregbe kényszerbesorozott zsidók leszerelésük után telepedtek le itt, Finnországban többnyire, miután leszerelhettek. Kezdetben persze szegények voltak, ortodoxok és jiddisül beszéltek. Azóta nagymértékben asszimilálódtak. Finnország nagyon szekuláris állam, nem tudjuk pontosan, de a becslések szerint 90% körül lehet a vegyesházasságok aránya a közösségben. Czimbalmos Merci barátnőm, egy másik itt élő magyar zsidó éppen ezt a témát kutatja a projektünkben. Én az étkezési kultúrával foglalkozom, amelyet persze szintén befolyásolnak a vegyesházasságok, és az asszimiláció. Van két kollégánk, akik a liturgiával foglalkoznak -  például azt vizsgálják, hogy a Finnországba érkező szefárd zsidók hogyan változtatják meg a helyi vallási szokásokat. Itt nagyon békés, nyugalmas a zsidó élet, de a kulturális pezsgés hiányzik belőle. A Limmudot már öt éve megszervezzük minden évben. Jövőre pedig Turkuba hozzuk a Baumhorn-kiállítást, a Szeged-Turku testvérvárosi együttműködés 50. évfordulója alkalmából. A mi kiállításunkat szeretné Turku Szegednek ajándékba adni. Örülök, hogy el tudtuk ezt érni és hogy a Szegedi zsidó örökséget a finn közönség is megismerheti.

Klein Rudolf nemzetközi hírű építészettörténész, a zsinagógaépítészet kiváló szakértője évtizedek óta. 2000 táján elkezdett foglalkozni zsidó temetőkkel és kutatási eredményei mára már ebben a tárgykörben is megkerülhetetlenek. A zsidó kulturális modernitásról, a történelmünket végigkísérő, „periodikusan visszatérő” asszimilációról és mindenekelőtt a Salgótarjáni utcai zsidó temetőről beszélgettünk vele, utóbbiról kicsit szomorúan. ​

Miért kezd el egy építészettörténész annyira atipikus, építészeti kreativitást látszólag nem igénylő épületegyüttesekkel foglalkozni, mint egy temető? Mennyire fontos, karakteres, és művészi értelemben mennyire értékes részei a zsidó épített örökségnek a temetők? 
Engem a temetők eleinte művészettörténeti szempontból kevésbé érdekeltek, de ha az ember meg akarja ismerni a zsidóságot, a temető többet mond, mint a zsinagóga. A Salgótarjáni utcai zsidó temető világörökségi benevezése kapcsán kezdtem el a temetők tanulmányozását, ebből született A Közép- és Kelet-Európai zsidó temetők (Metropolitan Jewish Cemeteries of the 19th and 20th Centuries in Central and Eastern Europe – A Comparative Study, ICOMOS + Landesdenkmalamt Berlin, Imhof Verlag; Berlin, 2018) című vastag kötet. Mára teljesen világossá vált számomra, hogy a temetők üzenete sokkal hitelesebb, mint a zsinagógáké; a történész számára sokkal jobb forrás, ez legkivált az emancipációt követő időszakra igaz, de valamelyest érvényes a korábbi időszakokra is. A wormsi zsinagóga minden kétséget kizáróan remek épület a keresztes háborúk korából, mely a nem zsidóknak is üzen, egyszerűen annyit, hogy itt vagyunk, imaházunkat ugyanazok a céhmesterek emelték, akik a híres román stílusú szekesegyházat. Később, különösen az emancipáció korától a keresztények felé még intenzívebben kommunikálnak a zsinagógák. A temető viszont nem a külvilág számára üzen, nem reprezentál, hanem a zsidó közösség belső életéről beszél. Demokratikusabb is: míg a zsinagóga elsősorban a hitközség vezetőségének elképzeléseit valósítja meg, a temetőben minden tagnak „telke” van. 
A temető neve nem véletlen beit olam. Valóban egy világot jelenít meg az utókor számára. Ha például egy Nagyvárad-léptékű település zsidó társadalmának alapvető szociális viszonyait szeretnénk gyorsan megismerni, a temetőben kell kezdeni a kutakodást. Itt azonnal látszik a síremlékekről, kik voltak a helyi zsidó elit tagjai, kik voltak a gazdagok, kik a zsidó a tudományok ismerői, milyen nyelvet beszéltek, mi volt a világképük, mennyire olvadtak be a keresztény társadalomba és így tovább. A nagyobb síremlékeket rejtő családokat a városi lakjegyzékben lehet azonosítani, és palotáikat felkeresni a központban. A lakjegyzékből az is kiderül, hol laktak a többi zsidók, mivel foglalkoztak, létre lehet hozni egy zsidó topográfiát. A temető fantasztikus információforrás. 
Hogyan épül fel, rendeződik el tulajdonképpen egy zsidó temető, mi szabályozza ezt?
A temetők kialakításának nincs központi építészeti szabályzata, mint egy településnek. Az emancipáció alapvető elv volt a hellyel való takarékosság, a sírok azonos mérete és tájolása, ami fokozatosan oldódott. A sírokat keleti vagy déli irányba – Jeruzsálem felé – tájolták, úgyszintén a temető kapuját is, amennyiben ezt a helyi adottságok lehetővé tették. Alkalmi rabbinikus értelmezések, úgynevezett reszponzumok alakítják az egy régióhoz, illetve korhoz kötődő temető elrendezését, például, hogy a kohaniták számára a bepillantást lehetővé tegyék. Az asszimiláció kezdetével a prominens zsidók díszsírhelyekbe temetkeztek a temető meghatározott parcelláján, illetve a kerítőfalak mentén. Síremlékeik egyre nagyobbá, világibbá lesznek, és az ortodoxok ezért nem ritkán kiválnak. A zsidó hitközség koherenciájának elvesztése jól lekövethető a temetők művészetén, földrajzán és kertépítészetén.
Persze vannak olyan izgalmas zsidó temetők, mint a varsói Okopowa utcai, ahol gyakorlatilag egymás mellett találjuk Ber Sonnenfeld oheljét és emancipált izraeliták reprezentatív síremlékeit, ami abból fakad, hogy a temető az 1800-as évek elején nyílt meg, és az elmúlt bő két évszázad során lezajlott történelmi változásokat dokumentálja. Más zsidó temetőket viszony éppen hihetetlen koherencia jellemzi, mint például a Berlini-Weissensee temetőt (1879), ahol a német Gründerzeit rendkívül szabályozott világa jelenik meg zsidó kiadásban. Ez az első nagy zsidó temető, mely felrúgja a sírok korábbi szigorú tájolását, az egyenes, párhuzamos/merőleges ösvényeket, és Parkfriedhof lesz belőle, átlós vagy akár körkörös utacskák mentén helyezve el a síremléket. Ha egy család többet áldozott, akkor „saroktelket” vásárolt, melyre megfelelően pompás síremlék került. Erősen asszimilált, koherens, igen módos középosztály fejezte ki hűségét a német Gründerzeit és Bildungsbürgertum iránt Vilmos Császár korában. Ezzel szemben az akkori letelepedési területen a lengyel Lodz-i temető egy másképp strukturált zsidó társadalomról árulkodik. Népes alsó középosztályból emelkednek ki a dúsgazdagok, közöttük is legjobban a Poznansky család, melynek síremléke akkora területet foglal el, mint egy olimpiai úszómedence, és olyan messziről látszik, mint egy plébániatemplom a sírok tengere felett. Az ezen családok gyáraiban dolgozó hitsorsosok tradicionálisak, héber feliratokkal és hagyományos zsidó jelképekkel síremlékeiken. Külön helyen temetkeztek a férfiak, a nők és a gyerekek, közöttük elszórva a szent rabbik hatalmas, fedél nélküli ohelban várják a feltámadást.
Hol helyezkedik el ebben az összefüggésben a Salgótarjáni utcai zsidó temető? Mikor kezdett vele foglalkozni?
Az ezredfordulón, amikor még a Jeruzsálemi Héber Egyetemen és a Tel Avivi Egyetemen voltam professzor, de felerészben itthon éltem. Egy verőfényes őszi napon Prof. Fredric Bedoire kollégám elhívott ebbe a temetőbe, a svéd a magyart, hogy bemutassa azt. Ahogy átléptünk a középkori várra emlékeztető csúcsíves kapuépületen, földbe gyökerezett a lábam. Egyszerre elfeledkeztem a művészettörténettudományról, a judaisztikáról és átadtam magam a látvány gyönyörének. Lenyűgözött a természet és a sírművészet csodás harmóniája, a szabályos és szabálytalan összefonódása, a látvány vitalitása és az enyészet romantikája. Bedoire csak figyelt és elkezdte magyarázni a helyszínt. A díszsírhelyek szabálytalan alaprajzú terét, a csodálatos Lajta Béla, Vidor Ferenc, Alpár Ignác síremlékeket, melyek az építészettörténetnek és a zsidó ikonográfiának hihetetlen szintézisei, a fal melletti ajserok síremlékműveit, Weiss Manfréd fehér görög perisztiljét és végül a Hatvany Deutsch család „dór stílusú templomát.” Ettől a látványtól nem tudtam szabadulni, ez az élmény az, mely elindított a temetőkutatás útjára. Szerencsés körülménynek számított, hogy a nagy izraeli egyetemeken könnyen jutottam elméleti tudáshoz és közép- illetve kelet-európai jártasságom és nyelvtudásom biztosította a gyakorlati alapokat.
Visszatérve a Salgótrajáni utcai temetőre érdekes, milyen korabeli társadalmi elvárásokról tanúskodik egy-egy díszsírhely. Tudható, hogy egy Weisz Manfrédnak nem lehet szecessziós síremléke, mert a szecesszió szakadár stílus, az ő síremléke csak klasszicista lehet. Hasonló a helyzet a Hatvany-Deutsch családdal. Az ilyen síremlékek elkészítésével pedig rendszerint keresztény építészeket bíztak meg. A zsidó építészek ugyanis a szecesszió mögé álltak zömmel, ennek immár komoly irodalma van. A szecesszió elutasítja az akadémizmust és a mögötte munkáló konzervatív világot. Ez lehet az egyik ok, hogy a Lechner-tanítványok zöme zsidó volt. Másrészt a szecesszió egyfajta marketingként is szerepelt, egy megfelelő piaci szegmens meghódítása, Bécsben is, nem csak nálunk. A szecesszióval bosszantották, úgymond, a gazdag zsidók a konzervatív-(katolikus) establishmentet, ahogy Carl. E. Schorske kultúrtörténész megírta a Fin de siécle Vienna című munkájában. A szecesszió lázadás volt, a zsidók teljes társadalmi emancipációját erősítő lázadás. A bécsi Sezession épületét (1897) Karl Wittgenstein, Európa egyik leggazdagabb iparmágnása támogatta hasonló megfontolásból. Ez a lázadás is begyűrűzik a Salgótarjáni utcára. Ez eltart egészen a modernizmus megjelenéséig. Aztán az 1920-as évektől kezdve a leggazdagabb zsidók számára is felvállalhatóvá vált a modernizmus, igaz, az már nem a szecesszió. 
A zsidók és a modernizmus sokat emlegetett kapcsolata jelenik meg itt is? 
Nem igazán, mert ekkor már kevés síremlék épül itt. Jó elkerülni ennek a túlhangsúlyozását. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a modern építészet élvonalában tulajdonképpen egy zsidó sincsen, Le Corbusier svájci francia, Walter Gropius és Ludwig Mies van der Rohe német, Frank Lloyd Wright amerikai, Alvar Aalto finn, és így tovább. A szintén erős második vonalban már több zsidó volt. De a zsidók legfontosabb szerepe a modernizmusban elsősorban megrendelői. A szecesszió esetében is Bécsben és Nyugat-Európában inkább a „felbújtók” voltak, úgymond, bár éppen Budapest valamelyest kivétel. A kb. 200 valahány regisztrált építész irodából nagyjából 100 egynéhány zsidó kézben volt Budapesten 1900 táján. Ez volt az a művészi foglalkozás, amelyben komoly pénzek mozogtak, és a zsidó szülők művészi hajlamú gyerekeik jövőjét legszívesebben az építészetben látták. 
De visszatérve a Salgótarjáni utcai temetőhöz, ott a szecessziós stílus átlagon felül prominens, hála elsősorban Lajtának Bélának. Az is magyarázhatja ezt az összefüggést, hogy a zsidók szeretik a változást, unják az egységes stílusú építészetet, ez érződik New Yorkban a Fifth Avenuen, vagy Prágában a Parizka utcában. A kultúrák közöttiség, a zsidók köztes helyzete magyarázhatja a zsidók modernitás iránti rokonszenvét (művészettörténeti terminusokban szecesszió és modernizmus) és az ezzel járó nyitottságot. Szóval szerintem csak a valamelyest asszimilált zsidóknak van modern temetőépítészete, illetve bármiféle modern építészete egyáltalán. Egy ortodox zsidóságnak sokkal kevésbé számít a vizualitás. Tudjuk, hogy a képtilalom vagy legalábbis képidegenkedés korlátozta a zsidók részvételét a képzőművészetekben egészen az absztrakt modern mozgalmak koráig. Így a 19. században a legalább részleges asszimiláció volt a nyugati értelemben vett képzőművészeti kreativitás előfeltétele. Hozzá kell tenni persze azt is, hogy a zsidó történelem több részleges asszimilációs-akkulturációs fázist ismer. A reneszánsz idején a mai csehországi Mikulovban már vannak zsidó épületek, amelyeken megjelennek a zsidó ikonográfia ismert motívumai díszítésként, vagy lengyel temetőkben. Ha az elhunytat Dovnak hívták, a síremlékén feltűnik egy medve, azoknak a sírján, akiket Cvinek hívtak, az őzábrázolás (ezt jelenti a nevük). Ez is asszimilációs periódus, mint ahogyan korábban a hellenizmus időszaka volt. A római kori zsidó sírokat alig lehet néha megkülönböztetni a pogány sírhelyektől. Legtöbbször csak a héber betűk vagy egy-egy vallási jelkép utal a zsidóságra.
Térjünk még vissza a mi legutóbbi asszimilációs periódusunkra és a Salgótarjáni utcai temetőre. Hogy viszonyul ez kortársaihoz régiónkban, mik az esélyei a romlás megállításának? 
A szomszédos országokban hasonlóan a Salgótarjáni utcaihoz egyes temetők már nincsenek felekezeti tulajdonban, mint például a bécsi Zentralfriedhof régi zsidó temetője (Első kapu), melyet a város tart rendben, újít fel, és valójában egy közpark. Más temetők a hitközségek tulajdonai, mint például az új zsidó temető, ami 500 méterrel odébb van az előbbitől és a Bécsi Zsidó Hitközség tulajdona (Ötödik kapu). A pozsonyi nagy ortodox zsidó temető a hitközségé, mely kis száma miatt az elszármazottak anyagi segítségével újította azt fel példás módon. Lengyelországban, ahol alig akad zsidó, az állam állja a költségeket: nemrégiben az Okopowa utcai temetőre sokmillió eurónyi összeget áldozott Varsó. Belgrádban található Európa egyik legszebb modern szefárd temetője, mely felekezeti tulajdonú és példás rendben van tartva. Ebből adódóan két sikeres modell van, az egyik a felekezeti tulajdon, mely biztosítja szegényebb országokban az elszármazottak támogatását, vagy az állami/önkormányzati tulajdon a köznek a jelentősebb áldozatkészségével és együttműködésével a zsidó közösségekkel a kegyeleti funkciók fenntartásának érdekében.

A mai napra esik a Hátám Szófér halálozási évfordulója. Ha csak pár szóban lehetne elmondani, hogyan foglalnád össze, mit jelent az ő neve a zsidó történelemben általában és mit jelent különösen Pozsony városának zsidó történetében?
Hátám Szófér Pozsony történetének legismertebb rabbija. Többféle közösség számára is fontos az emléke: az ortodox zsidóságnak kitüntetetten fontos tanítója, sírhelye népszerű zarándokhelye az ortodox és ultraortodox zsidó látogatóknak. Ezen túl pedig a város zsidó múltjának szimbólumává is vált. Amikor megérkezel a belvárosba, négy útjelző táblába ütközöl, amelyek a legfontosabb kulturális-építészeti emlékekhez vezetnek. A régi Várhoz, a történelmi Operaház épületéhez, a Szent Márton Dómhoz és a Hátám Szófér Emlékhelyhez. Az újjáalakított földalatti tér Pozsony "újjászülető", ismét a figyelem fókuszába kerülő zsidó örökségének szimbóluma lett, amely egyre nagyobb mértékben válik részévé a múltja minden aspektusát újrafelfedező város önazonosságának.  
Ehhez, a város zsidó múltjának „belakásához” szerettél volna hozzájárulni, amikor megalapítottad a Szlovákiai Zsidó Örökség Központját? Kihez szerettél volna szólni, milyen új szempontokra próbáltad felhívni a figyelmet? 
Ezt a múzeumot a Pozsonyi Zsidó Hitközség alapította, és szükséges gyorsan megjegyezni, hogy a városnak két zsidó múzeuma van. Az egyik a Szlovák Nemzeti Múzeum része, ennek tágabb kerete Szlovákia történetének elbeszélése általában, illetve a mi múzeumunk, amely a pozsonyi zsidó közösség történetére koncentrál, és - ez nagyon fontos - a kiállításnak helyet adó tér a jelenleg is működő, ortodox zsinagóga épülete.  
Hogyan jellemeznéd ezt a ma is aktív, eleven közösséget, a szlovák zsidóságot? Mi jellemzi ennek a közösségnek a nyilván eltérő, különböző csoportjait? 
Pozsonyban körülbelül 1500 zsidó él és még 1500 a fővároson kívül. Kis közösség ez, amilyenek általában a legtöbb olyan európai országéi, amelyek keresztülmentek a holokauszton. Küzdenek a demográfiai helyzettel, az asszimilációval, a hitközségi politika turbulenciáival, a fiatalok elfordulásával és a Hábád-közösség tevékenysége révén megjelenő kihívással is. A hagyományos közösségi intézmények válságaként lehetne szerintem jellemezni a mostani helyzetet. Leegyszerűsítően szokás ezt asszimilációnak nevezni, de ez az intézményi válság szerintem kiterjed a többségi társadalom intézményeire is. Arra gondolok, hogy talán már nem akarnak sokan stabilan, életformaként intézményekhez tartozni, inkább a közösségi médiafelületeken próbáljuk kielégíteni a közösségi igényeinket, a közösségi intézményekre pedig szupermarketekként tekintünk, ahová akkor megyünk be, ha éppen szükségünk van valamire. Például oktatásra a gyerekeknek vagy szociális szolgáltatásokra, gyakran olyan zsidó emberek számára, akiknek eszük ágában sem volt közösséget vállalniuk a zsidósággal mielőtt elmúltak volna 70 évesek.    
Magyarország kivétel ez alól a szabály alól, soktízezres zsidó közösség otthona és ez - talán - felelősséget ró rá a térség többi zsidó közösségével szemben. Mit várhat, vár-e valamit a szlovák zsidóság Magyarországtól? 
Kitűnőek a közösségi intézményeink közötti kapcsolatok, erősek közöttünk a családi-baráti kötelékek, mégis úgy vélem, hogy mindegyik zsidó közösség a maga sajátos problémáival küszködik és a saját mindennapi feladatainak menedzselése foglalja le elsősorban.   
Azért beszélhetünk közép-európai zsidó reneszánszról? Ha igen, hol érdemes keresnünk? 
Ha a mai helyzetet az 1985-össel hasonlítjuk össze, feltétlenül. Ha körbenézünk, számtalan zsidó intézményt és kezdeményezést látunk, továbbá, és ez még fontosabb, mindenki szabadon választhat közülük. Nincs állami hatóság, amely ellenőrizné ideológiai szempontból, mit tanítanak a zsidó iskolákban, ki szeretne Izraelbe látogatni, senki sem akarja beleártani magát a vallási életünkbe.
Miben hasonlít és miben különbözik egymástól a közös múlton, hagyományokon osztozó magyar és szlovák zsidóság? 
A legfontosabb dolog, ami elválaszt bennünket, az anyanyelveink különbözősége. Négy szlovák zsidó hitközség, a komárnói, az érsekújvári, a dunaszerdahelyi és a galántai Dél-Szlovákiában fekszik, ahol értelemszerűen erősek a magyar nyelvi és kulturális hagyományok. A közös kulturális és történeti örökség okán a magyar, illetve a cseh zsidóság áll a legközelebb hozzánk. 
Milyen tervei vannak a múzeumnak a jövőre nézve most, amikor minden tökéletesen tervezhetetlen, így elég meglepőnek tűnik, hogy fel merjük tenni a kérdést: mik a terveid a közeljövőben? 
Éppen most ért véget a kilencedik kiállítási szezon nálunk. Az aktuális gazdasági és járványügyi helyzetet figyelembe véve jövő tavaszi újranyitásban reménykedhetünk. Az első, Eperjesen, 1928-ban alapított zsidó múzeum gyűjteményét dolgozzuk most fel, ebből tervezünk kiállítást Az Eperjesi Zsidó Múzeum Kincsei III. címmel, amelyet egy, a kutatásaink eredményét bemutató katalógus kísér majd. Szeretném meghívni mindazokat, akik olvassák ezt a beszélgetést, jöjjenek el Pozsonyba és tekintsék majd meg.

Aki utánanéz annak, mi mindennel foglalkoztok, meglepődik a sokféleségen, az érdeklődésetek, szakértelmetek szerteágazó gazdagságán. Mi köti össze, milyen tervezői-építészi krédó ezt a rengeteg különböző projektet, mi érdekel titeket igazán mélyen, lényegileg?
Elsősorban az, hogy a mi irodánk tervezői-építészi tudása hogyan érvényesül különböző léptékű, méretű terekben, léptékfüggetlenül, ha tetszik. Ezért igyekszünk nem csak házakat tervezni, nem csak belsőépítészeti munkákat vállalni, a léptékek váltogatása eleven tartja az agyműködésünket. A másik fontos hitvallásunk az, hogy a tervezőnek hidat kell képeznie a megrendelő igényei és a már meglévő, épített környezet igényei, tehát a változás és a megőrzés között. Szeretnénk, ha a munkáinkban ez a szemlélet tükröződne.
Emiatt is tartottuk különösen vonzónak azt a megbízást, hogy építsünk állandó kiállítási installációt a Zsidó Múzeum és Levéltárnak. Pont nemrég beszélgettünk arról a társammal, Kiss-Gál Gergellyel, hogy életünk egyik legjobb munkája volt. A múzeum vezetőinek is és nekünk is elég világos elképzeléseink voltak arról, mit szeretünk, mit tartunk jónak, igényesnek. Előfordul, hogy ilyenkor az elképzelések nagyon nem találkoznak. A mi esetünkben viszont a határozott elgondolások inspirálni kezdték egymást, meghallgattuk, mit hogyan képzel, mit vár el a megrendelő és rögtön támadt egy ötletünk, ami nagy sikert aratott. Tökéletesen egymásra tudtunk hangolódni, ami tényleg ritka markáns koncepciókkal rendelkező felek között. A múzeum részéről vevők voltak ránk, így tovább lehetett gondolni az eredeti elvárásokat. Ha két kiérlelt, eredeti koncepció tud hatni egymásra, annál a fajta kreativitásnál semmi sem felvillanyozóbb a mi szakmánkban. A végeredmény is jó lett, azt remélem, és az út is tele volt felfedezéssel.
Ezt megelőzően egyetlen múzeumi munkánk volt: a hatvani Grassalkovich-kastélyban kellett múzeumi tereket kialakítanunk, történeti miliőben, aminek később közfunkciója is volt, 1961-ben például kórházzá alakították át. Egy nagyon nem múzeumnak tervezett térben kellett belsőépítészeti tervezőként és a kiállítás egyik installációjának a felelőseiként is helytállnunk – ez adta az első lökést, a bátorítást a zsidó múzeumi munka elvállalásához. A múzeum kimondottan olyan tér, amelynek az a funkciója, hogy közvetítsen az emberek és a saját tárgyi örökségük közt, amit mi is elsőszámú feladatunknak érzünk, ezért örülünk annyira, hogy dolgozhatunk múzeumokkal. Természetes szövetségesei vagyunk egymásnak.
A Zsidó Múzeum installáció nagy előnye, hogy fenntartható, de hogy foglalnád össze, pontosan mit jelent ez?
Ebben eléggé radikális álláspontot képviselek, megmondom őszintén, nem szeretek új épületeket tervezni. Annyi konstrukció áll már a világban, inkább törekedjünk arra, hogy mindig megújítsuk a funkcióikat az aktuális igényeink szerint. A legszomorúbb dolog szerintem hatalmas épületek lebontását nézni, látni elporladni a rengeteg anyagot, energiát.
Ami a Zsidó Múzeum és Levéltár installációját illeti, az volt a legfontosabb nekünk, hogy minél rugalmasabb, könnyebben kezelhető legyen. A múzeumban és a levéltárban is rengeteg tárgy van, igen kicsik és felettébb nagyok egyaránt, mindegyik történeteket hordoz. Arra törekedtünk, hogy olyan teret hozzunk létre, amelyben ezek minél könnyebben, minél többféleképpen kombinálhatóak. A rugalmasság a tartósság, a fenntarthatóság garanciája, minél több funkciót képes magára venni a tér aktuális elrendezése, annál kevesebb építészeti beavatkozást igényel majd a jövőben.
Miközben az alkotás, a teremtés vágya nagyon erős és azok a házak, amelyeket én ma nem bontanék le, egykor újak voltak. Valaki valamikor megépítette őket, radikálisan átalakítva a teret, ez igaz, persze. Másfelől épp ez a vágy, a teremtésé a semmiből, elnyomja azt az önkorlátozó, szerény gondolatot, hogy azt, ami már megvan, próbáljuk inkább újrahasznosítani. Ez nemcsak gazdaságosabb, de legalább annyi ötletet, eredetiséget igénylő feladat, mint az új építmények felhúzása. A szakmánknak szerintem lassan meg kéne barátkoznia ezzel a szemléletmóddal. A folytonosság megtapasztalása nélkül nincs biztonságérzet és a folytonosság iránti „érzéket” az építészet fejleszthetné. És segíthetne abban is, hogyan dolgozzuk fel, építsük újra a múltat, hogyan rakjunk belőle össze jövőt. 
A hagyomány iránti fogékonyság jele az is, hogy a szukkoti sátor is magával ragadta a fantáziátokat, indultatok egy ilyen „épülettel” a New York-i Építészeti Intézet pályázatán. 
Igen, a kiírásban szerepelt, hogy a pályaműnek meg kell felelnie a vonatkozó vallási előírásoknak, így kellett elhelyezni, „életre kelteni” egy városi térben. Egyéb megkötés nem volt. A szakralitás, a természetközeliség és az urbánus környezet metszéspontjába lévő építmény tervezése pont olyan, mintha nekünk találták volna ki. Kerestük a beavatkozásnak azt a pontját, amelyen keresztül úgy tudjuk átértelmezni az ünnepi sátor szimbólumát, hogy közben megtartjuk a saját vallási terében. A zsidó hagyomány megkötései nem korlátoknak tűntek, hanem a kreativitás, a fantázia „játékszabályainak”, amelyek csak még inkább megindítják a képzeletet.
Ráadásul ez a sátor tulajdonképpen „eredetileg” is arra emlékeztetett egy immár letelepedett népességet, hogy valamikor nomádként vándorolt eredet-elbeszélése szerint a sivatagban, és, hogy erről nem szabad megfeledkeznie.
És minket éppen ez az „antiurbánus”, a letelepedett státusz átmeneti elhagyására szólító hagyomány ragadott meg a leginkább, nagyon sokat tanulmányoztuk a sátor vallástörténetét, szerepét, jelentését a zsidó év ünnepi ciklusában. Éppen ez foglalkoztatott bennünket, létrehozni a város terében egy olyan pontot, ahol gyakorlatilag nem látszik ez az urbanitás, ahonnan kilátni a város sűrű szövetéből. Csak a hagyományt hosszabbította meg valamelyest, amit, úgymond, kitaláltunk. Mindez évekkel azelőtt történt, hogy a Zsidó Múzeum és Levéltár felkérését megkaptuk, így tehát a közös munkánál korábbi a zsidó vallási, kulturális hagyomány iránti érdeklődésünk.
A zöldgondolat, az ökológiai tudatosság a kortárs zsidó értelmezésben egyre inkább össze is kapcsolódik a Szukkot ünnepével, a sátor felállításával.
Igen, ez az összefüggés adja magát, ezt jártuk idáig körbe tulajdonképpen, kiszakadni a technicizált városok világából, vagy másmilyen, alternatív tereket létrehozni magukban a városokban. A sátor akár egy ilyen városépítészeti forradalom szimbóluma is lehet. Az ideiglenesség gondolata is meghatározó volt számunkra, hiszen a sátor építésénél előírás, hogy ne tartós, hibátlanul záró, fedett épület legyen, az eső beeshessen valamennyire, lehessen látni a csillagokat. Ez határozta meg az anyagválasztásunkat, a szukkánk hajlított betonhálóból készült, amit később fel lehetett használni még bármilyen építkezésen, például betonmerevítésre. A városban betakarított növényzetből csináltuk meg a sátor falát, így az ideiglenesség szabad szemmel láthatóvá vált. Az, hogy a tető nem fedheti teljesen a szukkát, szintén nagyszerű lehetőség, kinyit egy újabb perspektívát számunkra, kinyitja a teret, lehetőséget ad arra, hogy a megszokottól eltérően felfelé nézzünk ki egy épületből.
Az épületekkel szembeni legalapvetőbb elvárás az építészet történetének kezdetétől az, hogy nyújtsanak védelmet a természeti folyamatokkal szemben, mondjuk, hogy be lehessen húzódni a fedelük alá. Ha ez nincs meg, beszélhetünk még egyáltalán épületről? A szukkoti sátor épület?
Igen, a védelem alapvető, de egy épületnek vannak más funkciói is. Ebben az esetben az égbolt borul védelmezően a sátor fölé, az esti égbolt, amivel alig találkozunk, mivel az ember általában előrefelé tekint. Az ünnepi sátor változást, ideiglenessége ellenére tartós változást hoz létre a térérzékelésünkben. Tényleg jó, ha ezt nem felejtjük el.​