Csapody Tamás történészt Bulányi páternek a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó hívei vezették el az állami erőszak problémájához, a Borba hurcolt Jehova tanúk, nazarénusok, és adventisták pedig a zsidó munkaszolgálatosok történetéhez. Természetesen szó esik Radnóti Miklósról, a bori tájban bujkáló feszültségekről, hősként tisztelt háborús bűnösökről és egy Borból származó, immár múzeumi fokosról is. Minden kutatási téma kiválasztása mögött személyes vonzalmak és problémák húzódnak, tulajdonképpen egy teljes élettörténet. Önt mi vezette el a bori munkaszolgálat történetéhez?
Már kutatói pályám kezdetétől az erőszak és az erőszakmentesség problémája érdekelt. A katonai szolgálat, illetve a szolgálatmegtagadás kérdése volt akkoriban a személyes életproblémám. Római katolikus családban nőttem fel, és korán kapcsolatba kerültem a Bulányi György piarista szerzetes nevével fémjelzett Bokor-bázisközösséggel. Ennek tagjai között voltak, akik megtagadták a katonai szolgálatot a Néphadseregben, mert a fegyveres, hivatásszerűen erőszakot gyakorló testületek tagságát nem érezték összeegyeztethetőnek keresztény meggyőződésükkel. Magam is gondolkoztam rajta, hogy csatlakozom a szolgálatmegtagadókhoz. Erre végül nem szántam rá magam, de a lelkiismeretemet tovább foglalkoztatta a kérdés, ezért kezdtem el a strukturális erőszak, a totális államok története iránt érdeklődni. Nem csak kutatóként, de mozgalmárként is foglalkoztam ezzel a kérdéssel az általános hadkötelezettség de facto megszűnéséig. Ez siker volt ugyan, de korántsem csak a civil szervezetek munkája eredményezte, és komoly tömegbázist soha nem sikerült kiépítenie az ezzel foglalkozó Alba Körnek, illetve a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának. A siker és a kudarc egyaránt arra késztetett, hogy lezárjam életemnek ezt a szakaszát és befejezzem a mozgalmi tevékenységet. Inkább kutatni kezdtem, régen eldöntöttem, hogy megírom a szolgálatmegtagadás utóbbi száz évének magyarországi történetét. Ez a szál vezetett végül el a munkaszolgálathoz: elsőként azok közül, akik maguk nem tartoznak a Jehova tanúihoz, bebocsátást nyertem a kisegyház budapesti központjába. Itt volt módom megnézni a különben nagyszerű archívumukban az engem érdeklő dokumentumokat, itt találkoztam a bori munkaszolgálat témájával: tizenhat Jehova tanú visszaemlékezésével, amelyben a bori munkaszolgálatuk időszakáról számoltak be. Előtte pont annyit tudtam minderről, mint bármelyik másik érettségizett magyar: Radnóti Miklós élettörténetét. Elindultam ezen a nyomon, arra gondoltam, hogy majd integrálom az eredetileg elképzelt kutatásomba, és akkor vált világossá előttem, hogy ez az egész terület, a bori munkaszolgálat története szinte teljesen feltáratlan. Kiderült, hogy más kisegyházak híveit is elvitték Borba, mintegy 19 reformadventistát és 9 nazarénust. Ekkor úgy képzeltem, hogy a kisegyházak Borba hurcolt híveinek története külön fejezet lesz majd a szolgálatmegtagadás történetét elbeszélő monográfiában. Voltak vajdasági barátaink, még a békemozgalomból, a jugoszláv testvérháború és az 1999-es NATO-bombázások idejéből. Amikor próbáltunk valamennyit segíteni nekik és meglátogattuk őket, úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy ha már itt vagyunk, elmegyünk Borba is. Nagy hatást gyakorolt rám a látogatás, az egykori táborrendszer monumentalitása, hangulata, ahogy megelevenedtek a helyszínen a korábban olvasott beszámolók. Írtam is egy cikket erről a Népszabadságba. Ezután felkeresett Izraelből Juda Deutsch, Deutsch György egykori bori munkaszolgálatos, aki az egyik legjobb könyvet jegyzi a témában és arra bíztatott, hogy foglalkozzak a bori munkaszolgálat történetével. Akkor már könnyű volt meggyőznie. Így kezdődött 15 éve, akkor azt képzeltem, aránylag gyorsan fel tudom dolgozni. Most sem látom azonban a végét! Mit láthat ma Borban, mit tapasztalhat meg a múltból, aki ma odalátogat? Egy magyar szemmel szinte felfoghatatlan méretű bányavidéket. Akkor is így volt, most sincsen másképp. Felfoghatatlan mértékű a környezetszennyezés: a mesterséges mederbe terelt patakok sárgán folynak, sárga a föld is, a kémények ontják a mérget, miközben a hegyek, ahogy Radnótitól is tudjuk, a Szerb Érchegység hegyei megkapóan szépek. Egyébként, ahogy régen, ma is alig lakják ezt a vidéket. Vad szépségű természeti táj a mérgezett városon kívül. Az első altábor egykori területe, Bor városától nyolc kilométerre van; lebilincselően szép vidék, üdülőterület. Ebben a feszültségben is jelen van a természeti és az épített táj múltja. Radnóti Miklóstól és egy Borban meghalt másik fontos magyar költőről, Lukács Lászlóról is utcát neveztek el Bor külvárosában, jártam is ezekben az utcákban. Sok már akkor neves értelmiségi is volt az odahurcolt munkaszolgálatosok, kényszermunkások között és sokan, akik egészen fiatal felnőttként kerültek oda, később szintén ismert emberek lettek, például Kardos G. György író. Úgy tűnik, nagyon vonzódik a személyes élettörténetek rekonstruálásához, híres és nem híres bori foglyokéihoz egyaránt. Azért, mert főleg ilyen források, visszaemlékezések maradtak ránk, vagy azért, mert a mikrotörténetek mondják el a legtöbbet Bor hétköznapjairól? Is-is. Úgy éreztem, nem érthetem egészen pontosan a beszámolókat addig, amíg nem ismerem a helyszínt, amíg nem látom a teret, amelyben mozogtak a visszaemlékezők. Az ő nyomukban jártam be Bort és az egész témát. Hatszor voltam Borban és a környékén, heteket töltöttem ott. Már tizenöt éve is éreztem, hogy az utolsó pillanatokban vagyunk. A túlélőkkel most kell beszélni, minél előbb és hosszabban, amíg még lehet, ez is felértékelte az ő tanúvallomásukat és sürgőssé tette, hogy minél többükkel beszéljünk. A túlélők döntő többsége azok közül kerül ki, akiket a második lépcsőben indítottak el Borból, Radnóti, sajnos az első lépcsőben indult el. A második lépcsőben indulókat másnap a partizánok felszabadították a hegyekben. Közülük körülbelül nyolcvan emberrel tudtam beszélni itthon és a nagyvilágban, egy hetet Izraelben is töltöttem a Jad Vasemben, és közben beszélgethettem ott élő egykori boriakkal is. A rögzített és legépelt interjúkból létrehoztam egy „saját”, de nyilván közkinccsé teendő adatbázist. A hadtörténeti források jelentős része eltűnt, nem olvasható. Nonszensznek tartom, hogy hatezer magyar személyt kiviszünk Borba kényszermunkára, komoly logisztikai tevékenység zajlik, biztosítani kell az ellátást, zsoldot fizetni, mindez óriási adminisztrációt igényel, és ennek ellenére máig nem tudunk összeállítani egy teljes névsort a bori kényszermunkára vezényelt személyekről. A munkám egyik része az áldozatok beazonosítása és beazonosíthatóvá tétele, nevük, életkoruk, jó esetben foglalkozásuk szerint, ez a névsor most körülbelül 3500-3600 tételt tartalmaz, de minden héten gyarapodik, most például egy volt munkaszolgálatos Japánban élő fiával levelezem. Az édesapjára vonatkozó dokumentumokat gyűjtjük össze – és, persze, ott vannak még a hazai és külföldi levéltári források és a használható, de komoly forráskritikával értelmezendő népbírósági anyagok. Mindent, amit lehetett, igyekeztem összegyűjteni. Most éppen a magyar holokauszt egész történetének egyik legsötétebb pillanatával, a magyar munkaszolgálat legnagyobb tömeggyilkosságával foglalkozom, a cservenkai mészárlással. Ezen a helyen az első lépcsőben elindult kényszermunkások közül mintegy ezer embert gyilkoltak meg egyetlen éjszaka alatt a németek, magyar közreműködéssel, további négyszáz zsidót pedig Cservenka és Batina között. Magyarországon a Kádár-korszakban elkezdődött valamiféle nyomozás a bori munkaszolgálatosokkal szemben elkövetett bűntettek tárgyában, aztán anélkül zárult le hosszú idő után, hogy bármiféle következménye lett volna. Mi történt tulajdonképpen, miért indult el és miért halt el ez a folyamat? Az Abdai Dossziéról van szó. A Katonai Elhárítás kezdeményezte ezt a vizsgálatot, az iratanyag ma már nem teljes. Tolnai Gábor irodalomtörténész, Radnóti Miklós egykori barátja, illetve Ortutay Gyula nem tudtak beletörődni barátjuk halálának tisztázatlanságába. Az irodalmár Tolnai eszközei kimerültek, hiába tett meg mindent, nem tudta megnyugtató bizonyossággal rekonstruálni a történéseket. Sikerült valamilyen úton-módon rábírniuk a katonai elhárítást, hogy derítsék ki, ki gyilkolta meg Radnóti Miklóst. Annyi értelme feltétlenül lett ennek, hogy történeti forrásként nagyon informatív, amit erről annak idején összegyűjtöttek, sok mindent innen tudunk. Azt azonban, hogy kik követték el a gyilkosságsorozatot, amelynek során 22 bori munkaszolgálatost megöltek, nem tudták egyértelműen kideríteni. Továbbra is legalább annyi kérdőjel maradt, noha igyekeztem mindent megtudni Radnóti haláláról, mint amennyi tudással rendelkezünk minderről. Amiről még ennek kapcsán beszélni kell, az a Rákoskeresztúri Új Köztemető 298-as parcellája, megírtam már, de fontos. Öt, a népbírósági perekben halálraítélt és kivégzett keretlegény is nyugszik ebben a gondosan ápolt parcellában a magyar hősök között, ismerem az élettörténetüket. Maradéktalanul elutasítom az állami erőszakot, minden kivégzést, az viszont más kérdés és egész biztos, hogy a hősöknek kijáró tiszteletet enyhén szólva sem érdemelnek, sőt, egyáltalán semmit, a minden embernek egyformán kijáró kegyeleti jogokon túl. Ezt a problémát máig nem oldottuk meg, sok háborús bűnös nyugszik ott még, nemzeti kegyelettől övezve. Természetesen szó sincs arról, hogy akár a háborús bűnösöktől meg lehetne tagadni a kegyeleti jogokat, szó sincs exhumálásról, egyszerűen világossá kell tenni, élesen meg kell különböztetni egymástól a dolgokat, röviden ismertetni kell, hogy az érintettek mit követtek el, hogyan kerültek oda, milyen szerepet játszottak a magyar történelemben. Egy műtárgy, egy bori fokos került nemrég a gyűjteményünkbe. Elmesélné a történetét? Az egyik cservenkai túlélő Temesváron élő fiával évek óta kapcsolatban állok. Rajta keresztül keresett meg a jelenleg Bukarest külvárosában élő Szabados András. Ő gyerek volt, amikor a bori munkaszolgálatosok második csoportjában felszabadítottak megérkeztek a már szabad Temesvárra. A temesvári reformátusok és zsidók támogatták, befogadták a boriakat. Így tettek Szabados András szülei és nagyszülei is. A befogadott személy, Wohlmuth Artur, szerette volna valamivel meghálálni a befogadást. Nem volt semmije, de volt egy Borban készül fokosa, azon a bori munkaszolgálatra vonatkozó bevéséssel. A fokos minden bizonnyal a Borban bányászott rézből készült Borban. A munkaszolgálatosoknak és a katonai keretnek egyaránt szokása volt valamilyen emléktárgyat készíteni, készíttetni Borban. Wohlmuth Artur emellett egy hálájáról árulkodó fémtáblát is készíttetett Temesváron. A fokos ritka tárgyi emlék Borból!
0 Comments
Szeged zsidó öröksége: az ükapa meglepetése, a régi fiók titka és a restaurálás nyújtotta boldogsága12/4/2022 A Finnországban élő, Szeged zsidó örökségét kutató Pataricza Dóra történésszel beszélgettünk a városról, a Löw-dinasztiáról, a nagy árvíz utáni építészetről, a Tisza, a Pick-szalámi és a neológia kapcsolatáról, a finn zsidókról és arról, hogyan segít a műtárgyrestaurálás koronavírus idején. Szegedet választottuk a vidéki zsidó közösségeket bemutató sorozatunk nyitószámának témájául. Szerinted jól döntöttünk? Mit mutat meg a szegedi zsidóságról, a múltról és a jelenről, Szeged épített, kulturális öröksége?
Oszkó Ági kolléganőmmel együtt éppen a vallási épületekről írunk cikket: megvan természetesen az Új Zsinagóga, de szerencsére megvan a Régi Zsinagóga is. A Nagy Zsinagóga építése előtt már két zsinagóga is volt, az elsőt a ma is álló Régi Zsinagóga helyén építették, majd amikor az szűknek bizonyult, lebontották és egy új nagyobb imaházat emeltek a helyére. Ez ugyanazon a telken áll, ahol az Új Zsinagóga. A hitközség sajnos nem tudta fenntartani ezt a régi, klasszicista stílusban épült zsinagógát, ezért a 60-as években eladták. Jelenleg egy alternatív színház használja. Az Új Zsinagóga nyugati oldalával szemben áll a hitközség székháza, ennek a földszintjén üzemel egy szeretetotthon, kóser konyha tartozik hozzá. Ezt az épületet is Baumhorn Lipót tervezte, akárcsak az Új Zsinagógát és a cintermet a temetőben. Ami a mikvét illeti, sajnos már nincs meg és a neológok gyanúm szerint nem is nagyon használták. Volt ugyanakkor 1947-ig Szegednek egy viszonylag kicsi ortodox közössége, ők tartották fent a mikvét. Havi apanázst kaptak a neológ hitközségtől a vallási élet fenntartásának megsegítésére. A Fonógyári úti zsidó temető, ami megvan, 5,6 hektár alapterületű. A ciduk hadin házat, azaz a ravatalozót is Baumhorn Lipót tervezte. Személyes történetem is kapcsolódik hozzá. Azt tudtam, hogy az ükapáim, Fuchs Vilmos és Böhm Sándor ebben a temetőben nyugszanak. Egyszer, amikor Szegeden voltam éppen, be is fizettem a sírok további gondozásának díját. Pár hónap múlva kaptam ismeretlenektől egy hálálkodó levelet, mert véletlenül az ő Böhm Sándor nevű ősük sírját tisztíttattam meg. Aztán most nyáron Ábrahám Vera kolléganőm, a temetőt jól ismerő kutató tartott nekem egy vezetést, amelynek a végén a temetőgondnok megkérdezte, nem akarunk-e bemenni a ravatalozóba. A falon megláttam a Böhmök nevét, az évszámok és a nevek stimmeltek, majd összeszedtem minden bátorságomat és a föld alá is lementünk a kriptába. Sötét volt és salétromos. Lent derült ki, hogy ott, a kriptában van eltemetve a családom több tagja, például a szépanyám, Arany Róza. Az ükapámról tudtam, hogy gazdag kereskedő volt, ezek szerint sírhelyet vásárolt maguknak a Baumhorn tervezte épület alatt. Ezek tehát a város zsidó vallási épületei röviden. A nagy árvíz után újra kellett építeni az egész várost, többek között Baumhorn is tervezett világi épületeket Szegeden. Hogyan kapcsolódott össze ilyen szorosan Baumhorn Lipót és Szeged története? Érdekes, hogy bár Baumhorn nem végezte el a Műszaki Egyetemet, de Alpár Ignáctól, Lechner Ödöntől megtanulta a historizmus és a magyaros szecesszió építészeti stílusát és találkozott, alighanem az általa tervezett esztergomi zsinagóga átadásán, Löw Immánuellel 1888-ban. Löw mindenesetre feltehetően pártolta Baumhornt. Az árvíz utáni, új, modern Szegeden megnőtt a zsidó közösség lélekszáma, ezért szükségessé vált egy nagyobb zsinagóga építése. Erről egy közgyűlésen, 1885-ben határozatot is hoztak, majd alapítvány létrehozásával és magánadományokkal kezdték meg a gyűjtést. Kiírtak egy pályázatot, Baumhorn azonban hamar jelezte, hogy nem tud pályázni, mert számára túl rövid a határidő. Végül addig kérlelték, amíg jelentkezett “Isten és haza” jeligéjű pályamunkájával. Löw Immánuel főrabbinak bizonyára döntő szava lehetett a pályázatok elbírálásakor és alighanem felismerte Baumhorn stílusát, esetleg a kézírását is. A lényeg, hogy a jeligés pályázaton Baumhorn nyert és Löw Immánuellel együtt tervezték meg a zsinagógát kívülről és belülről. Fontos kiemelni, hogy Löw hatalmas botanikai tudása nélkül nem lehetne ilyen különleges és egyedülálló a Szegedi Új Zsinagóga. Mi a magyarázata annak, hogy Szeged a neológia Pest melletti legfontosabb központjává vált? A magyar városiasodás, polgárosodás története indokolja valamiképpen, a helyi zsidó polgárság ereje vagy a Löw-család személyes teljesítménye? Szerintem elsősorban az előbbi, illetve a kettőnek a kombinációja. Löw Lipót Csehországból indult, de a magyar szabadságharc hívévé vált, szeretett magyar ruhákban járni, és 14 gyerekét, köztük Löw Immánuelt is ebben a szellemben nevelte. Miközben Szeged valóban olyan innovációk és önerőből felemelkedett emberek sikertörténeteinek hazája volt, mint a Kotányi és a Herz családé, illetve a Pick szalámi, ami állítólag a Tisza mikroklímája miatt lett olyan ízű és állagú, amilyen. Egy jellegzetes kóser termék. Hát igen. A múlt héten többször is beszéltem Pick Verával, aki az alapító Pick Márk 87 éves unokája (nem engedte, hogy “nénizzem”). Vera Bécsben született, a család az Anschluss után költözött vissza Szegedre. Ő mesélte, hogy a nagyapja soha nem evett a Pick szalámiból, gyártotta, de nem fogyasztotta vallási okokból. Érdekes, jellemző történet. Ő már nem gyártja, de eszi a szalámit, a gyárat ugyanis még a háború előtt elvették tőlük. A városi polgárság, a Pickek, Herzek, Kotányiak és a Löwök egymásra találása hozta létre a neológiát. Löw Lipót 1850-től Szegeden volt rabbi haláláig (1875), majd fia Immánuel (1878-1944) vezette a hitközséget és az ő (neológ) rabbiságuk idejére tehető Szeged fénykora. A neológia tette lehetővé, hogy amit nem eszünk, azt azért forgalmazhassuk vállalkozóként. Ugyanakkor azért kirajzolódnak másfajta határok is: Löw Immánuel egyértelműen ellenezte, hogy rabbik megáldjanak, vallási értelemben jóváhagyjanak egy vegyes házasságot (v.ö: https://www.szombat.org/hagyomany-tortenelem/a-rosenberg-affer-avagy-szabad-e-zsinagogai-aldasban-reszesiteni-a-vegyes-parokat). Tudjuk, hogy a város életében nagyon jelentős szerepet játszott a zsidó közösség. A zsidó lakosság rengetegféle foglalkozást űzött, az új zsinagógát fel tudták úgy építeni, hogy szinte kizárólag helyi mestereket bíztak meg és szinte mindegyikük zsidó volt. Mekkora szerepet játszott a szegedi zsidóság életében Szabadka közvetlen közelsége, illetve hogyan változott meg mindez Trianon után, Löw Immánuel pályájának derekán? Erről nem tudok eleget, illetve ez nem a kutatási témám. Viszont szoros együttműködésünk van az Újvidéki Zsidó Hitközséggel. Egy időben, 2018-19-ben digitalizáltuk a hitközségi archívumok egy jelentős részét és az anyag sok tekintetben hasonló. Náluk is sok a magyar nyelvű dokumentumanyag, érdemes volna jobban belemélyedni ezeknek a városoknak és a zsidó közösségeiknek a kapcsolatába. Egyébként mostanra látszik, hogy mennyire fontos volt digitalizálni és az interneten hozzáférhetővé tenni az iratanyagokat, hiszen így én is hozzáférek. (https://szegedjewisharchive.org) Kilenc éve élek Finnországban a családommal. Innen is tudok dolgozni, még most, a koronavírus idején is, amikor utazni csak nagyon nehézkesen lehet. Örülök, hogy júliusban, a második hullám előtt még Magyarországra tudtunk menni autóval és lakókocsival és Szegeden is tudtam dolgozni egy hetet. Az is nagyon szerencsésen alakult, hogy a 2020 januárjában indult új projektünket elkezdhettük. Ennek az a célja, hogy az Új Zsinagógának a hitközség tulajdonában megmaradt, tervei és zsinagógatextiljei egy részét rendbehozassuk és kiállítsuk. Ezeket még éppen időben átvették a helyi - és hatalmas tapasztaltattal rendelkező - restaurátorok, a Móra Ferenc Múzeum egykori szakemberei (Vóna Györgyné és Fári Irén papírrestaurátorok és Katkóné Bagi Éva textilrestaurátor), akik a veszélyeztetett korosztályba tartoznak. A restaurálás könnyebbé tette számukra a bezártságot és a kényszerű bezártság miatt feltehetően sokkal gyorsabban haladtak a munkával, mint normál körülmények között. Milyen források maradtak ránk a hitközség irattárában? Az archívum egy része megmaradt, sajnos sok irat veszett el az I. világháború idején, 1945-ben eltűnt a teljes Chevra irattár, és mellette még több ezer dokumentum hiányzik az egykori egységből. Nincs már meg a Löw Könyvtár, sőt, az egykor Löw által precízen vezetett nyilvántartás és az ajándékozás után több példányban elkészült leltárkönyv sem került elő. Löw Immánuel 1940-ben úgy rendelkezett, hogy a hitközségre hagyja a könyvtárát. A gyűjtemény ‘44-’45-ben hánykolódott, majd több lehetséges megoldás után az elöljáróság többsége úgy döntött, hogy kerüljön a könyvtár és kéziratos hagyaték Izraelbe. A 8 ládányi iratot 1948-ban Budapestre, a Rabbiképzőbe juttatták, ahol átválogatták és rendezték, majd az 1950-es években került ki. Izraelben (sajnos) nem tartották egyben ezt a hagyatékot, betagozták az Izraeli Nemzeti Könyvtárba. Ez az anyag egyrészt elveszett, másfelől nagyon is megvan, és talán egyszer még össze lehetne újra állítani. A hitközség archívumának anyagát Frojmovics Kinga és Molnár Judit korábban már rendezték és egy részét mikrofilmre is vették. Az archívum dokumentumait digitalizáltuk és az újonnan előkerült iratokat, illetve más hitközségektől “megörökölt” dokumentumokat két év alatt sikerült rendezni. Ennek a munkának a során kellett kihívni az irodába egy lakatost a réges-régen nem használt fiók kinyitásához, amelynek elveszett a kulcsa. Innen kerültek elő a zsinagóga építészeti tervei, a székház egy másik termében pedig egy faszekrényben álltak halomban a rossz állapotban lévő rituális textiliák, köztük a zsinagóga avatási parochetje is. 2017 óta először az archívumot rendeztük, majd az előkerült tárgyak restaurálási munkáit végeztük el a Rothschild Foundation ösztöndíjának segítségével és szakemberek részvételével. Mindezek egy részét be is mutatjuk egy olyan kiállításon, amelyet a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ hoz létre 2021-ben a Szegedi Zsidó Hitközséggel együttműködve és Baumhorn Lipót tevékenységének bemutatására koncentrál. A helyszíne a Holokauszt Emlékközpont lesz a Páva utcában, már csak azért is, mert a Páva utcai zsinagógát is Baumhorn tervezte. Az archívumban fennmaradt dokumentumokból az is látszik, hogy a zsinagóga előterének falán, a Hősök Csarnokában a holokauszt áldozatainak listája nem pontos. Szegedről körülbelül 8500 szegedi és Szeged környéki embert vittek el, ezt megelőzően körülbelül 2000 főt deportáltak Szegeden keresztül a mai Szerbia területéről. A rájuk vonatkozó adatokat is ki kell egészítenünk, pontosan rekonstruálni szeretnénk ennek a körülbelül 10500 áldozatnak a nevét. A restaurálási projekt mellett ennek is én vagyok a vezetője, erre a Claims Conference Kutatási alapja adott támogatást és a korábban említett Újvidéki Zsidó Hitközség kutatóival együtt végezzük. Nem sok ez együtt? Nagyon szeretem a munkámat és nem kérdés, hogy érdemes ezzel foglalkozni. Van egy lelkes és profi csapatom, akikkel öröm együtt dolgozni, és hitköségi tag is vagyok, az őseim története ideköt. Szeged zsidó örökségét a sajátomnak érzem, ahogy sajnos a Holokauszt is érint. A két részmunkaidős szegedi projekten kívül még a kortárs finn zsidósággal foglalkozó kutatócsoportnak is tagja vagyok (https://polininstitutet.fi/en/boundaries-of-jewish-identities-in-contemporary-finland-minhag-finland/). Ez egy pici közösség. Helsinkiben él körülbelül 1300 zsidó és Turkuban, Finnország régi fővárosában körülbelül még 90, a harmadik közösség a Chabadé. Helsinkiben a zsidónegyed gyakorlatilag egyetlen épületegyüttes, abban működik az óvoda, az iskola és a zsinagóga és közösségi térként is funkcionál. Sok izraeli és orosz is van köztük, illetve köztünk, feltűnően sok a betérő, olyan finnek, akiknek jobbára nincsenek zsidó felmenőik. Finnországban szinte egyáltalán nem volt holokauszt, megmaradt a zsidó folytonosság, voltak nagyszülők, akik továbbadták a hagyományokat. A cári hadseregbe kényszerbesorozott zsidók leszerelésük után telepedtek le itt, Finnországban többnyire, miután leszerelhettek. Kezdetben persze szegények voltak, ortodoxok és jiddisül beszéltek. Azóta nagymértékben asszimilálódtak. Finnország nagyon szekuláris állam, nem tudjuk pontosan, de a becslések szerint 90% körül lehet a vegyesházasságok aránya a közösségben. Czimbalmos Merci barátnőm, egy másik itt élő magyar zsidó éppen ezt a témát kutatja a projektünkben. Én az étkezési kultúrával foglalkozom, amelyet persze szintén befolyásolnak a vegyesházasságok, és az asszimiláció. Van két kollégánk, akik a liturgiával foglalkoznak - például azt vizsgálják, hogy a Finnországba érkező szefárd zsidók hogyan változtatják meg a helyi vallási szokásokat. Itt nagyon békés, nyugalmas a zsidó élet, de a kulturális pezsgés hiányzik belőle. A Limmudot már öt éve megszervezzük minden évben. Jövőre pedig Turkuba hozzuk a Baumhorn-kiállítást, a Szeged-Turku testvérvárosi együttműködés 50. évfordulója alkalmából. A mi kiállításunkat szeretné Turku Szegednek ajándékba adni. Örülök, hogy el tudtuk ezt érni és hogy a Szegedi zsidó örökséget a finn közönség is megismerheti. Klein Rudolf nemzetközi hírű építészettörténész, a zsinagógaépítészet kiváló szakértője évtizedek óta. 2000 táján elkezdett foglalkozni zsidó temetőkkel és kutatási eredményei mára már ebben a tárgykörben is megkerülhetetlenek. A zsidó kulturális modernitásról, a történelmünket végigkísérő, „periodikusan visszatérő” asszimilációról és mindenekelőtt a Salgótarjáni utcai zsidó temetőről beszélgettünk vele, utóbbiról kicsit szomorúan. Miért kezd el egy építészettörténész annyira atipikus, építészeti kreativitást látszólag nem igénylő épületegyüttesekkel foglalkozni, mint egy temető? Mennyire fontos, karakteres, és művészi értelemben mennyire értékes részei a zsidó épített örökségnek a temetők?
Engem a temetők eleinte művészettörténeti szempontból kevésbé érdekeltek, de ha az ember meg akarja ismerni a zsidóságot, a temető többet mond, mint a zsinagóga. A Salgótarjáni utcai zsidó temető világörökségi benevezése kapcsán kezdtem el a temetők tanulmányozását, ebből született A Közép- és Kelet-Európai zsidó temetők (Metropolitan Jewish Cemeteries of the 19th and 20th Centuries in Central and Eastern Europe – A Comparative Study, ICOMOS + Landesdenkmalamt Berlin, Imhof Verlag; Berlin, 2018) című vastag kötet. Mára teljesen világossá vált számomra, hogy a temetők üzenete sokkal hitelesebb, mint a zsinagógáké; a történész számára sokkal jobb forrás, ez legkivált az emancipációt követő időszakra igaz, de valamelyest érvényes a korábbi időszakokra is. A wormsi zsinagóga minden kétséget kizáróan remek épület a keresztes háborúk korából, mely a nem zsidóknak is üzen, egyszerűen annyit, hogy itt vagyunk, imaházunkat ugyanazok a céhmesterek emelték, akik a híres román stílusú szekesegyházat. Később, különösen az emancipáció korától a keresztények felé még intenzívebben kommunikálnak a zsinagógák. A temető viszont nem a külvilág számára üzen, nem reprezentál, hanem a zsidó közösség belső életéről beszél. Demokratikusabb is: míg a zsinagóga elsősorban a hitközség vezetőségének elképzeléseit valósítja meg, a temetőben minden tagnak „telke” van. A temető neve nem véletlen beit olam. Valóban egy világot jelenít meg az utókor számára. Ha például egy Nagyvárad-léptékű település zsidó társadalmának alapvető szociális viszonyait szeretnénk gyorsan megismerni, a temetőben kell kezdeni a kutakodást. Itt azonnal látszik a síremlékekről, kik voltak a helyi zsidó elit tagjai, kik voltak a gazdagok, kik a zsidó a tudományok ismerői, milyen nyelvet beszéltek, mi volt a világképük, mennyire olvadtak be a keresztény társadalomba és így tovább. A nagyobb síremlékeket rejtő családokat a városi lakjegyzékben lehet azonosítani, és palotáikat felkeresni a központban. A lakjegyzékből az is kiderül, hol laktak a többi zsidók, mivel foglalkoztak, létre lehet hozni egy zsidó topográfiát. A temető fantasztikus információforrás. Hogyan épül fel, rendeződik el tulajdonképpen egy zsidó temető, mi szabályozza ezt? A temetők kialakításának nincs központi építészeti szabályzata, mint egy településnek. Az emancipáció alapvető elv volt a hellyel való takarékosság, a sírok azonos mérete és tájolása, ami fokozatosan oldódott. A sírokat keleti vagy déli irányba – Jeruzsálem felé – tájolták, úgyszintén a temető kapuját is, amennyiben ezt a helyi adottságok lehetővé tették. Alkalmi rabbinikus értelmezések, úgynevezett reszponzumok alakítják az egy régióhoz, illetve korhoz kötődő temető elrendezését, például, hogy a kohaniták számára a bepillantást lehetővé tegyék. Az asszimiláció kezdetével a prominens zsidók díszsírhelyekbe temetkeztek a temető meghatározott parcelláján, illetve a kerítőfalak mentén. Síremlékeik egyre nagyobbá, világibbá lesznek, és az ortodoxok ezért nem ritkán kiválnak. A zsidó hitközség koherenciájának elvesztése jól lekövethető a temetők művészetén, földrajzán és kertépítészetén. Persze vannak olyan izgalmas zsidó temetők, mint a varsói Okopowa utcai, ahol gyakorlatilag egymás mellett találjuk Ber Sonnenfeld oheljét és emancipált izraeliták reprezentatív síremlékeit, ami abból fakad, hogy a temető az 1800-as évek elején nyílt meg, és az elmúlt bő két évszázad során lezajlott történelmi változásokat dokumentálja. Más zsidó temetőket viszony éppen hihetetlen koherencia jellemzi, mint például a Berlini-Weissensee temetőt (1879), ahol a német Gründerzeit rendkívül szabályozott világa jelenik meg zsidó kiadásban. Ez az első nagy zsidó temető, mely felrúgja a sírok korábbi szigorú tájolását, az egyenes, párhuzamos/merőleges ösvényeket, és Parkfriedhof lesz belőle, átlós vagy akár körkörös utacskák mentén helyezve el a síremléket. Ha egy család többet áldozott, akkor „saroktelket” vásárolt, melyre megfelelően pompás síremlék került. Erősen asszimilált, koherens, igen módos középosztály fejezte ki hűségét a német Gründerzeit és Bildungsbürgertum iránt Vilmos Császár korában. Ezzel szemben az akkori letelepedési területen a lengyel Lodz-i temető egy másképp strukturált zsidó társadalomról árulkodik. Népes alsó középosztályból emelkednek ki a dúsgazdagok, közöttük is legjobban a Poznansky család, melynek síremléke akkora területet foglal el, mint egy olimpiai úszómedence, és olyan messziről látszik, mint egy plébániatemplom a sírok tengere felett. Az ezen családok gyáraiban dolgozó hitsorsosok tradicionálisak, héber feliratokkal és hagyományos zsidó jelképekkel síremlékeiken. Külön helyen temetkeztek a férfiak, a nők és a gyerekek, közöttük elszórva a szent rabbik hatalmas, fedél nélküli ohelban várják a feltámadást. Hol helyezkedik el ebben az összefüggésben a Salgótarjáni utcai zsidó temető? Mikor kezdett vele foglalkozni? Az ezredfordulón, amikor még a Jeruzsálemi Héber Egyetemen és a Tel Avivi Egyetemen voltam professzor, de felerészben itthon éltem. Egy verőfényes őszi napon Prof. Fredric Bedoire kollégám elhívott ebbe a temetőbe, a svéd a magyart, hogy bemutassa azt. Ahogy átléptünk a középkori várra emlékeztető csúcsíves kapuépületen, földbe gyökerezett a lábam. Egyszerre elfeledkeztem a művészettörténettudományról, a judaisztikáról és átadtam magam a látvány gyönyörének. Lenyűgözött a természet és a sírművészet csodás harmóniája, a szabályos és szabálytalan összefonódása, a látvány vitalitása és az enyészet romantikája. Bedoire csak figyelt és elkezdte magyarázni a helyszínt. A díszsírhelyek szabálytalan alaprajzú terét, a csodálatos Lajta Béla, Vidor Ferenc, Alpár Ignác síremlékeket, melyek az építészettörténetnek és a zsidó ikonográfiának hihetetlen szintézisei, a fal melletti ajserok síremlékműveit, Weiss Manfréd fehér görög perisztiljét és végül a Hatvany Deutsch család „dór stílusú templomát.” Ettől a látványtól nem tudtam szabadulni, ez az élmény az, mely elindított a temetőkutatás útjára. Szerencsés körülménynek számított, hogy a nagy izraeli egyetemeken könnyen jutottam elméleti tudáshoz és közép- illetve kelet-európai jártasságom és nyelvtudásom biztosította a gyakorlati alapokat. Visszatérve a Salgótrajáni utcai temetőre érdekes, milyen korabeli társadalmi elvárásokról tanúskodik egy-egy díszsírhely. Tudható, hogy egy Weisz Manfrédnak nem lehet szecessziós síremléke, mert a szecesszió szakadár stílus, az ő síremléke csak klasszicista lehet. Hasonló a helyzet a Hatvany-Deutsch családdal. Az ilyen síremlékek elkészítésével pedig rendszerint keresztény építészeket bíztak meg. A zsidó építészek ugyanis a szecesszió mögé álltak zömmel, ennek immár komoly irodalma van. A szecesszió elutasítja az akadémizmust és a mögötte munkáló konzervatív világot. Ez lehet az egyik ok, hogy a Lechner-tanítványok zöme zsidó volt. Másrészt a szecesszió egyfajta marketingként is szerepelt, egy megfelelő piaci szegmens meghódítása, Bécsben is, nem csak nálunk. A szecesszióval bosszantották, úgymond, a gazdag zsidók a konzervatív-(katolikus) establishmentet, ahogy Carl. E. Schorske kultúrtörténész megírta a Fin de siécle Vienna című munkájában. A szecesszió lázadás volt, a zsidók teljes társadalmi emancipációját erősítő lázadás. A bécsi Sezession épületét (1897) Karl Wittgenstein, Európa egyik leggazdagabb iparmágnása támogatta hasonló megfontolásból. Ez a lázadás is begyűrűzik a Salgótarjáni utcára. Ez eltart egészen a modernizmus megjelenéséig. Aztán az 1920-as évektől kezdve a leggazdagabb zsidók számára is felvállalhatóvá vált a modernizmus, igaz, az már nem a szecesszió. A zsidók és a modernizmus sokat emlegetett kapcsolata jelenik meg itt is? Nem igazán, mert ekkor már kevés síremlék épül itt. Jó elkerülni ennek a túlhangsúlyozását. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a modern építészet élvonalában tulajdonképpen egy zsidó sincsen, Le Corbusier svájci francia, Walter Gropius és Ludwig Mies van der Rohe német, Frank Lloyd Wright amerikai, Alvar Aalto finn, és így tovább. A szintén erős második vonalban már több zsidó volt. De a zsidók legfontosabb szerepe a modernizmusban elsősorban megrendelői. A szecesszió esetében is Bécsben és Nyugat-Európában inkább a „felbújtók” voltak, úgymond, bár éppen Budapest valamelyest kivétel. A kb. 200 valahány regisztrált építész irodából nagyjából 100 egynéhány zsidó kézben volt Budapesten 1900 táján. Ez volt az a művészi foglalkozás, amelyben komoly pénzek mozogtak, és a zsidó szülők művészi hajlamú gyerekeik jövőjét legszívesebben az építészetben látták. De visszatérve a Salgótarjáni utcai temetőhöz, ott a szecessziós stílus átlagon felül prominens, hála elsősorban Lajtának Bélának. Az is magyarázhatja ezt az összefüggést, hogy a zsidók szeretik a változást, unják az egységes stílusú építészetet, ez érződik New Yorkban a Fifth Avenuen, vagy Prágában a Parizka utcában. A kultúrák közöttiség, a zsidók köztes helyzete magyarázhatja a zsidók modernitás iránti rokonszenvét (művészettörténeti terminusokban szecesszió és modernizmus) és az ezzel járó nyitottságot. Szóval szerintem csak a valamelyest asszimilált zsidóknak van modern temetőépítészete, illetve bármiféle modern építészete egyáltalán. Egy ortodox zsidóságnak sokkal kevésbé számít a vizualitás. Tudjuk, hogy a képtilalom vagy legalábbis képidegenkedés korlátozta a zsidók részvételét a képzőművészetekben egészen az absztrakt modern mozgalmak koráig. Így a 19. században a legalább részleges asszimiláció volt a nyugati értelemben vett képzőművészeti kreativitás előfeltétele. Hozzá kell tenni persze azt is, hogy a zsidó történelem több részleges asszimilációs-akkulturációs fázist ismer. A reneszánsz idején a mai csehországi Mikulovban már vannak zsidó épületek, amelyeken megjelennek a zsidó ikonográfia ismert motívumai díszítésként, vagy lengyel temetőkben. Ha az elhunytat Dovnak hívták, a síremlékén feltűnik egy medve, azoknak a sírján, akiket Cvinek hívtak, az őzábrázolás (ezt jelenti a nevük). Ez is asszimilációs periódus, mint ahogyan korábban a hellenizmus időszaka volt. A római kori zsidó sírokat alig lehet néha megkülönböztetni a pogány sírhelyektől. Legtöbbször csak a héber betűk vagy egy-egy vallási jelkép utal a zsidóságra. Térjünk még vissza a mi legutóbbi asszimilációs periódusunkra és a Salgótarjáni utcai temetőre. Hogy viszonyul ez kortársaihoz régiónkban, mik az esélyei a romlás megállításának? A szomszédos országokban hasonlóan a Salgótarjáni utcaihoz egyes temetők már nincsenek felekezeti tulajdonban, mint például a bécsi Zentralfriedhof régi zsidó temetője (Első kapu), melyet a város tart rendben, újít fel, és valójában egy közpark. Más temetők a hitközségek tulajdonai, mint például az új zsidó temető, ami 500 méterrel odébb van az előbbitől és a Bécsi Zsidó Hitközség tulajdona (Ötödik kapu). A pozsonyi nagy ortodox zsidó temető a hitközségé, mely kis száma miatt az elszármazottak anyagi segítségével újította azt fel példás módon. Lengyelországban, ahol alig akad zsidó, az állam állja a költségeket: nemrégiben az Okopowa utcai temetőre sokmillió eurónyi összeget áldozott Varsó. Belgrádban található Európa egyik legszebb modern szefárd temetője, mely felekezeti tulajdonú és példás rendben van tartva. Ebből adódóan két sikeres modell van, az egyik a felekezeti tulajdon, mely biztosítja szegényebb országokban az elszármazottak támogatását, vagy az állami/önkormányzati tulajdon a köznek a jelentősebb áldozatkészségével és együttműködésével a zsidó közösségekkel a kegyeleti funkciók fenntartásának érdekében. Hogyan tartja életben egy reprezentatív sírhely a pozsonyi zsidóság emlékét és hogyan él a város mai zsidó közössége? Hogyan él együtt, egyetlen zsinagógai-múzeumi térben múlt és jelen? Hogyan vált szupermarketté a zsidó intézményrendszer? Mi köt minket össze ma is egymással a Duna két oldalán, mit remélhetünk egymástól, szlovák és magyar zsidók? Maroš Borskýval, a Szlovákia Zsidó Örökség Központjának vezetőjével beszélgettünk. A mai napra esik a Hátám Szófér halálozási évfordulója. Ha csak pár szóban lehetne elmondani, hogyan foglalnád össze, mit jelent az ő neve a zsidó történelemben általában és mit jelent különösen Pozsony városának zsidó történetében?
Hátám Szófér Pozsony történetének legismertebb rabbija. Többféle közösség számára is fontos az emléke: az ortodox zsidóságnak kitüntetetten fontos tanítója, sírhelye népszerű zarándokhelye az ortodox és ultraortodox zsidó látogatóknak. Ezen túl pedig a város zsidó múltjának szimbólumává is vált. Amikor megérkezel a belvárosba, négy útjelző táblába ütközöl, amelyek a legfontosabb kulturális-építészeti emlékekhez vezetnek. A régi Várhoz, a történelmi Operaház épületéhez, a Szent Márton Dómhoz és a Hátám Szófér Emlékhelyhez. Az újjáalakított földalatti tér Pozsony "újjászülető", ismét a figyelem fókuszába kerülő zsidó örökségének szimbóluma lett, amely egyre nagyobb mértékben válik részévé a múltja minden aspektusát újrafelfedező város önazonosságának. Ehhez, a város zsidó múltjának „belakásához” szerettél volna hozzájárulni, amikor megalapítottad a Szlovákiai Zsidó Örökség Központját? Kihez szerettél volna szólni, milyen új szempontokra próbáltad felhívni a figyelmet? Ezt a múzeumot a Pozsonyi Zsidó Hitközség alapította, és szükséges gyorsan megjegyezni, hogy a városnak két zsidó múzeuma van. Az egyik a Szlovák Nemzeti Múzeum része, ennek tágabb kerete Szlovákia történetének elbeszélése általában, illetve a mi múzeumunk, amely a pozsonyi zsidó közösség történetére koncentrál, és - ez nagyon fontos - a kiállításnak helyet adó tér a jelenleg is működő, ortodox zsinagóga épülete. Hogyan jellemeznéd ezt a ma is aktív, eleven közösséget, a szlovák zsidóságot? Mi jellemzi ennek a közösségnek a nyilván eltérő, különböző csoportjait? Pozsonyban körülbelül 1500 zsidó él és még 1500 a fővároson kívül. Kis közösség ez, amilyenek általában a legtöbb olyan európai országéi, amelyek keresztülmentek a holokauszton. Küzdenek a demográfiai helyzettel, az asszimilációval, a hitközségi politika turbulenciáival, a fiatalok elfordulásával és a Hábád-közösség tevékenysége révén megjelenő kihívással is. A hagyományos közösségi intézmények válságaként lehetne szerintem jellemezni a mostani helyzetet. Leegyszerűsítően szokás ezt asszimilációnak nevezni, de ez az intézményi válság szerintem kiterjed a többségi társadalom intézményeire is. Arra gondolok, hogy talán már nem akarnak sokan stabilan, életformaként intézményekhez tartozni, inkább a közösségi médiafelületeken próbáljuk kielégíteni a közösségi igényeinket, a közösségi intézményekre pedig szupermarketekként tekintünk, ahová akkor megyünk be, ha éppen szükségünk van valamire. Például oktatásra a gyerekeknek vagy szociális szolgáltatásokra, gyakran olyan zsidó emberek számára, akiknek eszük ágában sem volt közösséget vállalniuk a zsidósággal mielőtt elmúltak volna 70 évesek. Magyarország kivétel ez alól a szabály alól, soktízezres zsidó közösség otthona és ez - talán - felelősséget ró rá a térség többi zsidó közösségével szemben. Mit várhat, vár-e valamit a szlovák zsidóság Magyarországtól? Kitűnőek a közösségi intézményeink közötti kapcsolatok, erősek közöttünk a családi-baráti kötelékek, mégis úgy vélem, hogy mindegyik zsidó közösség a maga sajátos problémáival küszködik és a saját mindennapi feladatainak menedzselése foglalja le elsősorban. Azért beszélhetünk közép-európai zsidó reneszánszról? Ha igen, hol érdemes keresnünk? Ha a mai helyzetet az 1985-össel hasonlítjuk össze, feltétlenül. Ha körbenézünk, számtalan zsidó intézményt és kezdeményezést látunk, továbbá, és ez még fontosabb, mindenki szabadon választhat közülük. Nincs állami hatóság, amely ellenőrizné ideológiai szempontból, mit tanítanak a zsidó iskolákban, ki szeretne Izraelbe látogatni, senki sem akarja beleártani magát a vallási életünkbe. Miben hasonlít és miben különbözik egymástól a közös múlton, hagyományokon osztozó magyar és szlovák zsidóság? A legfontosabb dolog, ami elválaszt bennünket, az anyanyelveink különbözősége. Négy szlovák zsidó hitközség, a komárnói, az érsekújvári, a dunaszerdahelyi és a galántai Dél-Szlovákiában fekszik, ahol értelemszerűen erősek a magyar nyelvi és kulturális hagyományok. A közös kulturális és történeti örökség okán a magyar, illetve a cseh zsidóság áll a legközelebb hozzánk. Milyen tervei vannak a múzeumnak a jövőre nézve most, amikor minden tökéletesen tervezhetetlen, így elég meglepőnek tűnik, hogy fel merjük tenni a kérdést: mik a terveid a közeljövőben? Éppen most ért véget a kilencedik kiállítási szezon nálunk. Az aktuális gazdasági és járványügyi helyzetet figyelembe véve jövő tavaszi újranyitásban reménykedhetünk. Az első, Eperjesen, 1928-ban alapított zsidó múzeum gyűjteményét dolgozzuk most fel, ebből tervezünk kiállítást Az Eperjesi Zsidó Múzeum Kincsei III. címmel, amelyet egy, a kutatásaink eredményét bemutató katalógus kísér majd. Szeretném meghívni mindazokat, akik olvassák ezt a beszélgetést, jöjjenek el Pozsonyba és tekintsék majd meg. Változás és megőrzés építészeti egyensúlyáról, a múzeumok és az építészet szövetségéről, az épületbontás szomorúságáról, az elkerülhetetlen ideiglenességről és arról, hogyan lehet kirakni a múltból a jövőt, illetve miért jó, hogy a szukkoti sátorból fellátni a csillagokra. A Zsidó Múzeum és Levéltár új állandó kiállításának tervezője ismeri a válaszokat. Aki utánanéz annak, mi mindennel foglalkoztok, meglepődik a sokféleségen, az érdeklődésetek, szakértelmetek szerteágazó gazdagságán. Mi köti össze, milyen tervezői-építészi krédó ezt a rengeteg különböző projektet, mi érdekel titeket igazán mélyen, lényegileg?
Elsősorban az, hogy a mi irodánk tervezői-építészi tudása hogyan érvényesül különböző léptékű, méretű terekben, léptékfüggetlenül, ha tetszik. Ezért igyekszünk nem csak házakat tervezni, nem csak belsőépítészeti munkákat vállalni, a léptékek váltogatása eleven tartja az agyműködésünket. A másik fontos hitvallásunk az, hogy a tervezőnek hidat kell képeznie a megrendelő igényei és a már meglévő, épített környezet igényei, tehát a változás és a megőrzés között. Szeretnénk, ha a munkáinkban ez a szemlélet tükröződne. Emiatt is tartottuk különösen vonzónak azt a megbízást, hogy építsünk állandó kiállítási installációt a Zsidó Múzeum és Levéltárnak. Pont nemrég beszélgettünk arról a társammal, Kiss-Gál Gergellyel, hogy életünk egyik legjobb munkája volt. A múzeum vezetőinek is és nekünk is elég világos elképzeléseink voltak arról, mit szeretünk, mit tartunk jónak, igényesnek. Előfordul, hogy ilyenkor az elképzelések nagyon nem találkoznak. A mi esetünkben viszont a határozott elgondolások inspirálni kezdték egymást, meghallgattuk, mit hogyan képzel, mit vár el a megrendelő és rögtön támadt egy ötletünk, ami nagy sikert aratott. Tökéletesen egymásra tudtunk hangolódni, ami tényleg ritka markáns koncepciókkal rendelkező felek között. A múzeum részéről vevők voltak ránk, így tovább lehetett gondolni az eredeti elvárásokat. Ha két kiérlelt, eredeti koncepció tud hatni egymásra, annál a fajta kreativitásnál semmi sem felvillanyozóbb a mi szakmánkban. A végeredmény is jó lett, azt remélem, és az út is tele volt felfedezéssel. Ezt megelőzően egyetlen múzeumi munkánk volt: a hatvani Grassalkovich-kastélyban kellett múzeumi tereket kialakítanunk, történeti miliőben, aminek később közfunkciója is volt, 1961-ben például kórházzá alakították át. Egy nagyon nem múzeumnak tervezett térben kellett belsőépítészeti tervezőként és a kiállítás egyik installációjának a felelőseiként is helytállnunk – ez adta az első lökést, a bátorítást a zsidó múzeumi munka elvállalásához. A múzeum kimondottan olyan tér, amelynek az a funkciója, hogy közvetítsen az emberek és a saját tárgyi örökségük közt, amit mi is elsőszámú feladatunknak érzünk, ezért örülünk annyira, hogy dolgozhatunk múzeumokkal. Természetes szövetségesei vagyunk egymásnak. A Zsidó Múzeum installáció nagy előnye, hogy fenntartható, de hogy foglalnád össze, pontosan mit jelent ez? Ebben eléggé radikális álláspontot képviselek, megmondom őszintén, nem szeretek új épületeket tervezni. Annyi konstrukció áll már a világban, inkább törekedjünk arra, hogy mindig megújítsuk a funkcióikat az aktuális igényeink szerint. A legszomorúbb dolog szerintem hatalmas épületek lebontását nézni, látni elporladni a rengeteg anyagot, energiát. Ami a Zsidó Múzeum és Levéltár installációját illeti, az volt a legfontosabb nekünk, hogy minél rugalmasabb, könnyebben kezelhető legyen. A múzeumban és a levéltárban is rengeteg tárgy van, igen kicsik és felettébb nagyok egyaránt, mindegyik történeteket hordoz. Arra törekedtünk, hogy olyan teret hozzunk létre, amelyben ezek minél könnyebben, minél többféleképpen kombinálhatóak. A rugalmasság a tartósság, a fenntarthatóság garanciája, minél több funkciót képes magára venni a tér aktuális elrendezése, annál kevesebb építészeti beavatkozást igényel majd a jövőben. Miközben az alkotás, a teremtés vágya nagyon erős és azok a házak, amelyeket én ma nem bontanék le, egykor újak voltak. Valaki valamikor megépítette őket, radikálisan átalakítva a teret, ez igaz, persze. Másfelől épp ez a vágy, a teremtésé a semmiből, elnyomja azt az önkorlátozó, szerény gondolatot, hogy azt, ami már megvan, próbáljuk inkább újrahasznosítani. Ez nemcsak gazdaságosabb, de legalább annyi ötletet, eredetiséget igénylő feladat, mint az új építmények felhúzása. A szakmánknak szerintem lassan meg kéne barátkoznia ezzel a szemléletmóddal. A folytonosság megtapasztalása nélkül nincs biztonságérzet és a folytonosság iránti „érzéket” az építészet fejleszthetné. És segíthetne abban is, hogyan dolgozzuk fel, építsük újra a múltat, hogyan rakjunk belőle össze jövőt. A hagyomány iránti fogékonyság jele az is, hogy a szukkoti sátor is magával ragadta a fantáziátokat, indultatok egy ilyen „épülettel” a New York-i Építészeti Intézet pályázatán. Igen, a kiírásban szerepelt, hogy a pályaműnek meg kell felelnie a vonatkozó vallási előírásoknak, így kellett elhelyezni, „életre kelteni” egy városi térben. Egyéb megkötés nem volt. A szakralitás, a természetközeliség és az urbánus környezet metszéspontjába lévő építmény tervezése pont olyan, mintha nekünk találták volna ki. Kerestük a beavatkozásnak azt a pontját, amelyen keresztül úgy tudjuk átértelmezni az ünnepi sátor szimbólumát, hogy közben megtartjuk a saját vallási terében. A zsidó hagyomány megkötései nem korlátoknak tűntek, hanem a kreativitás, a fantázia „játékszabályainak”, amelyek csak még inkább megindítják a képzeletet. Ráadásul ez a sátor tulajdonképpen „eredetileg” is arra emlékeztetett egy immár letelepedett népességet, hogy valamikor nomádként vándorolt eredet-elbeszélése szerint a sivatagban, és, hogy erről nem szabad megfeledkeznie. És minket éppen ez az „antiurbánus”, a letelepedett státusz átmeneti elhagyására szólító hagyomány ragadott meg a leginkább, nagyon sokat tanulmányoztuk a sátor vallástörténetét, szerepét, jelentését a zsidó év ünnepi ciklusában. Éppen ez foglalkoztatott bennünket, létrehozni a város terében egy olyan pontot, ahol gyakorlatilag nem látszik ez az urbanitás, ahonnan kilátni a város sűrű szövetéből. Csak a hagyományt hosszabbította meg valamelyest, amit, úgymond, kitaláltunk. Mindez évekkel azelőtt történt, hogy a Zsidó Múzeum és Levéltár felkérését megkaptuk, így tehát a közös munkánál korábbi a zsidó vallási, kulturális hagyomány iránti érdeklődésünk. A zöldgondolat, az ökológiai tudatosság a kortárs zsidó értelmezésben egyre inkább össze is kapcsolódik a Szukkot ünnepével, a sátor felállításával. Igen, ez az összefüggés adja magát, ezt jártuk idáig körbe tulajdonképpen, kiszakadni a technicizált városok világából, vagy másmilyen, alternatív tereket létrehozni magukban a városokban. A sátor akár egy ilyen városépítészeti forradalom szimbóluma is lehet. Az ideiglenesség gondolata is meghatározó volt számunkra, hiszen a sátor építésénél előírás, hogy ne tartós, hibátlanul záró, fedett épület legyen, az eső beeshessen valamennyire, lehessen látni a csillagokat. Ez határozta meg az anyagválasztásunkat, a szukkánk hajlított betonhálóból készült, amit később fel lehetett használni még bármilyen építkezésen, például betonmerevítésre. A városban betakarított növényzetből csináltuk meg a sátor falát, így az ideiglenesség szabad szemmel láthatóvá vált. Az, hogy a tető nem fedheti teljesen a szukkát, szintén nagyszerű lehetőség, kinyit egy újabb perspektívát számunkra, kinyitja a teret, lehetőséget ad arra, hogy a megszokottól eltérően felfelé nézzünk ki egy épületből. Az épületekkel szembeni legalapvetőbb elvárás az építészet történetének kezdetétől az, hogy nyújtsanak védelmet a természeti folyamatokkal szemben, mondjuk, hogy be lehessen húzódni a fedelük alá. Ha ez nincs meg, beszélhetünk még egyáltalán épületről? A szukkoti sátor épület? Igen, a védelem alapvető, de egy épületnek vannak más funkciói is. Ebben az esetben az égbolt borul védelmezően a sátor fölé, az esti égbolt, amivel alig találkozunk, mivel az ember általában előrefelé tekint. Az ünnepi sátor változást, ideiglenessége ellenére tartós változást hoz létre a térérzékelésünkben. Tényleg jó, ha ezt nem felejtjük el. A numerus clausus 100, és a magyar zsidóság emancipációját teljessé tévő vallásrecepció 125. évfordulóján vagyunk. Ez a 25 évnyi teljes jogegyenlőség jutott elődeinknek. A kettős évforduló kapcsán beszélgettünk a korszak történészével, levéltárunk kutatójával, Konrád Miklóssal. Az 1895-ös, a zsidó felekezetet a keresztény egyházakkal egyenjogúsító törvény, a zsidók és nem zsidók közötti teljes magyarországi jogegyenlőség 125. évfordulójánál járunk. Ön sok tanulmányban foglalkozik ennek a korszaknak a zsidó történetével, az egyikben meglepő módon azt írja, hogy a korszak folyamatait utólag leíró egyik legnépszerűbb szót, az „asszimilációt” nem tartja igazán használhatónak. Miért nem? Ennyire nem értjük a korszakot?
Három részre bontanám a kérdést. A magyar történetírás, a külföldi trendek és én. A reformkorban az „asszimiláció” szót a zsidók kapcsán szinte egyáltalán nem használták, a dualizmus idején is csak ritkán, a Horthy-korban már gyakrabban, általában – és minden további pontosítás nélkül – a magyarrá válás szinonimájaként. A kifejezésre a 19. század végétől rányomta bélyegét a cionisták negatív értelmezése, akiknek az asszimiláció zsidó nemzeti öngyilkosságot jelentett. A kommunizmus alatt a kérdés hosszú ideig tabunak számított. A magyar zsidóság múltjával foglalkozó történészek, szociológusok, így Száraz György, Hanák Péter, Karády Viktor, vagy Kovács András az ’70-es évek második felétől kezdtek foglalkozni vele. A rendszerváltás utáni idők sem igazán segítettek hozzá a fogalmi tisztázáshoz. Néhány, elszigetelt törekvés, Gyáni Gábor, Kovács Éva vagy Kovács I. Gábor írásai dacára a legtöbb történeti munkára máig az jellemző, hogy nem derül ki belőle, vajon a szerző pontosan mit ért „asszimiláció” alatt. A fogalmat a nyugati, döntően amerikai, izraeli és német történetírás az 1970-es évek óta mindinkább elveti. Egyrészt mert a kifejezést megbélyegző értelemben használó cionista történetírás miatt ideológiailag túlterheltnek ítéli. Másrészt és főleg, mert nem ért egyet a benne foglalt ítélettel, ami szerint a zsidók többségi társadalomhoz való közeledése és integrációs erőfeszítése a zsidó közösségtudat, a modern zsidó önazonosság elsorvadásához vezetett. Ez a történetírói trend inkább úgy véli: a korábbi történeti szemlélettel szemben igenis kialakult egy talán kényes, de mégis továbbadható modern (német, francia, magyar, stb.) zsidó identitás. Az „emancipáció kora” tehát nem a zsidó önazonosság radikális felszámolódásának az időszaka volt. Akik ezt a nézetek vallják, „asszimiláció” helyett az „akkulturáció” szó mellett teszik le a voksot, amely kifejezés alatt az adaptáció formális jegyeit, a többségi társadalom kulturális normáinak az átvételét értik, tehát például a befogadó nemzet nyelvének elsajátítását. A német zsidó polgárság, olvashattuk számtalanszor az elmúlt évtizedek során, „akkulturálódott, de nem asszimilálódott”, értsük ezalatt: úgy vált németté, hogy nem szűnt meg zsidó lenni. Az „akkulturáció” kifejezéssel szerintem viszont az a probléma, hogy túl behatárolt. Egy formai azonosulást ír le, de nem fedi le azt a benső, érzelmi azonosulást a többségi társadalmakkal, amely pedig, hogy Magyarországnál maradjunk, a 19. század utolsó harmadától zsidók százezreinek az életét meghatározta. Amennyiben egy 20. század eleji pesti cionista egyetemi hallgató is „akkulturált” volt, márpedig az volt, úgy nyilvánvalóvá válik, hogy a kifejezés nem elégséges azok kategorizálására, akik jövőjüket magyar zsidóként a magyar nemzet kebelében képzelték el. Akkor mégiscsak használjuk az asszimiláció szót, mondhatnánk erre. Itt jön az én bajom. Amennyiben ezalatt egy lelki, érzelmi diszpozíciót értünk, úgy, és már ha a történettudományt picit is komolyan vesszük, csak azok kapcsán használhatjuk, akiknél ez a lelki diszpozíció valamilyen forrás révén megállapítható, vagy legalább erősen valószínűsíthető. A probléma az, hogy a dualizmus kori utolsó, 1910-es népszámlálás szerint Magyarországon élő 911 227 zsidó vallású személy közül hány esetben rendelkezünk ilyen forrásokkal? Ha összegereblyéznénk minden forrást, felkutatnánk minden egodokumentumot (levelet, naplót), az „asszimilált” magyar zsidó adatbázisa akkor sem tartalmazna több, mint néhány szász, talán néhány ezer nevet – vagyis a korabeli magyar zsidók egészen apró töredékére korlátozódna. Én tehát úgy érzem: „asszimilációról” beszélhetünk, sőt a kifejezés feltehetően minden vele járó probléma dacára olyan mértékben része a zsidó történetírásnak, hogy kiküszöbölése talán értelmetlen is, de „asszimilált” zsidókról beszélni már jóval problematikusabb. Márpedig végső soron mégiscsak emberi életekről próbálnék mondani valamit. Az áttérés rendes formális aktus, jól definiálható, világos. Ezt könnyebb vizsgálni? Mit tudhatunk meg belőle? Ami az áttérés tényleges indítékait illeti, itt más nehézségekkel szembesülünk. Ahogy az 1890-es évek közepétől a zsidó áttérések száma bizonyíthatóan növekedésnek indult, a kortársak is egyre többet kezdtek beszélni róla. Mivel szinte mindenki úgy vélekedett, zsidók és keresztények egyaránt, hogy a „kikeresztelkedő” zsidók pragmatikus okokból, vagy rosszindulatúbban opportunizmusból tértek át, szakmai és társadalmi előnyökért, így a kitérésük okairól nyilatkozó konvertiták a legtöbb eseten cselekedetük minden alantas érdektől mentes, fennkölt jellegét hangsúlyozták: vallási meggyőződésről beszéltek, vagy csillapíthatatlan vágyukról, hogy maradéktalanul eggyé váljanak a magyar nemzettel. Mivel azonban – és néhány antiszemitává vált konvertita kivételével – azt sem állították, hogy zsidóként ne válhatna az ember magyarrá, a fogas kérdés Damoklész kardja lógva maradt a fejük felett: miért is kellett akkor kitérni? Ezekből az önigazolásokból nehéz volt jól kijönni. A legtöbb kitérésre nézve valószínűleg releváns, meglehetősen prozaikus magyarázatot kevesen írták le. E kevesek között említeném az író Bíró Lajos nevét, akinek több novellájában szerepelnek fiatal zsidók, akik azért térnek át, mert „zsidóságuk” nem jelent számukra semmit, sem érzelmet, sem kötődést, így minden lelki dilemma nélkül áttérnek valamelyik, társadalmi érvényesülésük szempontjából előnyösebb keresztény vallásra. Mindezzel együtt, ha műfaji okokból, mondjuk, egy tankönyvfejezet megírásánál rákényszerülne, hogy elmeséljen egy kerek történetet „a” magyar zsidóságról a dualizmus idején, hogyan értékelné: aranykor volt, vagy, ahogy, mondjuk, Randolph L. Braham, a magyar holokauszt alapvető történésze értékeli, a pusztulás előcsarnoka? A választ két részre osztanám. Ami az ilyen esetben kényszerű általánosítást illeti, az előszóban hangsúlyoznám, hogy minden általánosítás torzítás. Az általánosítás ellensúlyozására igyekeznék egyéni példákat felvonultatni, ezekkel illusztrálni, mit jelentett, mondjuk, a neológ felekezeti hovatartozás különböző családtörténetekben, élettörténetekben, a szigorú vallásosságtól addig, aki épp csak kényelemszeretetből nem tért ki. Az „aranykor” kérdésére vonatkozóan: írtam nemrég egy tanulmányt arról, hogy azok, akik a dualizmus korában – több-kevésbé kéretlenül – a neológ zsidók nevében beszéltek, gondolok itt a felekezeti lapok szerzőire és a rabbikra, korántsem látták helyzetüket olyan rózsásnak, sőt helyzetértékelésük az 1890 végétől egyre borúsabbá vált. Visszatérő panaszuk volt, hogy zsidónak lenni az élet legtöbb területén társadalmi hátrányt jelentett. A zsidó polgárság lassú balratolódása részben ebből a fokozatosan növekvő frusztrációból fakadhatott. Ilyen szempontból tehát a dualizmus aranykorként láttatása megkérdőjelezhető. Ha viszont ezt a korszakot összevetjük az azt megelőző időszakkal, illetve azzal, ami utána következett, vagyis mindkét esetben a jogfosztottsággal, úgy nyilvánvaló, hogy a dualizmus volt a magyar zsidóság aranykora. Amikor 1913-ban, az első világháború előestéjén néhány hónap eltéréssel meghalt Hatvany-Deutsch Sándor és Hatvany-Deutsch József, halálos ágyukon az unokatestvérek joggal gondolhatták, hogy hitfeleikre derűs jövő vár. Ami saját rétegüket, a zsidó nagypolgárság csúcsait illeti: néhány évtized alatt létrejött egy olyan zsidó „pénzarisztokrácia”, amely a kortársak számára ugyanolyan elérhetetlen messzeségben és pompában tündökölt, mint a születési arisztokrácia. Általánosságban pedig: ha egy magyar zsidó 1900-ban körbenézett, tőle keletre továbbra is jogfosztottságban, gyakran nyomorban élő zsidókat látott, nyugatra pedig Bécsben Karl Lueger személyében egy antiszemita polgármestert, Németországban egy a honi helyzethez képest a zsidókat jóval általánosabban súlytó diszkriminációt, Franciaországban a Dreyfus-per antiszemita továbbrezgéseit. Az első világháború harmadik évétől rohamosan erősödő antiszemitizmus, a háborús összeomlás, a forradalmak, a fehérterror és a numerus clausus lezárta ezt a korszakot. Éles cezúra, még akkor is, ha eszmetörténeti értelemben voltak előzményei. Szekfű Gyula Három Nemzedékének antiszemita gondolati elemeit az évtizedekkel korábban megjelent röpiratokban hiánytalanul megtaláljuk, az antiszemitizmus nem a semmiből érkezett. De mégis, és pláne, ha a háború előtti évtizedekre gondolunk, úgy igen, a dualizmus aranykor volt. Az 1894–95-ös egyházpolitikai törvények a dualizmus kori Magyarország utolsó nagy liberális fellángolását jelentették, a modern Magyarország kialakulásának fontos stációját képezték. Megszületett az állami anyakönyvezés, ennek köszönhetően pedig végre megbízhatóvá vált a népmozgalmi statisztika, ami a korabeli állam – majd utóbb a történészek számára is – nélkülözhetetlen forrás. Bevezették a kötelező polgári házasságot, ami végre lehetővé tette zsidók és keresztények egybekelését. Megszületett a zsidó vallás recepciója, ezzel a zsidó vallásfelekezet „elismert” státuszból a „bevett” keresztény vallásokkal egyenrangúvá vált. A vallásszabadságról szóló törvény pedig lehetővé tette, hogy a keresztények is áttérhessenek a zsidó vallásra. A zsidókat polgári és politikai értelemben egyenjogúsító 1867-es törvény után az egyházpolitikai reformtörvényekkel a zsidóság emancipációs mozgalma révbe ért. Persze ha belegondolunk, hogy a teljes jogegyenlőség 1895-től 1920-ig, a numerus claususig tartott, úgy arra is ráébredhetünk: nem volt ez hosszú időszak. Ha minden ilyen jó volt, akkor mivel magyarázható mégis, hogy a balra tolódás elég radikálisnak tűnhet, ha a zsidók szerepére gondolunk a szociáldemokrata mozgalomban, a polgári radikálisok és a kommunisták között, Jászi, illetve Kunfi és Lukács György korai életpályájára? Mintha a gyerekek egy része szembefordult volna a dualizmus hívének számító szüleivel. A helyzet az, hogy a kérdéskör engem picit untat. Nem tartom meglepőnek, hogy a magyar társadalom messze legpolgárosultabb elemét képező zsidóság adta a polgári társadalmat meghaladó ifjú nemzedék jelentős részét is. A többi szokványos hipotézis – a hagyományok kötöttségeitől való könnyebb megszabadulás, a zsidó stigma felszámolásának reménye, vagy akár a zsidó messzianizmus szekularizált átörökítése – úgyszintén rég lerágott csont. Amúgy speciel Jászi és Lukács nem zsidó frusztrációik miatt lettek polgári radikálisok, illetve kommunisták. A gyerekkorában megkeresztelt Jászi kikeresztelkedésére is alig emlékezett. Lukács György fiatal felnőttként tért ki, jószerivel semmilyen zsidó azonosságtudata nem volt. Ennek ellenpéldájára szeretik emlegetni A Szellem című folyóiratban 1911-ben írt cikkét Martin Buber haszid meséiről, de egy másfél hasábos recenzióból nem vonnék le túl sok következtetést, különösen, hogy ezt négy évvel evangélikus hitre térése után írta. A zsidó nemzedékek közötti szembenállást illetően, amiről valóban beszéltek a kortársak is, nem vagyok biztos benne, hogy markánsabb volt, mint a korabeli keresztény szülők és gyermekeik egymásnak feszülése. Abban viszont biztos vagyok, hogy jóval több Hoffmann János volt, mint Lukács György. Az előbbi szombathelyi kereskedő volt. A Ködkárpit címmel megjelent, visszaemlékezéssel kezdődő, majd a deportálásáig írt naplóba átfolyó írásából egy apját tisztelő, művelt, a polgári radikális Huszadik Századot olvasó, de a Galilei Körtől már ódzkodó szelíd-szolid kereskedő képe elevenedik meg. Eszmetörténetileg Lukács nyilván érdekesebb, de a magyar zsidóságról Hoffmann János írásából jóval többet tudhatunk meg. Hogy végül a balra tolódás legradikálisabb esetéről is szóljak egy szót, a népbiztosok kapcsán szeretném jelezni, hogy a történetírás ismereteim szerint máig nem tisztázta, hányan voltak közülük zsidó vallásúak, és hányan kitért zsidók, illetve mit tudunk arról, hogy közülük kinek volt bármiféle zsidó identitása? Kun Bélának a Tanácsok Országos Gyűlésén 1919 júniusában tett kijelentését mindenki ismeri: „Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem.” És a többiek? Hogyan lehet ma magyar kultúrzsidónak lenni, lehet-e ez a holokausztra épülő önmeghatározás alternatívája? Mit gondoljunk a kiegyezés korszakától egészen 1944-ig tartó magyar patriotizmusról, naivitás volt-e vagy folytatható hagyomány? Micsoda tulajdonképpen a neológia ma? Van-e mindezzel dolga a zsidó érdekképviseletnek? Harsányi Lászlóval, aki ezeket a kérdéseket kutatja, ezekről beszélgettünk a numerus clausus bevezetésének 100. évfordulóján. Ön eredetileg nem szaktörténész. Miért kezdett bele az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) történetének kutatásába, mi vonzotta, mi szólította meg?
Amikor el kellett jönnöm a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontból, amelynek egy ideig a vezetője voltam, magammal hoztam onnan ezt a témát. Ott, intézményes keretek között volt időnk ezzel foglalkozni. Immár 9 éve töltöm az időmet az OMIKE történetével. Most már minden nagyon érdekel, az összes részlet, nagyon sok szöveget olvastam el könyvtárakban és levéltárakban. Dokumentumokat, amelyekből aránylag kevés maradt ránk és újságcikkeket, amelyek közül viszonylag sok. Ez a technikai rész. A tartalmi kérdés azonban az, hogy fel kell tárni a történeti önismeret, valamint a zsidó közösség és a magyar kultúrtörténet számára egy, megszakítással, de több mint 40 éven át működő, alapvetően sikeres kulturális egyesület történetét. A szervezet a holokauszt-emlékezetre épülő identitás egy alternatív modellje volt, amely a szellemi ellenállás, a művészetpártolás, a kulturális közösségek megteremtése révén kínált egy új azonosulási felületet. Nekünk és az utánunk következőknek. Ez motivált, ezért tartom fontosnak nem csak az OMIKE, de általában a két világháború közötti pesti zsidóság történetének kutatását. Mitől tekinthető sikeresnek az OMIKE, mi az, amit elért, mit tanulhatunk, folytathatunk tovább a működéséből? Az OMIKE célja, amelyet sikeresen megvalósított, az volt, hogy erősítse a magyar kulturális tudatot a zsidóságban, a neológia büszke patriotizmusát az első világháború előtti években és a háború idején egyaránt. Azt a patriotizmust, amelynek addigi megélésére nem adatott már több lehetőség, mert azt mintegy érvénytelenítette a következő évtizedek története. És éppen akkor, amikor ez a „kivonás” megtörtént (a ’30-as évek végén), akkor bizonyult az OMIKE a leghasznosabbnak, a Művészakció szervezésével. Az első magaslati időszak a kezdet ideje, a huszadik század első évei voltak, a következő nagy korszak pedig 1939 és 1944 között zajlott. A felívelés tehát egyfelől Hevesi Simon rabbi elnökletére tehető, másfelől azokra az évekre, amikor az OMIKE kétségbeesett, de akárhogy nézzük nagyon tiszteletreméltó próbálkozást tett a kulturális ellentartásra, a méltóság megőrzésére: ezek jelentik tehát a történet csúcspontjait. Az OMIKE hitvallása szerint a zsidó vallás és kultúra jól összeegyeztethető a magyarságunkkal, mert csak gazdagítja azt. Ez volt az OMIKE, az ott folyó előadások és felolvasások tulajdonképpeni célkitűzése az 1909-es megalakulást követő években. Az első világháborúban aztán, kényszerűen, elsősorban a szociális tevékenység foglalta le az egyesületet. A háborút követően pedig a numerus claususra adott válasz keresése, megfogalmazása, a zsidó művészek segítése volt a feladat. Ezt követte a harmadik szakasz, a Művészakció, amelynek során a szervezet 550 kifejezetten zsidó művésznek adott menedéket, munkát, teret, nyilvánosságot. Azért fontos ezt hangsúlyozni, hogy kifejezetten zsidóknak, mert az általuk nyújtott védőháló nem terjedt ki a kikeresztelkedettekre, még ha, persze, voltak is csekély számban kivételek. Milyen választ lehetett adni a numerus claususra? Mindig is része volt a szervezet önértelmezésének a zsidó érdekvédelem: az 1910-es években is dolgoztak a zsidó főiskolások, egyetemisták megsegítésén, a menzájuk fillérekért biztosított ebédet több száz diák számára. Ez az érdekvédelmi tevékenység a numerus clausus bevezetése után különösen fontossá és széleskörűvé vált. Az OMIKE a menza fenntartása, sőt bővítése mellett könyvtárat hozott létre, egészségügyi szolgáltatásokat biztosított, vizsgadíj-pótló pénzügyi alapot létesített. Elindított, az elveszett lehetőségeket pótlandó, egy saját képzőművészeti iskolát. Holott – ez utóbbiról szólva - a numerus clausus hatálya nem terjedt ki a művészeti felsőoktatásra. Akkor mégis miért volt erre szükség? Őszinte leszek: nem tudom. Herman Lipót, Zádor István, Fényes Adolf, tehát az akkor már tekintélyes zsidó képzőművészek erőteljes nyomásgyakorlása állhatott gyanúm szerint a háttérben. Az első évben ugyan önként gyakorolta a numerus clausust a képzőművészeti főiskola, egyetlen zsidó diák kerül csak be az első évfolyamra 1920-ban. Azután viszont folyamatosan nőtt a számuk és az arányuk, tehát az „önkéntes” numerus clausus sem érvényesült. Az OMIKE képzőművészeti iskolája két évig működött a Mexikói úton, aztán átalakították alkalmazott grafikai iskolává, e formájában még nagyon sokáig fennállt. A numerus clausus következtében hozzávetőleg 3-4000 zsidó hallgató kezdte meg vagy folytatta külföldön a tanulmányait. Az OMIKE – közösen a Pesti Izraelita Hitközséggel – gyűjtéseket szervezett a külföldre szakadt diákoknak, akik jellemzően Prágában, Brnoban, Milánóban, Bécsben, Berlinben tanultak. Az ő későbbi élettörténetükről egyelőre viszonylag keveset tudunk, pedig a majdnai zsidó értelmiség tekintélyes részét tették ki. A legtöbb segítő program, intézmény, különböző intenzitással, de egészen 1939-ig működött és le is szivárgott a középfokú oktatásba, egészen az „inasképzésig”. Változott-e valami a neológia, azon belül az OMIKE hitvallásában a numerus clausus kihirdetése után? Lehetett-e továbbvinni a magyar patriotizmus identitás-ajánlatát az állampolgári jogegyenlőség visszavonása után? A hozzáférhető álláspontok, cikkek, beszédek, viták tanúsága szerint ez a patriotizmus 1939-ig majdhogynem töretlen volt. Az egyesület meghatározó vezetője, Goldberger Leó példája beszédes: ő szinte egészen Mauthausenig bízott a magyar államban. A fennmaradt forrásokban megörökített minden gesztus követte a magyar állam értékrendjét: a visszacsatolások, Horthy kormányzó születésnapja, kormányzásának évfordulója és így tovább. Az OMIKE vezetése végig határozottan anticionista volt, jóformán teljesen egységesen, Goldbergerrel az élen. A magyar hazafiságnak egyszerűen nem volt számukra alternatívája. Legfeljebb bizonyos - nem jó szó, de nem jut eszembe jobb - kissé sértett nyafogás kísérte részükről a magyar állam egyes lépéseit, de a lojalitásuk egy másodpercig sem vált kérdésessé. Közbevetőleg, ami a törvény századik évfordulóját, a numerus clausus emlékezetét illeti, tíz éve, amikor a Páva utcai központot vezettem, rendeztünk egy évfordulós kiállítást Számokba zárt sorsok címmel. Tudtommal addig ehhez hasonlóan alapos és informatív multimédiás tárlat nem nyílt erről a rendelkezésről és a hatásairól. Őszintén szólva ma is nagyon büszke vagyok rá. A kiállítás katalógusa egy sorozat, a Páva-könyvek első darabja lett volna, ami meg is jelent. A sorozat megvalósítására azonban már nem maradt lehetőség. Az eseményhez kapcsolódó konferencia előadásait összegyűjtő kötetet már nem az Emlékközpont jelentette meg. Sokan dolgoztak ezen a korszak legkiválóbb történészei közül, emeljük ki közülük a nemrég távozott Kovács M. Máriát. Mennyien és mennyire érezték szűknek a zsidó művész skatulyáját a pártfogoltak az OMIKE története, különösen a Művészakció során? Érdekes módon, a színészekkel és a zenészekkel ellentétben – akik ezt bőrükön érezték – a képzőművészeket a zsidótörvények nem parancsolták ki a kiállítótermekből. Egészen 1944-ig, a nagy seregszemléken mindig találunk zsidó festőket és szobrászokat. Hogy milyen arányban, milyen szempontok szerint válogatták ki ezeket a zsidó származású alkotókat, nem kutattam, nem tudom. Mindenesetre érdekes. Az OMIKE kiállításainak nem volt túl nagy szakmai presztízse, ezeket a tárlatokat bevallottan szociális, rászorultsági alapon szervezték. A képek iránti kereslet a háborúban, a középosztály anyagi elerőtlenedésével megcsappant, minden „fillér” számított, így az OMIKE kiállításainak célja elsősorban az volt, hogy bevételhez juttassa a kiállítókat. Összesen hat kiállítást szerveztek a Művészakció évei alatt, összesen 150-160 művész részvételével. Aligha volt ennyi élvonalbeli művész, ezért azt lehet mondani, hogy ez a hat kiállítás ezekben az években az önmegmutatás esélyét jelentette sokak számára. Azt mondtad, az OMIKE ténykedésének lelke, a magyar patriotizmus az addigi formájában folytathatatlan volt a holokauszt után. Akkor milyen örökségeket kaptunk tőlük? Téged személyesen mi késztet egy folytathatatlan program, átvehetetlen örökség megismerésére? Ha egy nem magyar zsidónak el kell magyaráznunk, mi a neológia, nem lesz könnyű feladat, nem lesz könnyű megértetnünk vele. Vallási irányzat és társadalmi program, és kulturális identitás. Én személyesen eltérő módokon viszonyultam ehhez életem különböző korszakaiban. Tudtam, hogy zsidó vagyok, de elsősorban és szinte kizárólagosan a magyar kultúrához kötődtem életem első jónéhány évtizedében. Ma ez már máshogy van, elsősorban a magyar zsidó kulturális kettősség érdekel, vonz. Van egy frappáns, szókapcsolat (Isaac Deutscher, György Péter) erre, ránk, a „nemzsidó zsidók”. Akik, mint én, nem vallásosak, hanem kulturális örökségükként tekintenek a zsidóságra. Ma nekem ez nagyon fontos, egyre fontosabb. Tehát igen, meglepő módon mégiscsak érvényesnek tartom magamra nézve az OMIKE üzenetét. A Mazsihisz a neológ vallási közösségeket tömöríti, képviseli, kérdés, hogy mi ebbe a közösségbe hogy férünk bele. Holott a neológia eredetileg, ahogy többször is mondtuk, egyszerre vallási és társadalmi, kulturális projekt. A Mazsihisznek fel kell tennie önmaga számára a kérdést: akarja-e integrálni ezt a szerintem viszonylag nagy számú nemzsidó zsidót, „kultúrzsidót”, valamint, hogy mit tud és mit szeretne kínálni ehhez a számukra. Fritz Zsuzsával beszélgettünk élete új szakaszának kezdetén, arról, hogy a Bálint Ház vezetése után hogyan fogja szolgálni tovább a magyar zsidó közösséget. Melyek a fő problémák szerinte, hol vannak a lehetséges kitörési pontok, mit kellene megtanulnunk és mit kéne elfelejtenünk. És a címben idézett kérdésre is megtudjuk a választ. Távozol a Bálint Ház vezetéséből és kétlakivá válsz, ezentúl megosztod az idődet Bécs és Budapest között. Ugye azért nem veszed le a kezed rólunk, magyar zsidókról annyi évtizednyi intenzív figyelem után?
Nem, már ki is alakult nagyjából, mit fogok ezentúl csinálni. Az mindvégig világos volt számomra, hogy a Bálint Házat nem szeretném teljesen otthagyni, ha nem muszáj, és adódott is lehetőség arra, hogy együtt dolgozzunk a továbbiakban is. Nagyszerű utódom, Kenesei Marcell vezetésével elindult egy új stratégia megtervezése, és világossá vált, hogy a Bálint Ház legfőbb tevékenysége az innovatív közösségi programok szervezése, ezt támogatja majd egyfelől egy zsidó tudástár, másfelől egy közösségi háló. Ennek a zsidó tudástárnak, tudásközpontnak (majd kitaláljuk, mi legyen a neve) leszek én a koordinátora. Ennek a központnak a feladata az, hogy hozzáférhetővé tegye ennek a régi, nagyszabású civilizációnak a (még ha ez sokszor nem is így tűnik) ma is releváns mély és gazdag tudását, tapasztalatait. A közönsége elsősorban a magyar zsidóság jelentős többségét kitevő réteg lesz, azok, akiket szekuláris zsidónak szoktunk nevezni. Sokakkal beszélgettem erről, szerintem ezek az emberek nagyobbrészt nem szekuláris zsidók, vagyis még nem tudnak eleget hozzá, hogy szekulárisként határozzák meg magukat. Van valami laza, homályos kötődésük, de nem mennek el a zsinagógába. Vagy azt gondolják, hogy oda ők nem valók, hiszen nem tudnak semmit, nem tudják, hinnének-e bármit abból, amit tudniuk kellene. Világos, hogy ők a hatalmas többség, hozzájuk kéne szólnunk. Mi kéne ahhoz, hogy a zsinagógák maguk keressenek választ erre a nehézségre? Mit tudnának tenni? Mit javasolnál, ha egy rabbi tanácsot kérne Tőled? Azt mondanám, hogy próbáljon meg olyan dolgokról beszélni, amelyek összekapcsolják az emberek mai életét a zsidó szövegekkel és a beszélgetésre, vitára, közös gondolkodásra épülő zsidó szöveghagyománnyal és ne meneküljön, ne meneküljünk a szertartások „levezénylésébe”. Idegennek, érthetetlennek ható szertartásokkal nem lehet megfogni senkit szerintem, elsőre nem erre van szükség. Olyan zsidó közösségi tevékenységeket kell kitalálnunk közösen, amelyekben mindenki meglátja a feladatát, amelyekkel azonosítani tudják magukat, amelyben megtalálják, ami hiányzik az életükből. Olyan kérdésekre keresnek az emberek spirituális választ a judaizmusban, amelyek amúgy, a hétköznapjaik során foglalkoztatják őket: nagy, filozófia és kicsi, személyes, aktuális kérdésekre. A szertartásoknak szintén jelentésessel kell bírniuk, hogy lehetővé tegyék a bevonódást, és ne a kívülállás érzését erősítsék. De, persze, ezek mind legfeljebb problémafelvetések, én sem tudom a válaszokat, más sem, mindannyian csak keresünk. Illetve gyakran még csak nem is keresünk. Nem tudjuk, működne-e, mert senki sem kísérletezik, mindenki fél, hogy mások mit szólnának hozzá, ha valamit elhagyna vagy bevezetne. Én sem mertem sábbátkor programot csinálni, féltem, hogy valaki a fejemre koppint. Pedig nélkülözhetetlen lenne. És akkor Te fogod most mindezt felvállalni mindenki helyett, amolyan zsinagóga nélküli Frici rabbiként? Á, nem, azért nem, inkább az lesz a feladatom, hogy magam köré gyűjtsek olyan embereket, akik ezeket a tartalmakat el tudják készíteni, tudják tanítani, el tudják juttatni a címzettekhez, akik kreatívan, modernül, XXI. századian tudnak gondolkodni a zsidóságról és ezzel közel tudják hozni a hagyományt azokhoz az emberekhez, akiket ez érdekelne, csak még nem tudják esetleg. De többen mondták már, hogy miért nem leszek rabbi, nos, azért, mert nem szeretnék. De miért nem? Jó, ez attól is függ, mi az, hogy rabbi. És szerinted mi az? Te hogy képzeled el az ideális rabbit, a lelki vezetődet? Nagyon sokat tud, de nem csak abban az értelemben, hogy sok tárgyi ismeretre tett szert, be tudja kapcsolni a mondandóját a hagyományba, hogy legyen érzelmi és társas tudása is. Van empátiája és képessége arra, hogy közösséget építsen a körülötte lévő emberekből és megszólítson távolabb lévőket. Merjen sebezhető lenni és merje vállalni kifelé, folyamatosan tanuljon önmagáról és ismerje a világ zsidóságának a trendjeit is és tudja a dolgokat sokféle persepektívából nézni. Ne mondja soha, semmikor, semmilyen kényszer súlya alatt, hogy zsidónak lenni azt jelenti, hogy…, vagy ha mégis válaszolni akar rá, akkor legyen nagyon sok, egyformán érvényes mondata arról, hogy ez mi mindent jelent. Szigorú voltam. Belőled mi hiányzik? Nem érzek elhívást. Imádok tanítani, Tórát magyarázni, hiszek Istenben, egy transzcendens, felső lényben, ennél pontosabban nem tudom megfogalmazni, hiszem, hogy van olyan személyes elhívás, amely elindított egy kacskaringós úton, amelyen odáig, ahol én csatlakoztam, sok nemzedék léptei vittek el, akik már jártak ezen az úton, mielőtt én megszülettem volna. Hiszem, hogy van célja az utamnak, hogy a múlt nem csak vezet, de néha ki is siklat, letérít erről az útról, viszont nekem egyedül kell újra megtalálnom azt. Most azt hiszem, irányban vagyok, nincs okom rá, hogy rabbinak menjek. Ha mához öt évre újra egymás mellett ülünk majd, mivel, milyen eredményekkel lennél elégedett? Miből tudod majd, ha jól végezted a dolgod? Ha lényegesen, érezhetően több ember vesz majd részt a zsidó közösségi életben, mert lépten-nyomon zsidó karakterű, mégis releváns dolgokkal találkoznak. Az első Szarvas-nemzedék tagjai már családanyák, családapák, akik imádták a tábort, de azóta sem találnak semmi érdekeset, érdemlegeset, amit a közösség kínálni tud számukra, sem ők sem a gyerekeik. Ki kell találni a formáját, a kereteit annak, hogy mindenki be tudjon kapcsolódni a közösségbe, ne én csináljam, hanem együtt csináljuk, mindenki adja bele a tudását, legyen beleszólása, érezze a sajátjának. Izgulok egy kicsit, nagy feladat áll előttem. Micsoda számít zsidó közösségi tevékenységnek? Ha elmennek több ezren meghallgatni a Dohány utcai zsinagógába Koncz Zsuzsát, az annak számít már? Ez is az. A nemzedéki különbségek alapvetőek. Azok a tagjai a közösségnek, akik fiatalon hallgatták őt, tehát Koncz Zsuzsa nemzedéktársai a fiatalságukat egy olyan világban töltötték, ahol nem sok tere volt a zsidó művelődésnek, közösségi bevonódásnak. Ha voltak is kivételek, nekik fontos, biztos másnak is, hogy Koncz Zsuzsát hallgassák és, hogy őt a zsinagógában, zsidó közösségi térben, valamiképpen ismeretlen ismerősökkel, hasonló élettörténetű, családtörténetű emberek közösségében, egy ismerős és a családtörténethez köthető térben együtt hallgassák, otthonos körülmények között. Azt mutatták a belső kutatásaink is, hogy ahogy a Dohány utcai zsinagóga, úgy a Bálint Ház is afféle safe space sokak számára. Jó, ha valaki bejön a zsinagógába koncertre, de az a kérdés, hogy mi lesz a következő alkalom, hogyan kapcsolódik be, beljebb a közösség életébe, hogyan lesz aktívabb annál, mint hogy csak hallgató legyen. Fontos lenne, hogy részt vegyen valamiben, hogy ismerkedjen meg, működjön együtt másokkal. Ne csak hallgassa a zenét, hanem csatlakozzon a kórushoz például, próbáljon, lépjen fel ő maga is, mint Koncz Zsuzsa képzeletbeli hallgatója – ebből kellene minél több, illetve, a harmadik fázis az lenne, hogy ő maga is szervezzen be, vonjon be másokat. Vannak ma olyan zsinagógák, amelyek erre törekszenek, a Bálint Háznak is vannak ilyen kezdeményezései, egyes ifjúsági szervezetek is ezen az úton indultak el, de most még az út elején vagyunk. A szarvasi tábor nagyon nagy sikertörténet, csak a folytatását nem tudjuk kitalálni egyelőre. Mit lehet tenni, hogy versenyben maradjunk a beláthatatlan, óriási szabadidő-eltöltési kínálattal és az atomizálódással, a bezárkózással szemben? Rengetegen panaszkodnak, jellemzően arra, hogy még ismerkedni sem lehet, annyira nincs közegük. Hiányoznak a közegek, a zsidók és nem zsidók egyaránt? Igen, én is azt látom, hogy nagyon megválogatja mindenki, mire használja fel a szabadidejét, ez a ’80-as években, a zsidó reneszánsz idején, amikor én kapcsolódtam be a közösségbe ez még nem így volt. Az embereknek volt szabadidejük és szerettünk együtt lenni, ma már a hét legtöbb napján én is fáradtan érkezem haza és magamra zárom az ajtót, olvasgatok, tévézek, ülök a teraszon. Aztán ez elmúlt és a zsidó szervezetek lemaradtak róla, nem vették észre, nem követték a változást, hogy most már nagyon magas színvonalú, nagyon érdekes programokra van szükség ahhoz, hogy rávedd az embereket a részvételre. A ’90-es évek végére fokozatosan kiürültek az intézmények, szervezetek. Most próbáljuk meg, számos szervezetben elölről kezdeni a dolgokat, újratervezni. Valószínűleg kevesebb programot kell csinálni, koncentráltabban. Össze kell kapnunk magunkat, de ez össze is jön majd, én optimista vagyok. Újlipótvárosban például, ahol lakom, sok helyi kezdeményezés van már, persze, ez nyilván atipikus közeg sok tekintetben. Nyilván segítene a kapacitások összehangolása, hogy a nagyobb és a kisebb zsidó szervezetek ne egymás elől próbálják elszipkázni az érdeklődőket. Ne arra fordítsák az erőforrásokat, hogy párhuzamos programokat szervezzenek kooperáció helyett. És, persze, közösségi vezetőkre lesz szükség, ehhez pedig átgondolt, egymásra épülő fázisokból álló zsidó oktatásra, amely felkészült és nyitott rabbikat, judaisztika és hébertanárokat termel vagy integrál, ha külföldön tanultak. Illetve az informális oktatás utánpótlását kell biztosítani, ehhez pedig befogadó környezetet, valódi életpálya-modellt kínálni. Most a Rabbiképzőn bíztató folyamatok zajlanak, komoly tanárok érkeztek, maga a rektor, Vajda Károly, vagy Komoróczy Szonja, Balázs Gábor. Mintha a stratégiai gondolkodás is elkezdődött volna, de azért még nagyon az elején járunk ennek a sürgető folyamatnak és a magyar történelem rossz mintái megjelennek a magyar zsidó közösségben is, szóval összességében nagyon óvatosan vagyok optimista, de hátha. Csak fel kell hagyni a bezárkózó kommunikációval, hogy az legyen a fő üzenet, hogy nő nem lehet rabbi és hogy a vegyesházasság meg van tiltva, hogy minden tilos és semmit sem lehet. Jó lenne arról beszélni kicsit többet, mennyi mindent lehet, mennyi lehetőséget, utat nyit meg a zsidóság vallása, kultúrája. Schön Edina a pesti zsidó világ legötletesebb, legbátrabb, legnyíltabb és őszintébb kulturális vállalkozója. Legutóbb egy kortárs, eredeti termékeket áruló judaika boltot gründolt, amely a koronavírus-járvány miatt zárt be. Erről és más, zsidó és nem zsidó projektjeiről beszélgettünk vele a Haver Alapítványtól a Gólem Színházon át a Katona József Színház ajándékboltjáig. Arról is szó esett, hogy jelenleg miért nem jár zsinagógába, és, hogy milyen közösségbe menne szívesen. A zsidó civil életben is ismert és aktív produkciós vezető vagy, és a céged neve igen beszédes: Kultmisszió Kft. Hogyan határoznád meg, milyen kulturális misszió „munkása” vagy, mire törekszel a munkáddal a zsidó és a nem zsidó kulturális térben?
Ezt a céget még akkor csináltuk, amikor Borgula Andrással dolgoztam a Gólem Színházban. A szétválásunk idején megosztoztunk: övé maradt a Gólem Színház, én pedig vittem tovább a Kultmissziót, hogy mindenkinek jusson egy cég. Ezen keresztül intézem a kultúrával kapcsolatos projektjeimet. Schilling Árpád pár produkciójának is ez volt a háttércége, továbbá a Katona József Színház ajándékboltjáé, amit Büchler Andrással közösen viszünk, és akkor már az volt a legegyszerűbb, ha ez a cég működteti a judaika boltot, a Judapestet is. Az imént felsorolt sokféle tevékenységből talán kirajzolódnak a vonzalmaim, vonzalmaink, kulturális hitvallásunk. A judaika üzlet, a Judapest a Katona-bolt ötletét vitte tovább, azt reméltük tőle, hogy megújítja majd a merchandisingot. A Katonában az lenne a klasszikus megoldás, hogy rányomtatod a pólóra, hogy Katona József Színház. Miinket viszont az izgatott, hogy lehetne például a Katona szellemiségét igényes iparművészeti termékekbe átfordítani, amelyek közben továbbra is eladhatóak maradnak. A sors vagy aszerencsére összehozott Orlai Balázs dizájnerrel, akivel nagyon élveztük ezt a közös munkát: művészeti intézmények karakterét, sajátságait alkotó módon átültetni ajándéktárgyakba. Ebből az ötletből kiindulva fogalmazódott meg bennünk Büchler Andrással, hogy a hazai zsidó kegytárgypiacon nem igazán forgalmaznak olyan termékeket, amelyeket mi, zsidóságukat nem csak vallásként megélő kora középkorú emberek megvennénk. Pedig igényem lenne egy olyan hanukiára, amelyben szívesen gyújtok gyertyát az ünnep idején, annak ellenére, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy örököltem hanukai gyertyatartót a nagyszüleimtől. Nagyszerű érzés, hogy ezen a tárgyon keresztül, a hagyomány közösségében, kapcsolódhatok hozzájuk, de mi lesz az én saját hanukiámmal? Az a kevés dolog viszont, ami a már létező kortárs judaika-piac kínálatából nekem tetszik, az Magyarországon jobbára elérhetetlen. Hosszú ideig készítettük elő a nyitást, sok idegenvezetővel beszéltünk, mert az a kezdetektől világos volt a számunkra, hogy az aránylag szűk magyar keresletre nem alapozhatjuk a bolt forgalmát, és kell kezdenünk valamit a couleur locale-lal, a budapestiséggel is. Ezután meg kellett találni, hol legyen az üzlet, körülbelül három utca jöhetett szóba a zsidónegyeden belül. Amikor meglett a hely, megnyitottunk és most bezártunk a koronavírus miatt. Idáig ennyi a történet. Csináltatok piackutatást, tudtok valamit arról, hogy a fiatal felnőtt, kora középkorú fővárosi zsidó lakosságnak van-e igénye saját hanukiára, kegytárgyakra? Nem, anyám szokta mondani, hogy amíg lószar van, veréb is van. Mi nem lószart árulunk, úgyhogy el fogjuk tudni adni. Persze annyit nem, hogy eltartsa a boltot, de több lábon állunk, ezért fontosak például a turisták, akik valami olyasmit akarnak innen hazavinni, ami kimondottan a pesti zsidónegyedre emlékezteti őket. Valamit, ami nem fantáziátlan, giccses tucatárú, hanem van benne valami sajátos, ami jellemző a budapesti zsidóságra, a neológiára, vagy akár a híres magyar zsidókat jeleníti meg. A vásárlók olyan tárgyakat vihetnek tőlünk haza, amelyeket a zsidó hagyomány ihletett, egy zsidó dizájner álmodott meg, és amit nagy valószínűséggel szívesen nézegetnék az otthonukban. Azt mértük fel az idegenvezetőkkel beszélgetve, hogy mennyit költenek a külföldi turisták judaikák vásárlására arra a szerintem nem eléggé színes, nem eléggé kortárs kínálatból, ami addig elérhető volt. Ezekből a beszélgetésekből tényleges, adatszerű ismereteket nem, csak benyomásokat lehetett szerezni és a benyomások alapján döntöttünk, ami ugrás volt a sötétbe. Kibéreltünk egy rettenetesen drága üzlethelységet, komoly befektetés volt, elég sok pénzt beletettünk, és a számok azt mutatták, hogy ha nem jön a COVID, az első év végére meg is térült volna. Négy és fél hónapig működött zajos sikerrel, akkorával, amekkorára egyáltalán nem számítottam. Kik a tervezőitek, kikkel dolgoztok? A Judapest brand vizuális arculatát Balogh Balázs, egy motion designer tervezte, akivel korábban sokat dolgoztunk együtt. Tudtam, hogy bár személyesen nem köti ehhez a világhoz semmi, de képes lesz megérteni, letapogatni, hogy miről is van szó. A Judapest brand design-elemei, a csíkok úgy fonódnak egymásba, mint a hávdálá-gyertyák, ami a régi és az új, a hagyomány és az innováció összekapcsolódását jelenítik meg. Illetve egymásba érő, zsidó és nem zsidó, nagyvárosi, budapesti élettörténeteket is szimbolizálnak a csíkok, amelyek elsősorban itt, a mi boltunkban, a Judapestben találkoznak össze. Így az, hogy egy nem zsidó designer találta ki ezt a designt a zsidóságához különbözőképpen, de eléggé intenzíven viszonyuló két pesti zsidó, Büchler és az én ötleteim alapján, már önmagában is jelentéssel bír. A csíkok közötti üzenetek, mondatok, mint például az, hogy „Sex is a mitzvah”, vagy az, hogy „Charity makes you Jewish” egyfajta kortárs dialógust akarnak kezdeményezni. A „Sex is a mitzvah”-val indítottunk, ami merész vállalás volt, és nagyon sikeres lett. Amikor a „Charity makes you Jewish” került volna sorra, beütött a koronavírus. Dolgozunk kortárs művészekkel is, például Ujj Zsuzsival, aki a Magyar Zsidó Múzeum színes üvegablakainak mintáját dolgozta át, amelyek megjelennek a múzeum termékein is, zoknin, mezüzetokon, vagy kipán. Azt is szerettem volna, ha 100%-ban természetes anyagból készülő, kézzel horgolt kipákat árulnánk, találtam is egy lányt, ő horgolta ezeket nekünk és történetesen ő sem zsidó. Együttműködtünk az a MOMÉ-val: a tárgyalkotó hallgatók másod- és harmadévben foglalkoztak fél évet judaikával, amit mi szponzoráltunk. Ez fontos volt nekünk, mert még ha végül forgalomba hozható, megvalósítható ötletek nem is születtek, de a közös munka, a közös gondolkozás a kortárs judaikáról elindult. Mindez és még sok minden más ötletünk most egyelőre áll. A helyiség bérleti díjáról a koronavírus alatti zárvatartás idejére nem tudtunk megegyezni a tulajdonosokkal. Új helyen, de mindenképpen folytatnánk, amint újra lehetséges lesz, mivel felnőtt életem egyik legjobb, leginkább örömteli munkája a Judapest. Most csak a judapest.store webshop üzemel, amelynek a termékei az üzlet kiürítése után most itt állnak a lakásomban. Azért is vagyunk szomorúak, mert három fontos kezdeményezést is elindítottunk, amelyeknek nagy jövőt reméltünk. A bevételek 3%-ával szerettünk volna egy zsidó és egy nem zsidó szervezetet támogatni. A Zsidó Múzeummal tervezett együttműködésünkben minden közösen létrehozott tárgy utáni bevételből a múzeum baráti körét illette volna 10%, végül elindult a MOMÉ-val folytatott együttműködés, amelyről beszéltünk, és amely a tárgykultúra révén betekintést nyújtott volna a hallgatók számára a zsidó közösség, az ünnepek és a hétköznapok, a hagyomány és a kortárs zsidóság világába. Ez utóbbi nekem, aki annak idején a barátaimmal épp erre az ismeretszerzésre, a bevonódásra, a kulturális találkozások katalizálására találtam ki a Haver Alapítványt, különösen fontos volt. Most valahogyan ki kell találni, hogyan építjük újra a Judaika boltot, hogyan lesz egy másik. Olyan kora középkorú emberként jellemezted magadat, mint akit nem kizárólag és nem is elsősorban vallási vonzalom fűz a judaizmushoz. Pontosan hogyan írnád le, milyen természetű az érdeklődésed, mivel azonosulsz, amikor zsidóként határozod meg magad? Ez folyamatosan alakul, főleg azóta, hogy létrehoztuk az előbb emlegetett Haver Alapítványt, aminek segítségével iskolákban, tinédzserek előtt kezdtünk beszélgetni ezekről a kérdésekről. Az ő kérdéseik nagyon el tudják gondolkodtatni az embert, ráébresztik az élete végig nem gondolt aspektusaira. Az én összes felmenőm zsidó, a kommunizmus alatt is zsidók voltak, ez az egész számomra magától értetődő volt. Nálunk nem volt karácsony, de volt széder este és őszi ünnepek, ettünk disznót és nem tartottunk szombatot. Rendes, kelet-európai zsidó értelmiségi családból származó, jó tanuló gyerek voltam, aki aztán rosszul érezte magát a gimnáziumában és átmenekült az Anna Frankba. Ott kezdtem el foglalkozni vallási kérdésekkel, eleinte érdekelt, aztán annyira már nem. Máig sem izgat fel különösebben a vallás, bár az ünnepeket szeretem, de inkább azért tartom őket, hogy legyenek olyan időszakok az évben, amelyek különböznek a hétköznapoktól. Otthonról kaptam egy hagyományt, amelynek bizonyos elemei az életem részévé váltak, azokat viszem tovább és ennyi. De mégsem egészen ennyi, mert van ennek egy közösségi aspektusa, ez az egyik közegem, amelyikben otthon érzem magam, ahová tartozom. Felszögezem a mezüzét a lakásomban, mert fontosnak érzem, hogy felszentelje, otthonná tegye a házat, de ma már nem különösebben izgat, hogy eléggé kóser-e a tokban lévő tekercs. Tudható, nem érzed úgy, hogy a zsidó intézményrendszer ki tudja vagy szeretné szolgálni a te, illetve a hozzád hasonló igényekkel jelentkező nem kevés magyar zsidó igényeit. Mivel vagy elégedetlen, mit hiányolsz? Én, mondjuk így, fellázadtam az intézményrendszer ellen, nem megyek zsinagógába sem nagyünnepeken. Nem azért, mert ne lenne rá igényem, vagy, mert ne tudnám követni az istentiszteletet, hanem mert helytelennek tartom, hogy a Mazsihisz, a szervezet, amelynek az egész közösséget kéne szolgálnia, lényegében csak a vallási igényekre figyel. Jó, hogy tudok házasodni és eltemetnek majd, ha a papírjaim, a státuszom megfelelőek, és ha szerencsém és kapcsolati tőkém is van, a nagyszüleimet életük legutolsó időszakában tisztességesen ellátják a Szeretetkórházban. Ez mind van és fontos, még ha a kapcsolati tőke szerepe túlzottan nagy is ezeket az ügyeket illetően az én ízlésemhez képest. A tájékoztatás nem eléggé felhasználóbarát például a temetők nyitvatartásáról. Nehéz tájékozódni, megtudni, mikor kihez kell fordulni, nehezen átlátható a szervezeti felépítés, mi a Budapesti Zsidó Hitközség feladata és mi a Mazsihiszé, egyáltalán mire szolgál ezeknek a szervezeti szinteknek a megkülönböztetése, és így tovább. A temetők körüli zavar azért is különösen fontos, mert ez valamiképpen a kirakat, nagyon sokan a szeretteik elvesztését követően szereznek benyomásokat a rendszerről, akkor kerülnek kapcsolatba a hitközséggel. Ugyanilyen szervezeti probléma, hogy egy szervezet topmenedzserét szakmai pályázaton kellene kiválasztani, nem pedig a közgyűlésnek szavaznia róla. Így elnököt kell választani, irányjelölő vezetőt, nem pedig menedzsert. Ami ennél még lényegesebb viszont, az az, amiből kiindultunk, hogy engem most a Mazsihisz nem képvisel, nincs beleszólásom a politikájába, mert abban csak a zsinagógakörzeteknek van szava, miközben rengeteg nem vallásos, máshogy vallásos, máshogy kötődő zsidó él és aktív akár zsidóként is Magyarországon. Ez pedig, hiába tettük szóvá, nem változik. A civil szervezeteknek nincs módjuk továbbra sem jelöltet állítani, sem bekapcsolódni a Mazsihisz döntéseibe. Említetted, hogy most nem jársz zsinagógába. Volna olyan zsinagógai közösség, ahová szívesen járnál. Milyen lenne? A legfontosabb szempontom az lenne, hogy a tagoknak részt kellene venniük a zsinagóga működtetésében, felelősséget kéne vállalniuk egymásért, a közösségükért. Ha anyagi felelősséget éppen nincs is módom vállalni, ki kell találnom valami más módját a részvételnek. A rabbitól pedig azt várom, hogy legyen lelki, spirituális vezető, de ha ez nem megy, akkor minimum annyit, hogy törődjön a közösségével, érezze úgy, hogy mindenekelőtt nekik tartozik felelősséggel. Nagyon nagy örömmel vennék részt egy ekképpen felépülő, ebben a szellemiségben működő közösség életében. Rajk László hagyatékából három Auschwitz-frottázst adományozott a Zsidó Múzeumnak Rajk Judit, Rajk László özvegye. Ezekről a lélegzetelállító műtárgyakról, a családtörténetről, a név felejtéssel szembeszegülő erejéről, a hiányról, az áldozatról és arról beszélgettünk, mi lehetett volna Pest belső kerületeiből, a „zsidónegyedből”. A belváros közepén, a Deák tértől két percre ülünk egy emeleti belső udvaron, aminek a léte a homlokzatról még csak nem is sejthető. Hogyan született ez a kivételes műtermi-irodai tér?
Egy séta során fedeztük fel, éppen irodát kerestünk, eladó volt, és akkor olyan állapotban, hogy okkal lehetett remélni, nem kell senkinek, többen együtt megszerveztük a megvételét, és fokozatosan újítottuk fel. Először csak a műtermünk volt, később és most a lakásunk is, igen, mondjuk így, többes számban, a lakásunk. Minden itt készült, Laci összes munkája, a közös dolgaink a ’90-es évek vége óta. A ház feltűnik Forgács Péter Von Höfler vagyok című dokumentumfilmjében. A házunkatpéldaként mutogatva Laci próbált rávenni néhány, a zsidónegyedben építkező vállalkozót, hogy a bontás helyett inkább alakítsák át ezeket a régi, kicsi épületeket, ha tetszik, belvárosi családi házakká a tehetősebbek számára. Azt remélte, hogy ettől a környékbeli kis üzletek is fellendülnének, ez egy fenntartható városfejlesztési koncepció; a budai hitközségi elnök, Tordai Péter is járt itt egyszer beszélgetni erről. Laci középutas volt, azzal sem értett egyet, hogy a „zsidónegyed” házait le kéne dózerolni, de azzal sem, hogy hozzájuk érni sem szabad. Sok vitája volt szinte mindenkivel emiatt. Azt akarta, hogy éljenek ezek az utcák, ne váljanak olyan zárványokká, amelyekben lényegében kizárólag romkocsmák tudnak rentábilisan működni, ám ezek működése a helybéliek, a lakók életével sokszor ütközik. A romkocsmákat eleinte szerette, sokat beszélgetett az első időkben a Szimpla tulajdonosával is, az más kérdés, hogy a mostani állapotok néha tényleg infernálisak, de nem támogatott semmilyen bezárási kezdeményezést. A városi terekben rejlő lehetőségek nagyon érdekelték, György Péter épp a napokban mondta, hogy az ilyen tárgyú írásait össze kéne gyűjteni, hozzáférhetővé tenni. A beszélgetésünk helyszíne után jöjjön a beszélgetés apropója. A hagyatékból Ön a Zsidó Múzeumnak adományozta Rajk László megrendítő, a 2000-es évek első felétől fogva készített auschwitzi frottázs-sorozata három meghatározó művét. Mi foglalkoztatta őt ennyire kitüntetetten a holokauszt, általában a zsidóság kapcsán? Ez egy lenyűgöző, sokfelé ágazó életút és életmű, a filmdíszletezéstől az építészeten át akár az auschwitzi frottázsokig, nehéz is megfelelően kezelni, eldönteni, mi hol, melyik gyűjteményben lesz belőle a legjobb helyen. Egy muzealizált emlékszoba nem illene hozzá, úgy gondolom, mindennek abba a térbe kell kerülnie, ahová kapcsolódni tud, olyan közegbe, ahol továbbélhet, az auschwitzi frottázsok egy részének egyértelműen a Zsidó Múzeumba. Lacit ezekben a frottázsokban, amelyek valójában az auschwitzi barakkok tégláiba vésett „név-üzenetek”, egyfajta sztélék, a nyomhagyás érdekelte elsősorban, az áldozatok küzdelme, hogy vegyük észre a nyomaikat a világban, és őrizzük meg őket. Épp ezért, férjem frottázsai az életmű legérzékenyebb, számára legfontosabb részéhez tartoznak. Egy magát fiatal demokratának valló politikus a rendszerváltás idején arról beszélt neki, hogy a nemzedékváltás annak az esélyét jelenti a politikában, hogy ezekkel a dolgokkal már nem kell foglalkozni. Ez a mondat életre szólóan felzaklatta, ő éppen ellenkezőleg gondolta. Szerinte a nyomok megőrzése utólagos, de mégis egyedül jövőt ígérő tiltakozás az emberek nyom nélküli, emlékezet nélküli kitörlésének kísérletével szemben. A huszadik századi magyar történelem két kulcseseményében, a holokausztban és 1956-ban (és természetesen 1956 előzményeként apja perében is) a személyes felelősség és a hiány, a meg nem történt életek hiánya volt számára a kérdés, azt érezte képzőművészeti feladatának, hogy ezt a hiányt szemlélhetővé tegye. Az Auschwitzban heggyé magasodó cipők halmát nem szerette, szerinte egyetlen cipőben kell megjeleníteni minden egyes személyes élet pótolhatatlan hiányát, az áldozattá válás drámáját. Ez a kérdés nagyon izgatta, nyilván a családtörténete miatt is, feladatának tartotta az áldozatokat megmenteni legalább a személytelenségtől, tudatosítani az áldozatiságukat. Ezzel, úgy érezte, sokaknak tartozik, a történelem ellenében. A név problémája ez, az egyediség garanciájáé, nála is, ahogy az a zsidó hagyományban is megjelenik. Tőle, Rajk László kivégzett miniszter ugyanilyen nevű fiától a születése után nem sokkal elvették a nevét, ami az egész életét meghatározó stigma lett. Sokszor beszélt erről, interjúkban. Mély és zaklatott viszony fűzte a családnevéhez, amelyhez csakúgy, mint édesanyja a börtön után, mindig ragaszkodott. Ugyanakkor egyszerre akart leválni a családtörténeti múltról és kapcsolódni is hozzá, de másképp: világosan értve és felelősen, kritikusan felvállalva az apai hagyatékot. Amikor a történelmi emlékezet tárgyában alkotott – legyen az rajz, emlékmű, kiállítási vagy filmes látványterv – nagyon fontos volt neki, hogy ahhoz, amit az áldozatok megérinthettek, nem szabad „művészien, kreatívan” hozzányúlni. Ezeket csupán leképezni szabad: a formákat, rajzolatatokat, a nyomokat átültetni, megsokszorozni, közvetíteni, így kapcsolódni hozzájuk, és ugyanakkor a történet részesévé válni. Minden ezzel foglalkozó munkája ilyen, a frottázsoknak is épp ez a legfőbb jellegzetessége. 2004 tavaszán az auschwitzi állandó magyar kiállításon dolgozott, ott látta meg ezeket a nyomokat, a láger egyik blokkjának a külső falán, a téglába vésett neveket. Olyan élmény volt ez a felfedezés a számára, majd az, hogy mindez ezzel az ősi átsatírozásos technikával hasítékként, mementóként átemelhető a jelenbe, hogy mindent megmozgatott az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeumban, hogy megengedjék neki ezt a „dokumentálást”. Nagyon nehéz volt a múzeumi bürokrácián átverekednie magát ehhez, de ez nagyon fontos volt neki és olyankor nagyon ment előre, úgyhogy végül sikerült. A múzeumi engedély megvolt már, de annyira bizarr látvány volt, amikor ez a termetes ember megjelent, rögzítette a barakk falára a papírjait, vásznait és elkezdett grafitporral vagy krétával satírozni, mint egy gyerek, hogy a biztonsági őrökkel bizony szinte minden alkalommal kisebb botrányba kevekedett. De megérte. A barakk falán sorakozó nevekből összeállt egy temető, az áldozatok saját emlékhelyet állítottak fel maguknak – a nevük lett a nyom, ez volt Laci számára a fontos. Az évek során egyre több téglába bevésett nevet mutattak meg neki a múzeum kutatói, nagyon sok köztük a magyar név. Az auschwitzi 7. blokk falán és egy másik férfibarakk padlásának kéménypillérein férfiak, Birkenauban pedig a konyha külső falán magyar nők nevei sorakoznak, ezekből készültek a frottázsok, később pedig a ceruzával átrajzolt digitális nyomatok is. A kézzelfoghatóból, a falfelületből, a téglából indult el ez a kísérlet és eljutott az absztrakcióig. Elkezdtük nézegetni a neveket, sokaknál szerepelnek dátumok, helységnevek, hogy honnan jöttek, többségük Kelet-Magyarországról. Volt, aki azt is tudatta, hogy fogorvos, elég hátborzongató, de valószínűleg még a transzportot is be lehet azonosítani, amelyikkel Auschwitzba megérkeztek. Egyszer, 2013-ban, váratlan érzéstől vezérelve összepakolt és elment Auschwitzba. A birkenaui szauna padlóján kezdett el dolgozni, amelynek egy részére nem is lehet belépni, eredeti a kövezet, az összefolyó, a padlórepedések. Mindezek mintázata rajzolódik ki a félig kész, sajnos befejezetlen vásznon, amely ebből született. Sokat gondolkozom rajta, milyen közegben találhatna majd otthonra, mi legyen a sorsa ennek. Szintén munkaeszköze volt Rajk Lászlónak a családtörténete is, ahogy említette is. Az édesanyja zsidókat mentett, az édesapja Franco ellen harcolt Spanyolországban, de például Böhm Vilmos emlékiratai szerint szalonantiszemita volt antifasisztaként is, ezért sem szerette, egyebek mellett, Rákosit. A bátyja, Rajk László nagybátyja pedig magas rangú nyilas politikus volt. Igen, Rajk Endre. Neki Laci életében minimális viszonya volt a Rajk-családdal, anyósommal és férjemmel semmi. Lacinak valójában egyetlen nagybácsival volt szoros kapcsolata, Rajk Zoltánnal, aki az apja újratemetésén is már ott áll mellette a képeken. Zoli közel állt Lacihoz, illetve még egy másik Rajk nagybácsihoz kötődött, a Béla bácsihoz, aki nyomdász volt, és így sokat segített a szamizdat alatt nyomdai kérdésekben. Férjem apja és Endre, a két testvér, mint ismeretes, kölcsönösen megmentette egymás életét. Rajk Endre 1945 tavaszán kihozta Rajk Lászlót Sopronkőhidáról élve, pár hónappal később pedig már László segített elkerülni testvérének a nyilas múltja miatt a népbírósági eljárást, így tudott Endre Németországba távozni. Majdnem ötven évvel később, a rendszerváltás után váratlanul becsöngetett hozzánk egy ember, Endre fia, Rajk András. Ő már ahhoz a német nemzedékhez tartozik, akik kritikusan szembenéztek a szüleik múltjával. Nagyon közeli viszonyba került Lacival, rendkívül szeretetreméltó ember. Mindketten megküzdöttek az apjuk emlékével. |
InterjúkBeszélgetések kutatóinkkal, látogatóinkkal és segítőinkkel. Archives
March 2023
Categories
All
|