Verő Tamással, a meseolvasó rabbival beszélgettünk a mesékről, a hallgatóságról, a zsidó mesék sajátságairól és arról, milyen kivételes csapat ők Bán Lindával, a feleségével, egy új típusú, vagány és modern rebecen-szerep megalkotójával, általában a nők zsidó közösségi szerepéről is. Amikor elkezdődött a teljes lezárás, elsősorban a szülők tehermentesítése volt a cél az online mesemondással, a gyerekek megnyugtatása, vagy a tanítás? Kérték tőletek a mesét vagy ti találtátok ki, hogy legyen?
Verő Tamás: Azt éreztük Lindával, hogy mindenképpen napi kapcsolatban kell maradni az emberekkel, törődni velük, de abban nem volt tudatosság, hogy ezt milyen módon tegyük. Az online mesemondás mint napi kapcsolattartási forma végül Lindának jutott eszébe. A visszajelzések alapján, úgy látszik, hogy ez bevált, az emberek várják a következő meséket, számítanak rá, hiányzik nekik. Hányan követik a meséiteket? Naponta 600-800 ember nézi meg, sokan már az élő adás alatt meg is osztják. Hogyan válogattok a mesék között? Mi dönti el, hogy mikor melyik kerül sorra? Az elején összegyűjtöttem az itthoni zsidó mesekönyveket és aztán az interneten elérhetőket is. Ünnepek alkalmával vagy sábát közeledtével előfordult, hogy aktualitásokhoz kapcsoltam a történeteket, de most már, ahogy szűkül a magyar nyelven fellelhető zsidó meseanyag, egyre nehezebb a választás. Gondolkoztál már azon, hogy mi lesz, ha elfogynak a mesék? Írnátok, írnál-e szívesen meséket? Egyszer az autópályán voltam éppen, és úgy meséltem, hogy semmi nem volt elérhető, amit előkészítettem, Linda mondta is, hogy miért nem egy saját történetet mesélek el. Régen nagyon is része volt a zsidó hagyománynak, hogy a rabbi elmond egy személyes történetet az életéből, de eddig én még nem gondolkodtam el azon, hogy mesét írjak. Linda tarsolyában viszont van még valami a Zsidongó könyvekkel kapcsolatban. Fordítottatok angol vagy héber eredetiből? Igen, előfordult már, segített nekünk Kardos Ági, a Lauder tanára, de az egy hosszú idő, nagy munka, hogy irodalmi is, élvezhető is legyen, amit csinálunk. Eleinte arra gondoltunk, hogy, a mese, műfajából adódóan, a fiatalabbakat fogja leginkább érdekelni, amit csinálunk, de elég hamar kiderült a visszajelzések alapján, hogy sok felnőtt, egyedülálló és idős ember is igényli ezeket a meséket. Sok esetben személyes üzenetben írták meg nekünk, hogy mennyire tetszik ez az adás és mennyire sokat jelent nekik. Kellemes meglepetés volt, hogy arra a kérdésre, hogy kiknek szól a mese és meddig van igény rá, a gyakorlat adta válasz felülmúlta az elképzeléseinket. Annak ellenére, hogy én is látom, a színvonal nem mindig egyenletes, a legfontosabb mégis az az egészben, ami a folyamatosságát adja; maga a kapcsolat, hogy látjuk, halljuk egymást. Szerinted milyen egy jó mese? A jó mesének szerintem kell, hogy legyen tanulsága és fontos, hogy mindenképpen pozitív végkifejlettel rendelkezzen. Most egészen egyértelmű volt a visszajelzésekből, hogy csak a jó végkimenetelre vágynak az emberek, olyan befejezésre, amely vigasztaló, reménykeltő, azt üzeni, hogy a végén minden rendben lesz. Mi az ami sajátos egy zsidó mesében? Mitől zsidó egy mese azonkívül, hogy zsidók a szereplői? Ez egy nagy kérdés a zsidó művészet egésze esetében; mitől zsidó? Attól lesz zsidó egy mese, mert aki alkotta, vagy az, akiről szól, zsidó? Én azt gondolom, hogy pusztán attól, hogy egy zsidó ember meséli, már lehet a mese “zsidó”. Volt olyan mese, amibe beleszőttem két helyszínt, és ettől már zsidó mese lett. Nem tudnék egy sémát mondani, hogy mi az, ami zsidóvá tesz egy mesét, inkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy egy mese zsidó jellegét az adja, ahogy hozzánk szól, ahogy érezzük. Felnőttként hiszünk valamennyire a mesékben? Hiszünk is és hinni is akarunk. Én azt látom, hogy aki a mesébe bekapcsolódik, az arra az időre, és egy kicsit talán azután is, feltöltődik a mese hangulatából. Bár mindannyian tudjuk, hogy ezek nem valós történetek, de mégis, hinni akarunk, és jó érzés teret adni annak az élménynek, hogy jó együtt lenni és meghallgatni egymást. Van-e olyan mese gyerek vagy felnőtt korodból, ami nagyon megfogott? Egy kedvenc mesém nincsen, több olyan könyv is van, ami közel áll a szívemhez. Van olyan mese, amivel kapcsolatban eszembe jut, hogy vissza-visszatérjek rá, mert mást jelent az idő múltával. Volt a Rabbiképző idejében egy belső újságunk, ahol leírtuk, hogy “Minden rabbi volt egyszer fiatal” - most már nem az vagyok, de ez jó cím lehetne. De válaszolva arra, amit kérdezel, van egy nagyon emlékezetes, amit még a Benjamin oviban kezdtünk el Fricivel és Klein Judittal, amikor zsidó történeteket zenésítettünk meg és énekeltünk, az nagyon megmaradt bennem. Később kiadtuk még egyszer, Zsákai Feri - emléke legyen áldott - adta a zenei hátteret, Frici pedig megírta, és együtt énekeltük. Ezt az emberek valamiért mind a mai napig keresik. Mennyire illeszkedett bele a mesén túli online tevékenységetek ebbe a digitális kapcsolattartási stratégiába? Úgy tűnik, hogy az első korlátozások bevezetésével kezdődő időszak alatt a Frankel felépített egy sokrétű, online jelenlétet. Szerinted mit kell ebből megtartani, ha lesz majd hozzáférhető vakcina, és a megszokott módon tudjuk folytatni az életünket? Rabbiként azt tudom erre válaszolni, hogy amint Heisler Andrásnak a korlátozások enyhítését követő kijelentése “A zoom időszak vége” elhangzott, azonnal érkeztek hozzánk az érdeklődő, aggódó üzenetek “ugye nem lesz vége” “ ugye továbbra is maradunk” - írták sokan. Én azt gondolom, hogy amíg a vakcina nem elérhető, az online közösséget mindenképp meg kell tartanunk. Furcsa módon a közösségünk erősödött ettől. Nem is képzeltem volna azelőtt, hogy az első naptól kezdve, mikor elkezdtük, minden egyes nap, 30-40 ember ül le majd esténként a számítógép elé, hogy a zoom-on együtt legyen, tanuljon, egymásra mosolyogjon és megkérdezze a másiktól; hogy van. Ha azt nem is tudtuk még, hogy a mese lesz az mint közvetítő eszköz, ami ekkora szerepet játszik majd az online kapcsolattartásban, az már a koronavírus miatti zsinagóga-bezárások első napján egyértelmű volt számunkra Lindával, hogy a személyességet a tőlünk telhető legjobb módon pótolnunk kell, erre nagyon nagy szükség van, annak nem szabad elvesznie. Linda még aznap felvette a kapcsolatot a Breuer TV-vel, akik rögtön eljöttek hozzánk és felvettek egy szombatfogadó istentiszteletet. Ilyen értelemben volt ebben egy tudatos készülés, építkezés. Sokkal gyorsabban el lehet érni egy zoom-os eseményt, mint lemenni a zsinagógába, és ebből szerintem van, amit meg kell tartani, ami hasznos és segítség, de meg kell találni azt az utat, ami tulajdonképpen a visszatérés a zsinagógába. Értem a kollégáim félelmeit, aggódnak sokan, hogy az emberek elszoknak a zsinagógai léttől. Közelednek az őszi ünnepek, nemsokára itt van Elul hava. Amennyiben úgy alakul, hogy a nagyünnepeken nem fogunk tudni személyesen részt venni a zsinagógákban, akkor felmerül-e a vallásjogi kérdés, hogy mi a fontosabb, a közösségi együttlét, tapasztalat vagy a halachikus munkatilalom, ami azt is magában foglalja, hogy nem lehet bekapcsolni ilyenkor a számítógépeket? Ros Hásánákor ez mindjárt két napot is jelent, ami egy magányos vagy beteg, idős embernél hosszú idő. Még az ortodoxia is beszélget erről, hogy ilyenkor mi az, amit ennek enyhítésére vallásjogilag meg lehetne tenni. Erről te mit gondolsz? Egyrészről én nagyon nagyon fontosnak tartom azt a mozzanatot, hogy az emberekkel tartani kell a kapcsolatot és éppen ezért meg kell találni azt az utat, ami szerintünk helyes, és amit mostanáig is követtünk; péntek esténként, még az ünnep bejövetele előtt, elkezdjük az istentiszteletet és ezt online elérhetővé tesszük mindenki számára. Így találtuk meg azt az utat, amit követve törődünk is a közösséggel, de közben a vallási előírásokat is tiszteletben tartjuk. Erev Ros Hásánákor és Erev Jom Kippurkor ugyanígy fogunk tenni, hogy aki nem tud vagy nem mer lejönni a zsinagógába a koronavírus-fertőzés miatt, velünk lehessen, hogy mindannyian részesei lehessünk így az ünnepeknek. Ugyanakkor nem szeretném kikerülni a kérdést; én is hallottam azokról a külföldi ortodox döntésekről természetesen, amelyek segítséget nyújtanak vagy felmentést adnak különleges alkalmakkor, de úgy látom, hogy a magyarországi Rabbikar szigorítóbb utat követ, és az ünnep szabályait illetően és ez nem teszi lehetővé, hogy élőben közvetítsük az ünnepi imát a zsinagógákból. Mesélnél arról, hogy ti hogy működtök együtt Lindával mint csapat? Sokak számára vagytok a rabbi és rebecen modellje. Azt gondolom, hogy mi tényleg nagyon jó csapat vagyunk. Más, “hivatalos” zsidó szervezet esetében egy nagy csapat dolgozik együtt, egyszerre sokan ülnek össze és hozzák meg a döntéseket, nekünk ebben könnyebbség, hogy egy háztartásban, egy légtérben történik mindez. Hasonló hullámhosszon mozgunk azokban a kérdésekben, hogy mikor, mit és hogyan lenne érdemes csinálni a munka területén is. Szerintem, ami nagyon fontos és amit egyébként szerintem a Zsidó Múzeum is nagyon jól csinál, hogy meghallja, meghallgatja a közösség szavait, és úgy tűnik a visszajelzésekből, hogy ezt tapasztalják az emberek velünk kapcsolatban is, azt, hogy odafigyelni, gyorsan reagálva együttműködni mindenki megéri, működik. A Zsidongó is így indult útjára. A közösség tagjai azt kérdezték tőlünk, hogy nekünk miért nincs magyar nyelvű Ros Hásánái mesekönyvünk, Linda nekiállt és összeállította. Örülök, hogy ezt modellnek mondod, de ez, ahogy a beszélgetés legelején mondtam, egyáltalán nem tudatos, nem tanakodunk ezen naphosszat, ez belülről jön. Bevásárlás közben, vagy amikor elmegyünk együtt a gyerekekért, beugrik valami, akkor azt rögtön el tudjuk kezdeni és csináljuk együtt. Hogy lettetek Lindával a gyerekek Rabbija és Rebecenje? Nem volt pályatervezés. Adott volt, olyan értelemben, hogy én mindig nagyon szerettem fiatalokkal és egyáltalán az emberekkel foglalkozni, ezért is mentem a Rabbiképzőbe. A Zsidó Gimnázium idején a Somerben nyüzsögtem, aztán Szarvason, egyszerűen úgy alakult, hogy minden évben ott kellett lennem, mert jól éreztem magam és mert kialakult egy olyan plusz kapcsolat a gyerekekkel, ami miatt ez nagyon fontos volt. Ha azoknak a gyerekeknek, akik voltak Szarvason, azt mondod, hogy rabbi és rebecen vagy zsinagóga, akkor erről lesz egy képük, és ezt nem azért mondom mert fényezni szeretném magam. Azt gondolom én is, amit Schweitzer professzor úr mondott, amikor a Holocaust után Pécsre került és focizott a gyerekekkel, majd kérdőre vonták ezért, hogy “egy rabbi hogy focizhat a gyerekekkel?”. Azt, hogy nincs olyan ami tabu lenne a gyerekek előtt. Nagyon jólesik, amit mondtatok, de ez egyszerűen csak így alakult. Elkezdtem járni a Benjámin oviba, nekem nem kell ezért fizetés, nem azért csinálom. Nekem öröm a boldog szemeket, arcokat látva a Szombatot együtt fogadni és a Scheiberben ugyanez a helyzet, amikor egy közös, nagy ünnepség van és látom az arcokat felragyogni, hogy na, végre, a rabbi röviden beszélt. Látsz-e arra lehetőséget, hogy a többi rebecen is aktívabb legyen a magyar zsidó közösségben, szerinted ti szerepmintaként ezt a folyamatot talán beindítjátok? Nem tudom, hogy a miénk példa vagy minta lehet-e, azt viszont tudom, hogy amit most csinálunk, Linda nélkül nem lenne ilyen. Azt gondolom, hogy ez nem olyan dolog, hogy a rebecennek lenne egy meghatározott feladatköre, hanem mindegyikük kialakíthatja a saját útját és annak, hogy Linda a magyar zsidóság életében egy kis segítséget jelent, annak a titka az, hogy ő milyen, mit szeretne és hogyan áll hozzá ehhez az egészhez. Ha ilyen értelemben gondolsz mintára, akkor ezt lehet követni vagy tanulni belőle de minden egyes nő más, és nagyon sok olyan nőre van szükség, mint a Bálint Ház, a Múzeum, vagy a Zsidó Gimnázium vezetőségében, akik nagyon sokat hozzáadnak ehhez a közösséghez, és az viszont lehet példa. Szarvas nagyon sikeres, azok az emberek, akik azóta is nagyon nagy szeretettel gondolnak vissza Szarvasra, húsz éves koruk után nem találnak semmit a zsidó közösségben, ami újra meg tudná fogni őket igazán. Te is úgy látod, hogy húsz éves kor után eltűnnek ezek az emberek, nem járnak zsinagógába, és ha igen, akkor szerinted mit lehet csinálni ezzel a jelenséggel? Hogy lehetne kiterjeszteni a szarvasi zsidó élményt 80 éves korig? Igen, a tapasztalat azt mutatja, hogy amikor a gimnázium befejeződik, az emberek érthetetlen módon eltűnnek a zsidóságból, bármilyen háttérrel rendelkezzenek is, de ez talán nem magyar specialitás. Ez az életkeresés, párválasztás, tanulás időszaka. Ezzel küzdhetünk, de ez előfordul nagyon sok helyen és már az általános iskola felső tagozatában is egyre nehezebb megszólítani a gyerekeket. Erre most van egy nagyon jó programunk, a BBYO, ahol a bár-micvó utáni gyerekeket is meg tudjuk néha találni és pár gyereket ott tudunk tartani a Frankel környékén. Erről is talán meg lehetne kérdezni Lindát, hogy mi lehet ennek az oka. De a húsz évesnél idősebb korosztály visszatérésében nagyon nagy szerepe van szerintem a Múzeumnak és a zsinagógáknak. Ha tudnám a pontos receptet, hogy Szarvas miért jelentett olyasvalamit, ami életre szóló élményt adott sok gyereknek, és ezt át tudnám ültetni a mostani helyzetre, akkor még többen lennénk a Frankelben és még többen lennénk a zsidó közéletben, de hát ezt a receptet nem ismerjük ennyire tisztán. A Lauder, a Scheiber is próbálkozik, a Bálint Házban is van sok ilyen próbálkozás, hogy azt a légkört, miliőt megmutassuk, olyan pluszt adjunk, ami továbbvisz mindannyiunkat. Talán van egy olyan társadalmi elvárás is, hogy legyen egy kis kitérő, de amikor az emberek megtalálják azt a zsidó utat, ami miatt többek között fontossá válik, hogy zsidó esküvőjük legyen, kell hogy legyen folytatás, valamivel több annál, mint, hogy minden évben elküldöm a gyerekem Szarvasra. Valamivel több; legyen ez egy Sábát, egy Jom Kippur, vagy akár a Zsidó Múzeum meglátogatása. Hogy telik a nyaratok, hogyan viseltétek az elmúlt hónapokat és hogyan készültök a következőkre? A kötelező választ adom: Nagyon jól, minden rendben. Én úgy gondolom, hogy azért az emberek nagyon nagy része, a visszajelzések alapján, nehezen viselte, közösségileg, családilag, minden értelemben, de van pár ember, aki jelezte, hogy jó volt végre egy kicsit megállni és a családdal lenni. Nálunk ez olyan nagy változást nem jelentett, mi tényleg egy nagyon zárt család vagyunk és nagyon sokat vagyunk együtt, és ebben az időszakban még tovább bővíthettük ezt az együttlétet. Persze nem volt könnyű, de úgy gondolom, hogy továbbra sem fogunk menni sehova nyaralni, amíg vakcina nem létezik. Nem csak magunk miatt, az idősebbek miatt is, védenünk kell egymást. A Mamámhoz sem megyünk föl, pontosan ezért. Egyszer lementünk a Balatonra, de szörnyülködve jöttünk fel, mert senki sem viselt maszkot és rengetegen voltak.
0 Comments
A tigrisek valóban köztünk élnek, a spájzban vannak? Hogyan népesítik be a mi világunk tárgykultúráját a veszélyeztetett nagymacskák, mit jelent a használatuk, fontos-e, hogy nőstények vagy hímek, hogyan kerültek be a magyar pásztorkultúrába és miért nem jelennek meg zsidó képeken, szövegekben? Elsősorban a kortárs hétköznapok tárgykultúrájával foglalkozol, a múzeumra pedig szeretünk úgy gondolni, mint régi korok reprezentatív tárgyainak gyűjtőhelyére. Miért érdemes a mindennapok tárgyait megőrizni, muzealizálni, miért érdekes, mit tudunk meg belőle?
Frazon Zsófia: Ez mindig is meglévő muzeológiai gyakorlat volt. A múzeumot nem csak a művészet vagy a történettudomány felől szemlélhetjük, a néprajz és a kulturális antropológia ugyancsak kialakította a maga múzeumát és egészen más szemlélettel fordult a kezdetektől fogva a tárgyakhoz és az emberekhez. Nem feltétlenül a híres emberek és a nagy események voltak érdekesek, hanem sokkal inkább egy nagyon különös és meghatározhatatlan, a nemzet ideológiájához illeszkedő, népként jelölt társadalmi réteg hétköznapjai. Tehát a néprajztudományban alapvetően benne van, hogy elfordul a nagy eseményekre koncentráló, eseményközpontú és “kincs-szemléletű” muzeológiától. Mondjuk úgy, hogy társadalmi muzeológia, ami viszont már eleve nemcsak a múlt felől közelít a társadalomhoz, a mindennapokhoz. Váltás ott érzékelhető, amikor tudatosan kialakítja a néprajzi muzeológia a jelenkutatás módszereit, ami alapvetően különbözik az archívum és gyűjteményalapú muzeológiai munkától. Talán ehhez a kérdéskörhöz tartozik az, hogy hagyományos értelemben vett gyűjteményt egyre nehezebb építeni a virtualitás egyre nagyobb térnyerése miatt, például egy irodalmi múzeum nehezen fogja tudni eltenni a kortárs írók levelezését az e-mailjeiből vagy a messengerből. Ez meg fogja változtatni a tárgykultúrához fűződő viszonyunkat? Ráadásul most a múzeumok világszerte bezártak és online működnek. Az biztos, hogy a digitális kultúra teljesen más gondolkodásmódot igényel, és egészen más módszertan és szemléletmód kell ahhoz, hogy ezt jól tudjuk integrálni a múltorientált és tárgygyűjtemény alapú tudáshoz. Mindenféleképpen fontos, hogy mások a médiumok, más a kommunikációs forma, és virtuális a világ: de fontos, hogy ezek a terepek és források tudjanak kommunikálni azokkal a hagyományosabb múzeumi médiumokkal, amelyek alapvetően tárgycentrikusak. A források esetében azonban az, hogy a tudás és a tapasztalat papíron van vagy virtuális, az információtartalom szempontjából tulajdonképpen mindegy. Ami viszont nem szabad, hogy megtörténjen: hogy egy az egyben áttevődik a múzeumi élmény vagy tapasztalat egy virtuális, online térbe. Most, hogy átéltük, hogy a múzeumokban is átmenetileg megszűnt a személyes találkozások lehetősége, még világosabb, hogy ez így tartósan nem működik majd, ahogy a színház sem működik a személyes találkozás tapasztalata nélkül, a színházakban sem pótolják az online közvetítések vagy a felvételek azt a típusú színház-élményt, amelyhez szokva vagyunk, amit szeretünk. A múzeumok esetében is nagyon nagyon fontos lenne kidolgozni azokat az új stratégiákat, amelyek lehetővé teszik mindennapi, tapasztalati, fizikai térre fordított működést, és a múzeumhasználókkal való személyes találkozást. Nem vagyok orákulum, nincs nálam a csodaszer erre vonatkozóan - bár lenne -, nem tudom, hogy ez majd hogy fog történni, de biztos, hogy nem lesz az elégséges a virtuális környezetben mozognunk. Gondoljunk bele a saját emberi kapcsolatainkba! Egy ideig megvoltunk az online platformokkal a személyes és munkakapcsolatainkban, de amikor először láttuk egymást végre egy kávézóban, világossá vált, hogy ezt semmi sem pótolhatja igazán. Az viszont szerintem nagyon jó – annak ellenére hogy nem szeretem az életben a kényszerű és robbanásszerű változásokat -, hogy az intézmények és a munkatársak jelentős része megtanult alapszinten online kommunikációs platformokat használni, és megtanultunk “fenntartható” online kapcsolattartás stratégiáit: milyen tartalmak kiküldhetők, feltehetők, lájkolhatók. Jó példája mindennek, hogy egy facebook-csoportban közösen építesz gyűjteményt, keresel hétköznapi tárgyakon tigriseket a “látogatókkal”, bevonod őket. Azért is beszélgetünk, mert éppen Áv hónapja van a zsidó naptárban, amely egy másik nagymacska, az oroszlán jegyében áll. Mit jelent a tigris, illetve az oroszlán figurája nekünk, a kortárs közkultúrában, itt és most? A hímoroszláné, bocs, de a nőstényoroszlán senkit nem érdekel. Akkor térjünk ki a gender-problémára is. Hogy ez az egész tigristörténet ma, 2020-ban miért érdekes, azelőtt bevallom őszintén egy icipicit én is megrökönyödve állok. Ez a “gondolta a fene” tipikus esete. A Tigristár alaptörténete csak annyi, hogy egy frappáns mondatot kerestem egy múzeumtudományi beszélgetés sorozatcímének. És ezt egy angol múzeumkritikus szövegében találtam meg, ami úgy hangzik: „A tigris a múzeumban, az tigris a múzeumban, és nem a tigris”. Ebből jött a címötlet, és ezt követte spontán kezdeményezésre a tigrisgyűjtés. Eleinte csak hobbi-tevékenységnek tűnt, de most már a 690 tigrisnél és kapcsolódó történetnél tartunk. És a tárnak lassan kezd kirajzolódni egy érdekes történeti és kortárs mintázata: miként tűnik fel a tigris a logókon, az utcák elnevezésében, mindennek milyen művészettörténeti, történeti, vallási utalásrendszere van. Vannak szuper és „megveszekedett” kutatók, akik nagyon szépen tudják illeszteni a különféle tudásokat. Izgalmas terep a kortárs művészeti kontextus is, ahol például a nemek kérdése, a gender-kérdés is előkerül. Az oroszlánoknál az állatok biológiai neme egy nagyon erős szimbólumból, a sörényről jól leolvasható. A tigrisnél ez így nem áll fenn. Amikor látunk egy tigrist, és nem tudjuk megállapítani, hogy hím vagy nőstény, akkor tulajdonképpen a szerző dönt arról, hogy fontos-e neki, hogy az állatnak mi a társadalmi identitása. Ha igen, akkor erre tesz utalásokat; például rátesz a nősténytigrisre két cicit, átviszi az emberek világába, erotikus olvasatot ad neki. És gyakran válnak rajzfilmfigurává az állatok. Ilyenkor, annak ellenére, hogy felnőtt tigrist ábrázolnak (lásd Micimackó), valahogy mégis gyermekinek érezzük a történetet és a figurát. És ilyenkor szinte mindig mindegy, hogy fiú vagy lány. A tigris kora is érdekes kérdés, nagyon szépen keresztezi ebben az emberi tudás az állat ábrázolását. A tigris esztétikai felület is, gyönyörű: a testfelépítése, a szőrzete, elképesztő a gyorsasága. Tulajdonképpen a természetben nincs ellensége (csak az ember), és ebben nagyon hasonlít az oroszlánra. Dominancia-jel is. Az nekem is feltűnt, hogy ezek szinte mindig hím állatok, ez egyértelmű nyilván az oroszlán esetében, de ha bárhol találkozom más nagymacska-ábrázolással, valahogy fel sem merül bennem, hogy esetleg nőstény állat lenne. A nagymacskák egyik jellemzője, ahogy az előbb mondtad, hogy nincs természetes ellenségük. Vajon a dominancia jelzéséhez egyezményesen társítjuk a nemet? Aki domináns, az szükségképpen hím? Vagy pedig nem beszélünk arról, hogy milyen neme van, hanem valahogy evidenciának tekintjük, miközben persze a nőstény ugyanúgy gyors és ugyanúgy szép, persze nyilván kisebb testalkatú. Mi a helyzet a zsidó tigrisekkel? A zsidó hagyományban nem ismert állat. Toronyi Zsuzsa, a Zsidó Múzeum igazgatója írt erről a projekt részeként (NEM A TIGRIS 198_201 számon olvasható a tárban): a mintázatról, a fordítás hibáiról és a hiányról. De az tud fontossá, jellé válni, ami hiányzik: ahogy a tigris a zsidó hagyományból. A régi szövegekben, amikor az utazás nehézkes volt és médiumok sem közvetítettek távoli látványokat, az, ami nincs jelen, nem jelenhetett meg, vagy csak nagyon furcsa, elgondolkodtató (tk. nagyon kreatív) formában. A nagymacskák beazonosításánál például rá vagyunk utalva a szövegértelmezésre, mire gondolhattak. Megmutatkozik ilyenkor, milyen tapasztalatokból születik egy-egy kultúra egyezményes képi világa, és hogyan válik el a hétköznapi tapasztalattól később. Akárcsak a zsidó képi kultúra emberarcú oroszlánjainál. A ténylegesen ismert nagymacskák lassabban válnak szimbólumokká, jobban köti a fantáziát, hogy ténylegesen milyenek? Ahogy most így mondod; abszolút. Ha valamiről van tapasztalati tudásunk, és ábrázolunk, akkor számíthatunk mások tudására is. Tehát nemcsak a létrehozás, hanem az olvasás is ugyanazon a tapasztalaton alapul. Ilyenkor sokkal kevesebb információ képrevitelére (vagy leírására, mert itt a szöveg meg a kép azért az sok esetben szerintem összeér) van szükség. A hétköznapi tapasztalat megléte vagy hiánya nagyon erős kép- és szövegformáló erő. Mit emel ki a kép vagy szöveg, mit hangsúlyoz? Miért választ olyan állatot, amelyet nem látott élőben? A magyar pásztorkultúrában, nálunk a Néprajzi Múzeumban például van egy sótartó; egy vadászjelenettel (NEM A TIGRIS 004), amin van egy madár, egy szarvas, egy őz és egy „tigrisnek látszó állat” is. Miért van a magyar parasztkultúrában egy sótartón a vadászpuska, a szavas és az őz után egy tigris? Nyilván mert az egész reneszánsz képkultúra, a nemesi címerek, a mennyezet-ábrázolások, a ponyvanyomtatványok vagy a tarot-kártya képként közvetítették ezt a lényt. Egészen biztos, hogy a 19. század közepén egy egy pásztor nem látott tigrist, hacsak nem egy olyan birtokon dolgozott, ahol a gróf vagy a báró volt afrikai vadászaton, lőtt egy tigrist, és otthon kitömött vagy kiterített egzotikus zsákmányként tartotta. Névtelen alkotások esetében már szinte lehetetlen ezeket a kapcsolatokat kideríteni. Ami látszik, hogy személyes tapasztalata nem lehetett tigrissel, így viszont rendkívül kreatív a kép. Volt fantáziája, hallott egy történetet és elkezdte lerajzolni. Így képzelem. Szerintem a tarot meg a cigánykártya ebben biztos, hogy nagyon fontos közvetítő médium volt a paraszti kultúrában. Régen kevésbé láttak tigrist azok, akik távol laktak az élőhelyeitől, kérdés, hogy mi a Covid utáni világban mennyit utazunk majd, mennyire változtatja meg a nyugati világ életmódját, ami történt, mi jön most. Szerinted? Mindannyiunk élete változni fog. És igen, oda kell figyelnünk az utazási szokásainkra is, de ez messze nem a legfontosabb kérdés most. Sokkal inkább azoktól a nagyon drámai társadalmi változásoktól tartok, amelyek az elkövetkezendő éveket nagyon komolyan meg fogják határozni. És már ma is zajlanak társadalmi drámák. Ez elég komolyan érinti majd a tigriseket is – a vadon élőket és a múzeumiakat is. Nem a tigris múzeumi gyűjtőkampány: https://www.facebook.com/groups/963214647358445/ |
InterjúkBeszélgetések kutatóinkkal, látogatóinkkal és segítőinkkel. Archives
March 2023
Categories
All
|