Milev: Mit jelentett a konszolidáció, a ’60-as évek eleje, az amnesztia, az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikája, egyáltalán mennyire érvényesült mindez, a hitközségpolitikában?

Novák Attila: A konszolidáció éppen nem volt jelen a hitközségekben, ott azért máshogyan érvényesült a Kádár-rendszer politikája. Bár a legkeményebb retorziók megszűntek, többen éberen vigyáztak arra, nehogy a cionizmus szelleme beszökhessen a hivatalos zsidóságba. Mindenesetre az, hogy regnáló hitközségi elnököt letartóztassanak mint Stöckler Lajost, nem fordulhatott már elő. Bár 1948-tól eleve megszűnt a felekezeti autonómia, egy 1957-es törvényerejű rendelet (1957/22.sz.) a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának előzetes egyetértésétől tette függővé, a MIOK elnökének, elnökhelyettesének és főtitkárának, valamint a BIH (Budapesti Izraelita Hitközség) elnökének, elnökhelyettesének, valamint a neológ és ortodox rabbitanács elnökének a kinevezését, míg a zsidó gimnázium és rabbiképző vezetői kinevezéséhez „csak” az Állami Egyházügyi Hivatal jóváhagyása volt szükséges, a hitközségi vezetők lojalitása csak maradéktalan lehetett. Heves Lajost 1957-ben megbuktatta Sós Endre, majd neki is távoznia kellett később. Ugyanakkor a hatvanas években egyfajta színfalak mögötti közeledés zajlott a zsidó állam és Magyarország között, de a diplomáciai kapcsolatok 1967-ben megszakadtak, és nem is igen voltak hatással a MIOK életére, amely nagyon óvatos és erősen kontrollált volt.
 
Egyik viszonylag friss tanulmányát a lágymányosi zsinagóga eladása elleni zendülésről írta a ’60-as évek legelején, az ’50-es évek utolsó hónapjaiban? Miért éppen 1956 után gyorsult fel a zsinagógák eladásának a tempója? Ekkorra vált, akár a disszidálók tömegeinek hiányában is, annyira kicsivé a közösség, hogy mérlegelni lehetett az ingatlanok tömeges eladását?
 
Igazából már az 1950-es években elkezdődött a zsinagógák felajánlása az állam számára, aztán 1956 után – részben a vidék további elnéptelenedésével – mindez fel is gyorsult. Ezeknek az eladásoknak a során a hitközségi vezetés nem volt tekintettel a zsidó vallásjogra, volt bennük egyfajta „utánam az özönvíz” mentalitás is, hogy a Vészkorszak után elpusztított és kivándorolt közösség után ne maradjon semmi sem, ráadásul az ebből származó összegek inkább gyarapítsák az élő zsidók, azaz a hivatalos képviselet vagyonát. Kérdésére tehát azt mondanám, hogy a megfogyatkozott zsidóság száma is motiválta ezeket a döntéseket és legalább ennyire az állam iránti lojalitás kifejezésének vágya. A zsinagógák eladásában élenjárt Sós Endre, a MIOK 1957-től 1965-ig regnáló elnöke. Természetesen sokszor helyi közigazgatási, állami nyomás is irányult arra, hogy adjanak el zsinagógákat. Több esetben csak nagy harcok árán tudták keresztülvinni az akaratukat a MIOK vezetői. Gyöngyösön Sós egy évig küzdött a helyi zsidósággal, hogy átengedjék a főtéren lévő nagy és kis zsinagógát. Cserébe a város ígéretet tett, hogy az egyik mellékutcában épít egy új, kis zsinagógát. Kiskőrösön a térség képviselője, Ortutay Gyula kívánságára engedték át a zsinagógát az iskola bővítésére. A MIOK vezetése – az Állami Egyházügyi Hivatal jóváhagyásával – szűk három esztendő alatt 15 zsinagógát adott el az országban. Bár a MIOK kikötése az volt, hogy „kegyeletsértő” módon nem használhatják ezeket az épületeket, a magyar zsidóság szellemi és anyagi veszteségeit csak fokozta ez a kiárusítás, ráadásul a zsidóság egyfajta önkéntes önleépítéseként is értelmezhető volt, amire amúgy a MIOK vezetője még büszke is volt, hiszen a politikai hatalomhoz való lojalitása konkrét bizonyítékaként lehetett értelmezni az eseteket.
 
Mennyire lehetett tipikus a lázadás, a nyílt konfliktus vállalása a lényegében az állam akaratának hajtószíjaként működő hitközségi vezetéssel a megtorlások időszakában? Mit kockáztatott, aki konfrontálódott a hitközség vezetésével?
 
Aki lázadt akár az állam, akár a hitközségi vezetés ellen, az állását, egzisztenciáját kockáztatta. Természetesen mint ahogyan a lázadásnak, úgy a retorziónak is különféle fokozatai voltak, jobbára áthelyezéssel oldották meg az ügyeket. Hochberger László rabbit – a már említett lágymányosi ügy miatt – 1959 után Kispestre helyezték át, másokat éppen Budapesttől próbáltak távoltartani vidéki áthelyezésekkel. Az állambiztonság nem tűrte a cionistának tartott csoportokat a zsidó intézményrendszerben, Beer Iván esetében pedig börtönbüntetést is kiszabtak.
 
Mennyire volt lojális a rendszerhez a vallásos zsidóság, az aktív templomjárók? Mennyire volt erős a cionizmus ekkoriban, mennyire érezte magát másfelől lekötelezve a magyar zsidóság a Vörös Hadseregnek, a Szovjetuniónak.
 
Ez sok kérdés így egyszerre, megpróbálok sorjában válaszolni. A vallásos zsidóság is lojális volt a rendszerhez, fennmaradtak az ortodoxia vallási vezetőinek is a hálás szövegei április 4.-ről, amelyeket időnként az Új Élet is leközölt, a reprezentatív felekezeti nyilvánosság legalábbis így működött. Volt egy nagyon komoly ortodox vezető a korban, Schück Jenő, az ortodox rabbitestület vezetője (egyben miskolci főrabbi). Scheiber Sándorhoz hasonlóan ő is jó érzékkel próbálta meg tágítani az adott kereteket, például lobbizott azért (az 1960-as évek közepén járunk), hogy az akkori szatmári haszid főrabbi Magyarországra látogasson. Schücköt amúgy – Scheiberhez hasonlóan – megfigyelte az állambiztonság, főleg miskolci közösségszervezését nézték rossz szemmel.
A cionizmus nem volt igazából erős, bár az 1967-es hatnapos háború nagyon sokakban megerősítette a zsidó identitást, de inkább a felekezeti intézményrendszer falain kívül volt ez érezhető. A családi beszámolókon kívül állambiztonsági iratok, köztük hangulatjelentések is alátámasztják ezt. Nemrégiben bukkantunk olyan dokumentumokra, melyek azt igazolják, hogy a Magyar Televízióban is sokakban ,a fiatal és befolyásos médium dolgozói között is megerősödött a zsidó identitás ezekben a napokban. Óriási reveláció volt a Holokauszt utáni, asszimilálódott zsidóság számára az, ami mások számára is a világban, hogy zsidónak lenni nem jelenti azt, hogy csak áldozatnak szabad lenni: hogy szabad győztesnek is lenni.
 
Hogy élt a hitközségen 1956 októberének az emléke?
 
1956 – szerintem – negatívan élt a zsidó közösség többségének emlékezetében. Bár voltak többen, akik részt vettek a forradalomban és a hitközségi belső forrongásban is, de nagyon nagy többségüket negatívan befolyásolték az azokban a napokban keringő hírek az antiszemita fenyegetőzésekről, erőszakról. Bár a Kádár-rendszer propagandája jelentősen felnagyította ezeknek a jelentőségét, kb. 20-22 dokumentált esetről tudunk. Az 1956-os forradalomban a magyar zsidóság szervezetten alig vett részt, mindössze két hivatalosnak tekinthető megnyilvánulásról van tudomásunk, ezek 1956. november 2-hoz köthetőek. Az elsőben a hitközségen működő forradalmi bizottmány – a rabbikarral együtt – szimpátiáját fejezte ki a forradalom iránt, a másik pedig Heves Lajos elnök ügyvéd  leváltását jelentette be. Heves leváltása meglepte a budapesti zsidó közvéleményt – mert amellett, hogy más egyházi vezetőkhöz hasonlatosan előzetes állami hozzájárulással lehetett csak elnök 1953-tól – a magyar zsidóság tisztességesebb vezetői közé tartozott, akit 1957 nyarán aztán végleg el is távolítottak a hatalomból. Cionista megmozdulás is volt, a Rabbiképzőben gyűltek össze november 3-án a még megmaradt cionista fiatalok, ahol – többek között – Scheiber Sándor is felszólalt, támogatva a megmozdulást. A híres cionista vezető, a később döntéselmélettel foglalkozó híres pszichológus, Engländer Tibor évtizedek múltán a „kiszorítottak” lázadásaként értékelte a történteket, hiszen a cionisták nem csak hogy ki voltak szorítva a zsidó felekezet vezetéséből, de sokukat be is börtönöztek az 1950-es években, mint ahogyan Engländert is. Aztán november 4-e után lassan „helyreállt” a „rend” és ezzel párhuzamosan a zsidó felekezeti intézmények vezetésének is el kellett fogadnia a teljes állami ellenőrzés igényét.
 
Raj Ferenc felidézi emlékező cikkei egyikében Shlomo Carlebach látogatását Magyarországon 1967-ben, arról ír, hogy számos lakáskoncertet is adott annak a pár napnak a során, amelyet Magyarországon töltött. Mennyire volt informális zsidó hálózatok terepe a ’60-as évek Budapestje? Sokan gyűlhettek össze zsidó programokat tartani magánlakásokon már ekkoriban is, ebben az évtizedben?
 
Igen, volt egy ilyen informális zsidó kör, de ennek a kontúrjai bizonytalanok voltak, ráadásul állandó állambiztonsági érdeklődéssel is szembe kellett nézniük. Időnként az állambiztonság lecsapott a különféle éttermekben, szórakozóhelyeken összegyűlő – és nem annyira a cionizmust ideológiaként követő, hanem zsidó párt kereső fiatalokra – mint ahogyan a „Keddisták” esetében is, az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején.
 
A Magyarország és Izrael között fennálló diplomáciai kapcsolatok megszakítása okozott-e meghasonlást a hitközség vezetőinek és rabbijainak?
 
Ez biztosan okozott, hiszen a zsidó szolidaritás érzése mellett nagyon sokaknak voltak rokonaik Izraelben. Ráadásul mind a Vészkorszak emléke, mind az Izraelt körülvevő ellenséges politikai légkör csak fokozta az Izrael iránti szimpátiát a zsidóság körében. Ugyanakkor Izrael tabuizálódott a megszorított felekezeti sajtóban, nem lehetett erről beszélni, és az 1967 előtt a zsidó közösséggel kapcsolatot építeni akaró izraeli diplomatákat a hitközségi vezetők is megpróbálták korlátozni céljaik elérésében.
 
Az 1968-as lengyel antiszemita hullám Magyarországon alig mutatkozott, de jelen volt Márványi Judit és Székely Magda irodalmi szerkesztők eltávolításában például a Magvető kiadótól. A két elbocsátás minden kétséget kizáróan kapcsolatba hozható az anticionista lengyel pártvonal „honosításával”?
 
Ezt nem tudjuk biztosan. Azt gondolom, hogy ezeket a lépéseket inkább helyi és konkrét okok motiválták, egyesek ürügyet kereshettek (és találtak) ezekre a lépésekre.
 
A korszak kezdetén Scheiber Sándor, akiről már esett szó, a Rabbiképző vezetője, közel jár az ötvenedik évéhez. Hogyan és mennyire tudja megőrizni autonómiáját a hatalommal szemben, mennyire egymás mellett élésként, mennyire szembenállásként kell a viszonyukra gondolnunk nekünk, az utókoruknak?
 
Scheiber Sándor autonóm ember volt. Ezt segítette nemzetközi tekintélye és kapcsolatrendszere is, valamint az, hogy semmiféle engedményt nem tett a rendszernek. Ráadásul – a Claims Conference jóvoltából – jelentős összegek felett rendelkezett (elvben ebből magyar zsidó tudományos kutatást és dokumentációt kellett szponzorálnia), ám az igazgató – a jelentések szerint – „ellenséges” személyeket is támogatott ebből. Scheibernek ideológiai nonkonformitásán kívül azt is felrótták, hogy nagy hatással van a zsidó gimnázium igazgatójára és tanáraira, akik sajátos disszimilációs álláspontot vallanak magukénak, így akadályai lehetnek annak, hogy a diákok beilleszkedjenek a szocialista Magyarország életébe. Az államnak és a hitközségi vezetésnek több kísérlete volt Scheiber eltávolítására, de ezek kudarcot vallottak. Scheiber integritása és beágyazottsága a Magyarországon kívüli zsidó világba megakadályozták azt, hogy a Rabbiképző klasszikus korszakainak egyik utolsó élő továbbélő nagy alakjától megfosszák a magyar zsidóságot.

Azt írod a honlapodon, hogy a kortárs világ sebessége nem kedvez az elmélyülést, a portréfotók szereplőinek megismerését igénylő „műfajnak”, ráadásul önmagában ezt a kivételesen fejlett technika sem ellensúlyozhatja. Mi a „lényege” a portréfotózásnak, ami a túlzott tempó diktálta feltételek között elveszhet?
 
A light and Coffee nevű projektem oldalán írom ezt ,ez az egyik felvezetése annak, miért is akartam külön egy olyan portréfotózási szolgáltatást bevezetni, ami visszavezeti mind a fotóst, mind alanyát ahhoz, ami a lényege lenne a műfajnak, az általam klasszikusnak nevezett portrék készítéséhez. Ez a lényeg egyszerűen az őszinteség, a valós egyéniség megmutatása, nem a csalás, az elfedés és más bőrében való tündöklés, a portréfotó lényege az, hogy megmutassa, ki van a képen és nem az, hogy bármilyen okokból elrejtse, manipulálja, valami mást hitessen el a valóság helyett. Ez persze nem mindenkinek való!
 
Hogyan lehet valakit megtanítani arra, hogy az arcban, amelyet fotóz, észrevegye a személyiséget és meg is tudja mutatni? Mennyire technikai kérdés ez, mennyire tanítható egyáltalán?
 
Jó kérdés, valószínűleg semennyire. Szerintem ez nagy részben képesség, megnyílnak-e neked az emberek . Kisebb százalékban pedig szakmai tudás, ez, persze nem jelenti azt, hogy a szakmai tudás nem fontos, ha csak az arckarakterek világításának tudományáról beszélünk, máris látszik mennyire szakmai kérdés is ez.
Kell egy nagy, erős vizuális háttér, tanult technikai tudás világitástechnikai és fotótechnikai szinten ,ez az alkamazott fotográfia, a szakmai rész. Ahhoz kell érteni, hogy egy emberi arcot, egy geometriai felületet hogyan világítasz meg úgy, hogy abban legyen szépség , legyen koncepció és netán vélemény, miközben az alanynak is megfelelő, ez tanulás kérdése. Az, hogy eközben kapj egy őszinte tekintetet és megnyíljanak neked, ez ösztön és készség.
 
Mi emeli ki számodra a portréfotózást az összes többi fotográfiai műfaj közül, miért éppen az emberi arcot érdemes elsősorban fotózni, legalábbis a Te vonzalmaid miért épp erre irányulnak?
 
Ez személyes dolog, főként nekem fontos, más fotósoknak a táj , vagy tárgy fotózása az, ami közel áll hozzájuk. Én úgy gondolkozom magamról és munkáimról, mint aki az utókornak zár be embereket kis időkapszulákba . Ahhoz meg már igen rég fotózom, hogy lássam, ezek a kapszulák mit is őriznek meg és mennyire lehetnek valójában fontosak, akár csak mindennapi emberek számára, vagy netán egy társadalom szintjén, akár történeti szinten, ha sikerül megörökítened sok, az adott társadalom számára fontos személyt.
Mi választja el a jó portréfotót a megbízható igazolványképtől?
Minden...
Összefoglalni sem lehet, hiszen igazolvány kép valójában nem portré, hanem egy közigazgatási eszköz.

Van a munkádnak, annak, amit csinálsz, amit választottál, valami köze a zsidóságodhoz, vagy teljesen független a két dolog egymástól?

Alapvetően semmi sem tud független lenni számomra a zsidóságtól, saját magam miatt, a munkáimban benne hordozom elődeim szellemiségét és gondolatiságát. Bármennyiszer lenyomom az exponáló gombot, abban benne van szeretett nagymamám fotós öröksége is. Saját konkrét munkám során ritkán találkozom magával a zsidó tematikával, hiszen reklámokat és reklámfilmeket készítek, amikor nem portréfotós vagyok, de mégis mindig benne van.

Hogyan lódult meg az állni látszó idő a rendszerváltással, milyen volt akkor kezdeni az életet, a feltámadó zsidó intézményi élet szervezőjeként? Mi maradt meg és mi veszett el mára a nagy megújulás idejéből? Mi az, ami sikerült, és mi az, ami – legalábbis tartósan – nem biztosan? A korszak talán legfontosabb tanújával és aktorával, a ma is nélkülözhetetlen Fritz Zsuzsával beszélgettünk. ​

​Hogyan kerültél bele a zsidó ifjúsági közegbe, mi vonzott benne, mit kerestél, mit, kiket találtál?
 
Anélkül nőttem fel, hogy tudtam volna, zsidók vagyunk. Anyai nagyszüleim és szüleim, akikkel egy lakásban éltünk, mind zsidók voltak, de nem beszéltek erről. Vagy ha igen, akkor németül, vagy suttogva, vagy akkor, amikor nem voltam a szobában, esetleg otthon. Apukám halála volt a mérföldkő. Tizenhat voltam, egyszer csak ott álltam határtalan szomorúsággal és értetlenséggel a veszteség miatt a Kozma utcai temető ravatalozójában. Rabbi, kántor, zsidók. Lassan-lassan felfogtam. Zsidók vagyunk. Pár hónappal később már a rabbiképzőben voltam egy barátommal péntek este. Fiatalok, zsidók között. Így kerültem bele. Nem kerestem semmit, anyu noszogatására mentem, s amit találtam az egy izgalmas, ismeretlen, titkos közösség, barátok, találkozások, egy lassan nyíló világ volt.
 
Mikor kapcsolódtál bele a szarvasi tábor szervezésébe, hogyan kezdődött, kinek az ötlete volt?
 
A zsidó közösség megtalálása nagyon lelkesített. Mindenben részt akartam venni, tanulni akartam, tudni akartam, hogy mit jelent zsidónak lenni. Ezt a motivációt látta meg bennem talán a Joint akkori magyarországi képviselője, Asher Ostrin. Felvett a Joint 1990 júniusában megnyíló budapesti irodájába zsidó oktatással foglalkozó munkatársnak. Csodás volt. Két év gimnáziumi angoltanítás után egyszer csak hivatásos zsidó lettem. Júniustól szólt a szerződésem. Júliusban kinyitotta kapuit a szarvasi tábor. Ez is a feladatkörömbe tartozott. A tábor a Joint (Ralph Goldmann) és Ronald S Lauder közös gyermeke volt, akik szerettek volna a kelet-európai zsidó közösségek fiataljainak zsidó identitásélményt nyújtani. A zsidó táborok az USA-ban nagyon nagy sikerrel vonzották közösségeikhez közelebb a gyerekeket, tinédzsereket. Gondolom, hogy ez volt az a minta, amit követni szerettek volna. A vasfüggöny lehullott, a közösségek ocsúdni kezdtek, és ez remek lehetőség volt arra, hogy a magyar és más kelet-európai zsidó fiatalok barátokat találjanak és tanuljanak a zsidóságról.
 
Te két nagyon fontos, hitközségi infrastruktúrán kívüli intézmény, Szarvas és a Bálint Ház működésében vállaltál kulcsszerepet. Miért volt fontos a Te nemzedékednek, fontos volt-e, hogy legyen más is a magyar zsidók számára a hitközségi kínálaton túl? Miért és mennyiben volt a hitközségi világ alternatívája a korszak zsidó civil élete?
 
Nem tudatos dolog volt ez, de ma már tudatosan választanám. A mai magyar zsidó közélet attól ilyen színes, mert a zsidók ilyenné tették maguknak. Ez részben olyan nagy nemzetközi szervezeteknek köszönhető, mint a Joint, melyek már a kommunista rendszerben is segítették a honi zsidó életet, a rendszerváltás után pedig nagyon sokat tettek a zsidó oktatás fejlesztéséért és azért, hogy a kicsi zsidó szervezetek, kezdeményezések meg tudjanak élni, fejlődni tudjanak. Nem találtuk meg magunkat az intézményes zsidóságban, s aki igen, akinek volt motivációja a nemzedékemből, hogy megpróbáljon képviselő lenni, hangját hallatni, nagyon hamar csalódott, és otthagyta az egészet. És itthon ezt lehet, mert van más. Mert van Bálint Ház, van Szarvas, van Auróra, IKI, vannak kis és nagyobb civil szervezetek. Ez nagyon jó, mert ettől ilyen sokszínű a zsidó élet, de ettől is van az, hogy azok, akik keresik az utat, néha nagyon nem tudnak kiigazodni. Amikor mi elkezdtünk a zsidó életben aktívan részt venni, akkor a Mazsike tudatosan azért dolgozott, hogy legyen a hitközségnek alternatívája. Ez nem igazán sikerült úgy, ahogy ők tervezték, de abban, hogy nagyon sokan tudtak zsidó életet élni a hitközségi intézményeken kívül, segített. Óriási lendület volt a kilencvenes évek zsidó életében. Az a sok energia, ami felszabadult, mert lehetett nyíltan, felvállaltan zsidó programokat szervezni, szervezeteket alapítani, ez rakta le ennek a mai magyar zsidó életnek az alapjait.
 
Hány ember volt jelen aktívan a kilencvenes évek ifjúsági szervezeteiben, Szarvason, a Bálint Házban, az ifjúsági szervezetekben, mekkora volt az átfedés? Hol vannak ma ezek az emberek, mennyire aktívak, mit tudsz róluk? A gyerekeik? Utólag visszanézve sikeres volt ez a periódus?
 
Sokan voltunk. Voltak százfős ifjúsági szervezetes táborok, habonimos, someres szervezésben. Szarvason volt olyan nyár, amikor 750 magyar gyerek vett részt. A Bálint Ház kulturális programjaira, a Popper előadásokra, Perlaki filmklubokba is nagyon sokan jártak. A Hanuka és Purim bálok is rengeteg embert vonzottak. Nagyon nagy volt a lelkesedés, aminek szerintem az is volt az oka, hogy tényleg csodaszámba ment, hogy lehet. És persze még nem volt ekkora a verseny. Ma olyan sok program van a városban, hogy zsidóként nagyon sokat kell beletenni a promócióba, hogy meglássák.
Persze akkor is sok volt az átfedés, hiszen sokan voltak olyanok, mint én is és a barátaim. Mindenhová mentünk, ahol zsidó közösségi eseményt tartottak. A szarvasi táborban felnőtt emberek ma a gyermekeiket küldik a táborba, vannak közöttük sokan, akik aktívan a közösségben maradtak, és sokan vannak olyanok, akik nem kapcsolódnak. A Bálint Házban ez a legnagyobb kihívás nekünk, hogyan szólítsuk meg azokat, akik egyszer már átélték a zsidó közösségi érzést, hogy megtaláljuk, miért maradtak el, és azt is, mivel lehet őket visszahozni. Az, hogy utólag visszanézve sikeres volt-e ez a periódus? Nem gondolkodtunk akkoriban ezekről, nem építettünk stratégiát, nem írtunk missziót és víziót. Önként, lelkesedésből csináltunk mindent, nem néztünk vissza. Egy beszélgetésben Joshua Spinner úgy nevezte ezt nekem, az volt a csoda korszaka, ez most a csoda utáni korszak. Ma sokkal tudatosabbnak kell lennünk, stratégiát kell építeni, és látni kell, hogy hová akarunk eljutni.
Sikeresek voltunk a kilencvenes években, hiszen újjáépítettünk egy tetszhalott közösséget, de nem voltunk sikeresek abban, hogy hosszútávra tervezzünk, és végiggondoljuk, milyen közösséget szeretnénk látni a 21. Század elején.
 
Hol töltötted Te akkoriban a legtöbb időt, hol érezted a legjobban Magad?
 
A barátaimmal a zsidó rendezvényeken, bárhol, ahol zsidókkal lehetett találkozni. A kedvenc helyem a Rabbiképző volt péntek esténként és a Dunapark kávéház, ahova utána mentünk, majd a Béke szálló Zsolnay Kávézója vette át a szerepét.
 
Milyen zsidó olvasmányokra, kulturális tapasztalatokra tettél szert akkoriban, melyek tűnnek ma a legemlékezetesebbeknek?
 
Számomra a legemlékezetesebbek a nemzetközi zsidó élmények voltak, abból tanultam a legtöbbet, megtanított nyitott, pluralista zsidónak lenni, tanultam zsidó kultúráról, lehetséges zsidó utazásokról, közösségekről és megélésekről. Ezek közül is számomra a Limmud emelkedik ki, az angliai, mely teljesen megmerített a zsidó tanulás csodájában és öt napon át úszkáltam ebben az intellektuális és spirituális közösségi élményben. Ihletet, tudást kaptam ott és barátságokat.
 
Ha fel kéne idézned két-három jelenetet a kilencvenes évek zsidó életéből, a legszebbeket, a legjellemzőbbeket, a legproblematikusabbakat akár, melyikeket hívná elő elsőre az emlékezet?
 
A legszebbek nekem a szarvasi nyarak, az egyik legemlékezetesebb a Bálint Ház megnyitása, a legjellemzőbbek és szépek talán a Hanuka bálok.
 
Mit jelentett Nektek Izrael, mit tudtatok róla akkoriban?
 
Nem sokat tudtunk róla, azokat kivéve, akik már eljutottak, egy álomországot jelentett leginkább. Én 1989-ban voltam először életemben, és egyből szerelem volt. De nagyon keveset tudtam róla, hiszen otthon szinte sosem beszéltünk Izraelről. Akkor kezdtem többet tudni, amikor kint töltöttem egy évet és megtanultam héberül. Én azt hiszem, hogy a kilencvenes években, mi egyértelműen kritika nélkül szemléltük Izraelt, rózsaszín szemüvegen át, a legtöbb zsidó ezekben az években jutott el először, és ilyen mézeshetek-időszak volt.
 
Mi hiányzik ma a legjobban Neked harminc évvel ezelőttről?
 
Az a megismételhetetlen közösségi érzés, amikor minden találkozás olyan, mintha soha többé nem találkoznál a többiekkel, amikor minden programra elmész, hogy találkozz a többiekkel és úgy érzed, zsidónak lenni a legcsodálatosabb dolog a világon. Az érzés, hogy megnyílt előtted a csodák tárháza, és nem tudsz vele betelni.

MILEV: Ön nem sokkal az 1956-os forradalom után kezdte el Scheiber Sándor hívására a rabbitanulmányait. Milyennek látta a Rabbiszemináriumot?

Kardos Péter: A 6-7 fős évfolyamunkra, hogy innen, a Rabbiszemináriumról kezdjem, az volt a jellemző, hogy sokan nem tudtak semmit, amikor a tanulmányainkat elkezdtük, még az álef-bészt se, például szegény Benedek István Gábor, a ragyogó író, újságíró, akit a napokban temettem, búcsúztattam el, másfelől ott ült velünk Berger István Csuló, aki nagyon nagy tudású rabbi lett és akit nagyon fiatal korában vesztettünk el. 
Scheiber azonban úgy tanított, rögtön a tudomány legmagasabb csúcsaira hágva, mintha mit sem tudna arról, vagy nem akarna tudomást venni róla, kik ülnek előtte, bizonyára azért is, mert ’56-ban a magyar zsidóság krémje elment, belőlünk kellett, abból kellett, amiből lehetett, rabbinikus utánpótlást nevelni.
A két legfontosabb különbség az volt a Kádár-korszak és a mostani idők között, hogy a hitközséget egyértelműen kívülről irányították és még nem volt ilyen sokszínű a szervezeti élet, nem volt más a hitközségen kívül, a neológokat és az ortodoxokat összekényszerítették. Könnyű volt mindent egyszerre kézben tartania az Állami Egyházügyi Hivatalnak. Az 1967-es háború utáni reakció, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása előtt képviseltette magát alacsony szinten Izrael Magyarországon diplomáciailag, de a rabbiknak nem volt szabad bejárnia a követségre, úgyhogy nem mentünk oda sem.
A környéken volt az árvaház is jó darabig, a Gorkij-fasorban, a Moszkva étterem, ami a zsidó fiatalok találkozóhelye volt, szóval ez az izraeli képviseletre nem-menés ellenére is amúgy, amolyan kis zsidónegyed volt a hatvanas években.

Az Állami Egyházügyi Hivatalt főleg Izrael és a magyar zsidók viszonya foglalkoztatta?

Az nagyon foglalkoztatta őket, de a hitközség még az elvárásoknál is készségesebb volt néha. A központi ukáz az volt a hatnapos háború után, hogy erről nem beszélünk, szidni nekünk azért nem kellett nekünk Izraelt nyilvánosan, de Salgó László országos főrabbihelyettes, rabbisági igazgató, Dohány utcai főrabbi néha még eddig is elment, túlteljesítette a normát, amikor a késői szocializmusban már lehetett menni Izraelbe rabbidelegációknak, őt a fogadó ország nem engedte bemenni. A havonta aktuális békegyűléseken katolikus püspökök vették a bátorságot megvédeni Izraelt, mi hivatalból hallgatunk. Szégyenletes volt. A müncheni olimpia, a szörnyű mészárlás után lehetett káddist mondani a zsinagógákban, megengedték.
A kéthetente összehívott rabbigyűléseken volt a szokásos ideológiai eligazítás, miről és hogyan kell beszélni, az Állami Egyházügyi Hivatalban másfelől nem voltak utasítások. A ránk vigyázó tisztviselő, nevét fedje a feledés jótékony homálya, olyan mindegy már, mindig azt mondta nekem, bizonyára mindenki másnak is, hogy főrabbi úr, maga olyan okos ember, tudja, hogy ilyet nem lehet csinálni.
 
Meddig lehetett elmenni az elég okos főrabbiknak?

Az enyhülés, szétesés utolsó fázisában már lehetett menni akár egész Izraelig és voltam én is. Egy rabbidelegáció ment a ’80-as években, amelybe nem kerültem be én és Salgó sem, engem küldeni nem szerettek volna, őt fogadni nem szerették volna kinn, ugye. A kérelmezésnél, útlevélért kellett folyamodni, Salgó óva intett, egy rabbi őszerinte nem engedheti meg magának, hogy visszautasítsák az útlevél-kérelmét. Így féltett.
Megígértem a lányomak, hogy kimegyek vele, a bár micvájára, Jeruzsálembe, azzal a feltétellel fogadták a fellebbezésemet el, hogy a hivatalos delegációtól magánutam, magánutunk folyamán távoltartom magam. Nem esett nehezemre, így lett.

Milyen benyomásokat őriz Salgó főrabbiról, milyen emlékeket?

Ő vitt el a Fővárosi Tanácshoz, amikor kértem, hogy avassanak fel, miután levizsgáztam mindenből, tíz évig még tovább dolgoztam idegenvezetőként, amikor viszont megszületett a fent megemlített lányom, kértem, hogy dolgozhassak rabbiként, rendesen, mert az idegenvezetés nehéz kenyér, gyereket nevelni nyugodt körülmények között szerettem volna. Salgó ebből az alkalomból elvitt a Fővárosi Tanácshoz, megkérdezem, miért megyünk oda. Nyugodtabb életem lett volna, ha kevesebbszer érdeklődöm a miértek iránt. Kolléga úr, mondta, mert akiket nem szeretett, azokat így hívta, esküt fog tenni. Tettem, a Magyar Népköztársaságra. A szocializmus összeomlásakor valaki szembesített az eskümmel, azt mondtam erre, hogy esküm tárgya megszűnt, fel vagyok mentve. Ez az élettörténetem nagy Kol nidréje, fogadalmam elengedése. Legalább ettől nyugodtan alszom, a népköztársaságot senki sem kérheti számon rajtam.
Szóváltásaink Salgóval a haláláig folytatódtak, ez néha még hiányzik is kicsit. Azt gondolta, egy rabbi nem viselkedhet, nem öltözhet úgy, mint én, ő a hivatásában reprezentált, a munkaideje végétől fogva élt más életet. Amikor feketekávét ittam társaságban a Keleti restijében egy alkalommal, meghallottam a jellegzetes, eltéveszthetetlen, nyilván valamilyen betegségből fakadó köhögését. Ő is ott ült nőtársaságban. Volt azután köztünk egyfajta szövetség, hogy ő nem kritizálja az öltözékemet, én pedig vegyük úgy, hogy nem voltam tanúja a Keleti restijében bonyolódó pásztorórának.

Az, ahogy beszél, szinte kedélyesen fullasztó világot idéz fel? Ennyire vidám volt a kádárizmus érett korszaka a hitközségen?

Egy történettel válaszolok a kérdésre. A jövedelmemet ekkoriban azzal egészítettem ki egy darabig, hogy lengyelül tolmácsoltam a rendőrségen. A kihallgatásokon feltűnt egy ember, akiről nem volt világos, mit keres ott, egyszer meghívott a Rózsa Presszóba és elmondta, miket szoktam művelni a szabadidőmben. Nagyon kényelmetlen beszélgetés volt. A hangulat megalapozása után elmondta, hogy a hitközségen tapasztalható nehézségeimre való tekintettel is néha-néha beszámolhatnék arról, ki miket mond és csinál. Esetleg tudnának egyben-másban segíteni, előbbre lehetne jutni a mi együttműködésünkkel. Féltem, írtam pár beszámolót jelentéktelen dolgokról, vigyázva lehetőleg mindenkire, látták, hogy nem vagyok alkalmas a szerepre és gyorsan le is zárult közöttünk a kapcsolat, elköszöntünk egymástól. A következő években rendszeresen kellett, kényszeresen, hátranéznem, követnek-e. Amikor lehetett, elmentem kántornak Svédországba, másfél évre, aztán hazajöttünk, ez egy félig reform, félig konzervatív közösség volt, nem éreztem magam otthon, a kapitalizmust se szerettem meg, az nemsokára utánam jött, csak nem a svéd, jóléti változata.

Kinek az alakját idézné még fel akkoriból?

Seifert Gézáné a MIOK elnöke, Seifert Géza felesége volt, főtitkár egy idő után, úgy nevezték a hitközségen, hogy az ígéret hölgye, az volt a stratégiája a kérések leszerelésére, hogy mindenkinek megígért mindent, amit az illető hallani kívánt. A MAZSIKE megalakulása után nem sokkal egy ülésen felelősségre vonták a zsidó hitközség ingatlanvagyonának elherdálásáért, azzal védekezett, hogy túl kellett élni, fenn kellett maradnia a zsidóságnak, mást nem lehetett tenni és ha ő nem, akkor más tette volna ugyanezt. Az az igazság, hogy én is ezt mondom Zoltai Gusztávról, kényszerek jelölik ki a magyar zsidó vezetők mozgásterét.
Az is igaz ugyanakkor, hogy egy másik, későbbi beszélgetés során megállapítottuk, Frölich Robi is egyetértett ezzel, hogy a rendszerváltás idején, amikor nagy érdeklődés mutatkozott a zsidóság iránt, nagy lehetőséget szalasztottunk el arra, hogy megfogjuk a zsidókat. Ez elmaradt. Viták, kiabálások voltak, de zsidó reneszánsz valójában nem volt. Elmaradt.

MILEV:  A makói zsidók története nagyon sok szempontból kivételes, már a kezdetéről fogva. Hogyan is kezdődött?
Urbancsok Zsolt: Ez volt a Dél-Alföld első zsidó közössége, a hitközség 1745-ben jön létre. A török hódoltság vége utáni újratelepítési program részeként hagyta jóvá Stanislavch Miklós csanádi püspök-földesúr az érkezésüket ebbe a növekvő mezővárosba, alighanem a terménykereskedelem fellendítését remélte tőlük. Ebben az időszakban érkeztek görög katolikus betelepülők is, így lett négy felekezet városa Makó, a többségi reformátusoké, a római katolikusoké, a görög katolikusoké és a zsidóké, akik Pestről és Pest környékéről érkeztek Mária Terézia országlása alatt.
Kialakult ugyan zsidó városrész, Zsidó Fertálynak mondták akkoriban, de a korabeli iratokból kiolvasható, hogy vásároltak keresztények is házakat itt és, bár tilos volt, de a jómódú zsidóknak is voltak ingatlanjaik a város központjában is, a Zsidó Fertályon kívül, például a Pulitzer-családnak, akik közül Pulitzer József sajtómágnás is származik. Volt már a kezdet kezdetétől társadalmi érintkezés zsidók és nem zsidók között és ennek a kereskedelem volt a motorja, a gazdasági egymásrautaltság, a zsidó kereskedők nem boldogultak a parasztok terményei nélkül és fordítva.

Ez mind szép, de azért a termelők és a kereskedők között érdekellentétek is fellépnek időről-időre és olyankor talán mégis megjelenik a béke idilli szigetén némi antiszemitizmus. Makón nem volt ilyen?
 
Itt nemigen voltak zsidó földbérlők, a hitelüzlet, az uzsoraszedés sem dívott, a legsúlyosabb feszültségeket okozó foglalkozásokat a zsidók nem űzték Makón, más volt a gazdaság szerkezete, inkább érdekközösség volt a felek között. A forradalom és a szabadságharc idején sem voltak Makón erőszakos zsidóellenes megmozdulások, a közösség 107 nemzetőrt adott a hazának és a magyar szabadság ügyének, szinte minden zsidó család kiállíthatta egy-egy tagját. Ez a szám a zsidóság létszámához viszonyítva elképesztően magas. Makó város képviselőtestülete 1849-ben helyben egyenjogúsította a zsidó testvéreket, ez, persze, szimbolikus gesztus volt már, az önkényuralom előszobájában, de azért megtörtént és fontos jelzés volt. 
A XIX. század második felében a hagymakereskedelem, a makói hagyma nemzetközi piacainak megteremtése, felkutatása újabb közös nagyvállalkozás volt, érdekes módon elsősorban az ortodox zsidó kereskedők networkje. Az Istóczy-féle antiszemita pártnak itt nem voltak komoly sikerei a századvégen. A zsidó kereskedők a nehezebb években hagymamaggal is segítették a termelőket, a saját hosszútávú érdekeik védelmében. A makói hagyma csodája, amelyre borzasztóan büszkék vagyunk, koprodukcióban született.
 
Hogyan alakult, ha már az ortodoxokról van szó, az ortodox-neológ megoszlás?
 
Viharosan. Itt is, ahogy máshol is, éles zsidó belharcok között formálódott ez a két közösség, az ortodoxián belül számottevő volt a hászidok aránya, külön imaházuk, külön rabbijuk volt. Mivel a kaftános zsidók gyakran voltak láthatóak a városközpontban, a piacon, „Kis Jeruzsálemnek”, a „Fekete Városnak” is nevezték Makót, holott a zsidó közösség létszáma a teljes lakosság hat és fél százaléka volt, ami nem  haladta meg az országos átlagot. Csak a kirakatban voltak, láthatóbbak voltak, mint máshol.
Hosszú időn át azért a neológ közösség volt a nagyobb, miközben az ortodoxoknál, persze, több gyerek született. A legjelentősebb neológ rabbi és világi tudós, irodalomtörténész, dr. Kecskeméti Ármin hosszú szolgálata alatt épült fel a neológ templom és a háború első évében, 1914-ben avatták fel a városi notabilitások jelenlétében. Az ünnepség a háborús időkre való tekintettel visszafogott volt, de mégis impozáns és jelentőségteljes, a zsidó befogadás végérvényesnek tűnő záróakkordjaként tűnhetett fel Kecskeméti és hívei számára. Ez a zsinagóga alig több mint ötven mozgalmas éven át állt, a második világháborúban belövést kapott, aztán 1965-ben, a helyi kisközösség megkérdezése nélkül eladta a MIOK, a Mazsihisz előde, a masszív falakat traktorok húzták szét, a bontási anyagból részben istállók épültek. A közösség még egy darabig élt tovább, halálra ítélten, de azt, hogy még életükben, ezzel a brutalitással hajtották végre szimbolikus halálos ítéletüket, nehezen tudták elfogadni.
 
Mindez húsz évvel a holokauszt után történt. De magát a Soát jóval nagyobb arányban élte túl a felekezet, mint más városokban.

Ettől szomorúbb, ha lehet még szomorúbb egyáltalán, ez a történet is. A makói zsidókat Szegeden vagonírozták be, innen több szerelvény ment Auschwitz-Birkenau helyett az ausztriai Strashof gyűjtőtábora felé, aki ebbe az irányba indult, sokkal nagyobb eséllyel maradt életben. A makói zsidó közösség az így is hatalmas vérveszteség után újra aktívvá lett a háború végétől fogva, az ortodox és a neológ is, bár már Kecskeméti Ármin és a hászid rebbe, Vorhand Mózes nélkül, utóbbit még itthon verték agyon a makói rendőrségen, az itt szerzett sérüléseibe halt bele. A környékbeli szórványközösségek bekapcsolódtak Makó zsidó életébe, a hívek, a makói zsidók létszáma egyáltalán megint ezer fölött volt, ami kevesebb ugyan, természetesen, mint ahányan a háború előtt éltek itt, jóval, de eleven és életképes közösségeket tudott volna eltartani. A zsidó élet akár folytatódhatott volna Makón, az öt legnagyobb magyar vidéki zsidó közösség egyike lett a háború után, a szórványközösségek a környékről csatlakoztak Makó zsidóihoz.
 
És aztán mi történt?
 
Aztán megalakult Izrael állama, jött a fordulat éve, a kisipar és a kiskereskedelem szorongattatása és addigra már az antiszemitizmus is erős volt Makón, mivel a befogadás kultúrája eltűnt az első világháború után. A vészkorszakban a városvezetés különösen szégyenteljesen viselkedett, a kötelező, törvényben előírt diszkriminációs elvárásokon messze túlmentek a helyi rendeletek, és így maradt a közhangulat a háború után is. Az ortodox közösség maradéka szinte teljesen elvándorolt Makóról és Magyarországról 1956 után. Igaz, hogy a hászid udvar, amelyet Makóról neveztek el, tovább viszi Makó emlékét a világban, főleg Izraelben Bnéi Bráktól Ásdodig, ahol a tanház homlokzata a makói ortodox zsinagógát idézi. Él, megelevenedett egy virtuális makói közösség a világ különböző pontjain és időről-időre összegyűlnek az őshazában, Makón, Vorhand Mózes járcájtján, halálozási évfordulóján. Az ortodox zsinagógában olyankor újra felhangzik az ima.
A neológ zsinagóga lerombolása után – ennek helyén ma emlékmű áll –, szintén sokan elmentek innen, de a rendszerváltás után az ortodox zsinagógát felújítottuk, és az egykori zsidó városrész utcái közül az egyik Kecskeméti Ármin, a másik Vorhand Mózes nevét viseli.
Makón 250 évig éltek zsidók és formálták a város arculatát, meg kell őriznünk mindennek az emlékezetét, ez az örökségünk, nekünk, makóiaknak.

Rengeteg a polcokon a könyv, sok a kortárs és félmúltbeli magyar irodalom, de feltűnően sok a kortárs, félmúltbeli zsidó író is, Isaac Bashevis Singer és az izraeli sztárszerző, David Grossman különösen. Mi fűz a zsidó szépirodalomhoz, tágabban értett kultúrához Téged?
Grossman és Singer külön-külön nagy kedvenceim, de ez inkább kettejüknek szól, specifikusan zsidó irodalmi vonzalmaim nincsenek. Persze, értem a kérdést, hogy mi vitt a zsidó tárgyú könyvek közelébe, hogyan kerültem szoros kapcsolatba könyvrestaurátorként a Magyar Zsidó Múzeummal. Nem felejtem el és számot adok Singerről is és Grossmanról szintén, de előtte talán érdemes lenne tisztázni, hogyan kerültem kapcsolatba a könyvrestaurálással egyáltalán, ami meglehetősen ritka szakma. Összesen ötvenen, annál nem sokkal többen lehetünk ma itthon ilyenek.
És hogyan lettél bölcsész végzettséggel könyvrestaurátor, elmeséled?
Amikor, több szak felvétele és leadása, összesen 6 és fél év után államvizsgáztam a bölcsészkaron latin-történelem szakon 1985-ben, mai szóval élve, életkezdési válságba kerültem. Szerettem használni a fejemet, tanítani is, de úgy éreztem ez kevés. Kellett volna valami manuális matatás is. Mindig is szerettem használni a kezemet, különösebb kézügyességem nem volt ugyan, de igényem volt erre. Vonatokat modelleztem például gyerekként, aztán, biológia szakos gimnazistaként preparátor szerettem volna lenni. Az egyetem után pedig arra gondoltam, mivel volt bennem vonzalom a régiség, a történelem, a művészet iránt, milyen jó volna restaurálni, és hát mit lehet restaurálni, gondoltam, festményt. Felszaladtam a Magyar Nemzeti Galériába érdeklődni, de oda, természetesen, nem lehetett bekerülni szakképesítés nélkül, viszont tájékoztattak, hogy a Széchényi Könyvtárban, a szomszédban könyvrestaurátor tanfolyam indul. Az életben nem hallottam ilyenről még, de jókor voltam jó helyen, megtanultam még a felvételi előtt a könyvkötés alapjait és az Országos Levéltárban is dolgoztam egy darabig restaurátorként. A tanfolyamon ismertem meg a szintén bölcsésznek tanuló volt férjemet, Schramkó Pétert, akivel ma ismét együtt dolgozunk. Ő már pannonhalmi bencés diákként is könyvkötő szakkörbe járt, ő is manuális hajlamú bölcsész volt. Ahhoz, hogy ismerjük a könyvet, a bölcsész munkaeszközét, ahhoz, hogy ismerjük és jól értsük a betű lelkét, a betű testét is meg kell ismerni közelről, az anyagot. A többiek jellemzően könyvkötők voltak, valamilyen műhelyből jöttek, a gyakorlat felől, mi kakukktojások voltunk. Ez aztán óriási előnynek bizonyult, hogy a könyvet tárgyként is láttuk és bölcsészként is, mint a kultúrtörténet egy pillanatának kifejezőjét, azonkívül pedig jobban megértettük egymást a gyűjteményi vezetőkkel, hiszen ők is bölcsészek voltak leginkább, egy nyelvet beszéltünk. És a latin szak, persze, segít, a szövegek némelyikének értelmezésében a restaurálás során.
A képzés akkor 2 éves volt, aztán 3-ra felment, most meg jóformán nincs. A szakmánknak nincs utánpótlása! Az Országos Széchényi Könyvtár most tervezi a képzés újjáélesztését. A Képzőművészeti Egyetemen van komoly tárgyrestaurátor-képzés, de a könyvrestaurátori feladatokhoz éppen nem ad elég gyakorlati ismeretet, a könyv mint időben változó szerkezet megértéséhez jobb háttér volt a mi hajdani kistanfolyamunk. És jóval kevesebb könyvrestaurátort is foglalkoztat a közgyűjteményi szféra jelenleg, mint a rendszerváltás utáni évtizedben.
És a zsidó gyűjteményi szférába hogyan vezetett tovább az út?
Származásunkat tekintve nem vagyunk zsidók, még az oldalági rokonságban se nagyon vannak, ha jól tudjuk, se nálunk, se Péter esetében. A szűk családunkat azonban mindig is jellemezte valamiféle vonzalom, nyitott és érdeklődő judeofília. Mindketten gyakorló katolikus, középosztálybeli családból származunk. Én ugyan nem járok rendszeresen templomba, de a neveltetésem, az értékrendem, a világszemléletem egyik bázisa ez, hogy római katolikus vagyok. Ez a hit mélyen személyes és bonyolult. A katolikus misén az átváltoztatáskor valami tényleg megtörténik, energetikai értelemben is. Ez nekem nagyon fontos. A keleti vallásokkal is komolyan foglalkozom, ez a belső utak keresőinél nem ritka, jógázom is. A zsidóság iránti érdeklődésem inkább kultúrantropológiai és személyközpontú, hogy kik is alkotják ezt a rendkívül érdekes és megrázó történetű embercsoportot. A húgom, Fehrentheil Bernadett is zsidó témában írta a kultúrantroplólgiai szakdolgozatát. Az én életemben ezt a vonzalmat a Toronyi Zsuzsival történt találkozásunk mélyítette el, elkezdtem olvasni a liturgiáról, a zsinagógai szertartásokról például, ma már ez bízvást érzelmi és spirituális szenvedélynek mondható. Az, hogy zsidó műtárgyakkal is foglalkozom bő negyed százada, hogy néha bent vagyok az épületben, részt veszek a mindennapokban, a személyes kapcsolatok a tárgyakkal és emberekkel mindezt mindig tovább mélyítik. Nemrég a Zsidó Egyetem kivételes könyvgyűjteményével is dolgozhattam egy nagyobb restaurálási projektben, kéziratokról volt szó, másfél éven át tartott, most zárult le a közös munka. A könyvtár vezetőjével, Tamási Balázzsal is potenciális baráti kapcsolatba kerültünk egymással, amellett, hogy munka közben fél szavakból is értettük egymást. A zsidó gyűjteményi szféra, a zsidó múlt egy része otthonos közegemmé vált.
Már a pályátok elején dolgoztatok egyházi gyűjteményekben.
Éveken át, kezdő tanárokként és restaurátorokként Pannonhalmán laktunk, a bencéseknél dolgoztunk, ahol Péter érettségizett annakidején. Ez megkönnyítette az átmenetet, amikor alkalmazottból magánrestaurátorok lettünk. Az egyházi gyűjtemények tudták, hogy úgymond megbízható belső emberek vagyunk, ránk bízhatják a kincseiket. Nem kellett külön reklám…
A ’90-es évek közepén Toronyi Zsuzsival úgy kerültünk kapcsolatba, hogy egy nagy állományvédelmi tisztításhoz, rendezéshez keresett meg minket. Az állomány jelentős részét dobozoltuk, portalanítottuk a levéltárban. Itt, Szentendrén, ahol Pannonhalma óta élünk a Szerb Ortodox Egyházmegyei Múzeummal vagyunk szoros munkakapcsolatban, de nagyon sokat dolgozunk az esztergomi főszékesegyházi, a pannonhalmi és a ferences gyűjteményeknek is. Igazán látványos, szép munkát a 18. sz-i és annál régebbi könyveken, iratokon, papírtárgyakon lehet végezni. Ekkor még a papírt is rongyból csinálták, majd a 19 sz. elejétől a megnövekedett papírigény miatt tértek át a rongyról a facsiszolat, azaz tulajdonképpen a fűrészpor használatra. Ezek a papírok a fatartalom (az ún. lignin molekula) miatt már savasodnak, sárgulnak, töredeznek, bizonyos idő elteltével szétporladnak. Ezeket a folyamatokat csak lassítani tudjuk, teljesen megállítani nem. Amikor magánemberek keresnek meg, hogy van egy ’régi’ könyvük, amit rendbe kéne hozni, akkor rögtön azt kérdezem, mikori? Mert ha 19-20. századi – ahogy legtöbbször az! – akkor már tudom, hogy igazán megmenteni nem tudjuk. Az egyházi gyűjteményekben viszont a legértékesebb állományrészek még az ipari forradalom előtti időkből származnak, amikkel öröm dolgozni. Ugyanakkor komoly szakmai feladat, kihívás a savas alapanyagú papírok, könyvek kezelése, a lehetőségek kutatása. Itt is egyre több új eredmény, eljárás van már azért. Az ún. tömeges savtalanító eljárásokat nagy nyugat európai, amerikai restauráló laboratóriumok kísérletezik ki. Ugyanakkor sok eszköz, gép ebben a szakmában ugyanolyan, vagy majdnem, mint a 19. században. A műhelyben mi is használunk 19. századi, 20. század elején gyártott gépeket.
Katolicizmus, zsidó vonzalmak, jóga. A jógáról még nem meséltél részletesen.
A kelet iránti kíváncsiság, a Közel, a Közép és a Távol-Kelet iránt is, otthonról jön, egy rokonom hosszú évtizedeket töltött Indiában még a második világháború előtt. Tanultam japán shiatsu-masszázst is. Ha össze kell foglalnom az életutamat, akkor azt szoktam mondani, hogy először jött a betű tartalma bölcsészként, utána a betű teste, azaz a tinta, a papír, a könyv restaurátorként, aztán az ember teste, amikor a testterápiákkal és ennek kapcsán a himalájai jóga tradícióval találkoztam. Többször jártam Indiában is. A jógapózok, az ászanák tulajdonképpen a fizikai test akadályait igyekszenek csökkenteni, hogy alkalmassá tegyék a meditatív állapotok könnyebb átéléséhez. Tehát a fizikai testen keresztül nyitják meg az utat a finomtesthez és a testen túlihoz.
Akkor most már tényleg mesélj a Singer és a Grossman-élményedről, hogy keretes legyen az interjú szerkezete.
Singert húsz éve olvastam sokat, egy korszakom írója, beavatás egy idegen és vonzó világba. Grossman pedig Izrael fájdalmas hétköznapjait teszi érthetővé, illetve átélhetővé.  A világ végénre című regényében a politikai realitás működése a hétköznapokban, anyaként és nőként is megérintett. És most már jobban értem az izraeli-palesztin konfliktus mindkét „oldalát”, résztvevőit. Nagyon szerettem, nagyon erős, szép regénynek tartom. A többi könyve ennyire mély benyomást nem tett rám. De közelebb hoztak a zsidó múlt és jelen egy részéhez ezek a szövegek, még közelebb.

Van, ami jobban érzékelhető az orosz-ukrán háborúból, a menekültválságból Nyíregyházán, mint Pesten?
Jobban nem, talán kicsit másként. A nyíregyházi hitközség több tagja ment saját autóval a határra, hogy segítsen az izraeli konzulnak: zsidókat vittünk biztonságos helyre és próbáltunk nekik segítő kezet nyújtani, majd a fővárosba utazásukat segítettük. Amikor egész éjszaka ingázol Nyíregyháza és a határ között, az autódban szállítod, majd eteted, altatod, ellátod az a pár tucat embert, közelről látsz síró gyerekeket és szétszakított, apa nélküli családokat, az nagyon megterhelő lelkileg. Kevés emberrel találkoztam, de velük testközelből, így jobban megviselt a krízis. Pesten a feleségem jótékonysági koncerten vesz részt, szinte éjjel nappal tolmácsol, menekülteket kísér, illetve gyűjtöttük, szállítottuk a szükséges dolgokat; noha sok embernek segítettünk, kevesebb volt a kontaktus. Itt, Nyíregyházán vagy a határon nem láttam olyan tömegeket, mint Pesten. Itt a segítségem kevesebb emberhez jutott el, de közvetlenebb volt, így több szenvedéssel szembesültem. 
Mit mond a zsidó vallási hagyomány a menekültekkel szembeni felelősségünkről és mi az, amit mi, egyes zsidók, családok, szervezetek ténylegesen tehetünk?
Egyértelmű a feladatunk: emberek szenvedését kell enyhíteni a lehető legnagyobb mértékben. Önkénteskedni kell, pénzzel segíteni, ennivalót vinni, ruhát, játékot adni, tolmácsolni, szállítani őket, néhány napra befogadni, bármit. Minél többet beikszelsz ezek közül, annál jobban teljesíted a zsidó etika egy mondatban megfogalmazható lényegét: nem az számít, hogy mit mondasz, hanem sokkal inkább az, hogy mit csinálsz. Ha megnézzük a Bibliát, láthatjuk, hogy többen elhagyták a szülőföldjüket, az otthonukat: Ábrahám, Jákov, Mózes, Ruth. Noha én a zsidó történelmet komplexebb, sokszínűbb és izgalmasabb folyamatnak látom, sokak leegyszerűsítő nézete szerint a zsidók történelme az üldöztetések történelme. A zsidók nagyon sokszor kerültek hasonló helyzetbe, mint most az ukránok, és megtapasztalták, milyen az, amikor magukra hagyják a menekülőket, elfordulnak tőlük és bezárják előttük az ajtókat. A vallás parancsa, az erkölcs előírása, a lelkiismeret szava mellett a történelmi tapasztalataink miatt is kötelességünk egyénileg és közösségi szinten is segíteni az üldözötteket.
Elfáradtunk a szorongásban két évnyi Covid-aggódás után, egy a szomszédban zajló háború küszöbén, mindenki kimerült és nincs elég mentális, pszichés tartalékunk olyan helyzetek kezelésére, amelyekben tehetetlennek érezzük magunkat. Úgy érezzük, szinte már rutinszerűen, hogy semmit és főleg senkit nem tudunk megóvni, ami és aki fontos nekünk. Hogy a világ egyre bizonytalanabb hely lesz. Van válasza minderre a judaizmusnak, van érvényes tanítása, vigasza, bölcsessége?
A világ cseppet sem lett bizonytalanabb, sőt szörnyűbb vagy gonoszabb sem, mert eddig is ugyanilyen volt, legfeljebb mi nem érzékeltük, mert nem mellettünk dúltak a háborúk. Többek között azért szukot a kedvenc ünnepem, mert az ideiglenes építményként funkcionáló sátor a világ bizonytalanságát, a stabilnak és megdönthetetlennek hitt struktúrák és mechanizmusok ideiglenességét, az egy pillanat alatt a feje tetejére állás lehetőségével „kecsegtető” életünket szimbolizálja. De ugyanennek a sátornak három oldala vesz körül bennünket, ami a Tánách, a zsidó Biblia 3 egységét (Tóra, prófétai könyvek, szent iratok) jelképezi, tehát az életünkben az Örökkávaló gondoskodása az egyetlen biztos pont. A sátor tetejét is úgy kell megépíteni, hogy több legyen az árnyék, mint a fény, azaz Isten óvó árnyékában élünk.
Hogy látod, mennyire befolyásolta a közösségi életet a Covid, a bezárkózás, sok család olyan vidékekre költözése, ahol nincsen zsidó közösség, milyen most a helyzet és mit lehet tenni?
Nálunk szerencsére nem állt elő olyan helyzet, mint nagyobb közösségekben, nem nehezült meg a hitélet, nem szűnt meg a minjen. Más vidéki városban is azt tapasztaltam, hogy kisebb közösségekben nagyobb arányban járnak imádkozni. Mint mindenhol, természetesen nálunk is mindenkit megviselt pszichésen ez a nyomasztó helyzet, és sajnos veszítettünk is a közösségünk tagjai közül.
A Szombat legutóbbi számába, amely a nőkről szól, úgymond, A valóságtól elválasztott neológia címen írtál cikket. Mire utal a merész címadás?
A cikk a nőket és a férfiakat a zsinagógában elválasztó függönyről (mehicáról) szól, a zsinagógai térben alkalmazott elválasztásra utal a cím. A cikk persze csak látszólag szól a zsinagógai tér nemek szerinti elkülönítést megvalósító belsőépítészeti megoldásairól, inkább arra keresi a választ (vagy ha nem is a választ keresi, legalább a kérdést megfogalmazza), hogy vallási szempontból milyen irányba kellene elindulnia a magyarországi zsidó közösségnek, hogy kapcsolódni tudjon a világ többi részén élő zsidó közösségek többségének trendjeihez.

Miért kezdett el foglalkoztatni a történelem, azon belül a zsidó történelem, azon belül a cionizmus, pláne azon belül az aprócska léptékű magyar cionizmus története? Miért lettél tehát történész, és hogyan talált meg a témád?
Igazából mindig is érdekelt a történelem és benne a zsidóság históriája, de ez szórt érdeklődésem egyik aspektusa volt csak meg részbeni családtörténet. Nagyon sok minden foglalkoztatott egyetemista koromban, az ókori Kelet és a buddhizmus ennek két végpontját alkotják, de a bécsi logikai pozitivizmus és Pilinszky János költészete is egyformán kötötte le a fantáziámat. Lehet, hogy volt ebben az egészben egyfajta kései hiperaktivitás is, ezt ma már nehezen tudom megítélni. Annyira érdekelt minden, hogy az egész a maga koncentrációjában a semmi felé tendált. Ekkor azonban történt valami nagyon fontos az életemben. Nagy hatást gyakorolt rám Engländer Tibor pszichológus és cionista vezető, akihez évekig jártam a Bethlen térre tanulni. Segített kivezetni a bölcsész-lét kissé szétfolyó univerzalizmusából és szigorúbb keretek közé terelt, ezzel megteremtette a személyes és tudományos túlélésem feltételeit is. Mindezzel együtt a korábban tiltott, aztán engedélyezett cionizmusban én a zsidó cselekvést láttam – annyi évszázad ábrándozás, passzivitás és tűrés után. Magaménak éreztem a David Vital történész által leírt folyamatot, hogy a zsidók a történelem tárgyaiból a történelem alanyaivá váltak. Ezt sokan cionizmusnak hívják, én bátorságnak és kiegyensúlyozott magabiztosságnak.
Nemrég megjelent könyved is az ’50-es évekre tervezett cionista per előkészületeinek, végül aránylag enyhe lefolyásának története. Ebben a történetben talán az a legmeglepőbb, hogy miért tartotta fontosnak a rendszer demonstratívan lecsapni néhány veszélytelen, ártalmatlan, a kamaszkorból alig kinőtt holokauszttúlélőre?
Az (egyszerűség kedvéért) csak kommunistának nevezett rendszer minden nem általa kontrollált mozgalmat és áramlatot óriási gyanúval szemlélt és kriminalizált 1949 után. A cionista fiatalok ebből a szempontból – hiába voltak baloldaliak – de ugyanolyan megítélés alá estek mint a keresztény felekezetek fél-legális ifjúsági szervezkedései is. Az külön felkeltette  az államvédelem figyelmét, hogy Engländerék önvédelmi csoportot alakítottak, fegyvereket is szereztek (és gyártottak), ez felébresztette bennük a vadászösztönt. Hogy ők éppen egy esetleges pogrom ellen akartak felfegyverkezni, ez meg aztán végképp nem fért be a rendszer logikájába. Ugyanakkor az 1956. augusztus 26-án összeülő, másodfokon ítélkező Legfelsőbb Bíróság arra  hivatkozott, hogy a vádlottaknak a „fasiszta elnyomást” kellett egész fiatalon elviselniük, kitaszítottságuk pedig felélesztette bennük a „nacionalista érzést”. Ezek a „múltból eredő” indokolatlan félelmek motiválták az önvédelmi csoporttal kapcsolatos „fegyverrejtegető bűntetteket” is szerintük, és ezek a cselekmények nem a népi demokrácia ellen irányultak. Erősen kiérezhető ezekből a szavakból a kommunista állam kettőssége, bűntudata is a letartóztatott cionista fiatalokkal kapcsolatban, akik – a sztálini antiszemita paranoia jegyében lefogottakkal ellentétben – tényleg cionisták voltak.
Letartóztatták Fischer Piroskát is, egy óvónőt, aki héberül tanított gyerekeket. Róla, jórészt későbbi életéről a Bálint Házban szerveztél beszélgetést. Hogyan került a hatóságok célkeresztjébe, mit tudunk róla, ki volt ő, hogyan alakult az élete?
A 2021. november 14-én megtartott Piri nénivel (Fischer Piroska) foglalkozó rendezvényen a budapesti ortodoxia és a zsidóság nagyhatású pedagógus személyiségéről ejtettünk szót Fischer Anikó és Éva (Piri néni lányai), Frölich Erika és Korányi László segítségével. A legendával ellentétben Piri nénit nem tartóztatták le, hanem a főnökét (minden bizonnyal Groszberg Slomót) vádolták kémkedéssel és ő „behívattatta” tanúnak az ÁVH-hoz. Piri néni azt vallotta, hogy a férfi nem tanított héber nyelvet, csak az imakönyv héber szavait magyarázta a gyerekeknek. Ezt természetesen nem hitték el, az 1953. februárjában letartóztatott ortodox tanító egész évben az államvédelem fogságában maradt. Palesztina földrajzi és történelmi ismereteinek oktatása cionizmusnak, az izraeli követséggel fenntartott kapcsolat pedig hazaárulásnak minősült az államvédelmisek szemében.
Végül Groszberg ügyét összekapcsolták az Aguda pénztárosának ügyével, akit azzal vádoltak, hogy a szervezet feloszlatása után is fenntartotta azt. 1954. január 13-án volt a tárgyalás, Ölti Vilmos tanácselnök – Mindszenty és Rajk-ügyének bírója – olvasta fel a vádiratot, amelynek egyik pontja a „kivándorlásra való izgatás” volt. Védelmére Groszberg azt hozta fel, hogy ő tényleg Palesztina földrajzát tanította, mint a zsidó vallástörténet alaptantárgyát. Végül elejtették a vádat és – az Aguda pénztárosával együtt – felmentették a tanítót, aki 1957-ben távozott az országból.
Visszatérve Piri nénire, a legendás óvónőre: bár sokáig létszámukat tekintve nem túl nagy csoportokat vezetett a Dob utcai épületben, majd a Wesselényi utcában, rajta, az ő évtizedein is múlt az, hogy a zsidóság túlélte a szocializmus évtizedeit és a hagyomány folyamatossága megmaradt. A mostani Bálint-házi beszélgetés azért is volt fontos, mert – az internet segítségével – a több országból bejelentkező egykori tanítványok és ismerősök valami egészen szokatlanul optimista légkört varázsoltak a terembe, ahol ültünk.
Nem volt mindez mégis heroikus, de kilátástalan szélmalomharc? Mi maradt a háború után a magyar ortodoxia intézményrendszeréből, hány embert szolgálhatott ki a létező szocializmus különböző korszakaiban ez az intézményrendszer? Mennyire maradt önálló, mennyire voltak kapcsolatban az ortodox zsidó világgal?
Az ortodoxia a Vészkorszakban óriási veszteségeket szenvedett el. A kb. 350 hitközségből alig száz maradt és többszáz rabbi, metsző és egyéb hitközségi funkcionárius esett áldozatul a zsidóüldözéseknek. Fontos hazai krónikása mindennek az 1949 utáni magyar ortodox zsidóság kiemelkedő alakja, Schück Jenő ortodox főrabbi, aki az 1959-es Új Élet Naptárban írta meg – balladai tömörséggel - a veszteségeket és a szomorú aktuális helyzetet. Mindenesetre az ortodoxiának sikerült talpra állnia, a teljes intézményrendszer ismét működni kezdett: újból voltak jesivák, sok templom és imaház „funkcionálni” kezdett, a kóser húsvágást is sikerült megoldani az országban, aguna-bíróságot (* magyarázatát lásd címlapképünk leírásában) hoztak létre Budapesten. 1950-ben állami nyomásra kényszeregyesítették az ortodoxiát és a neológiát, MIOK lett és Ortodox Tagozat. Sikerült – állami engedéllyel – a szombatot tartó ortodox vallásos iparosok jó részének szombattartó szövetkezeteket létrehozniuk. Természetesen a kor vallás—és cionistaellenes propagandája, és az időnként fellángoló politikai perek nem kerülték el ezt a közösséget sem. Nagy vérveszteséget okozott a maradék ortodox zsidóság számára az 1956-os kivándorlási hullám, ezután tényleg dráma számok alakultak ki, pl. az 1956 előtti 59 ortodox metszőből (sochet/sajhet) 10 maradt az országban. Ez egy olyan visszafordíthatatlan folyamatot indított el, mely végzetesen csökkentette a hazai ortodoxia számát és kisebbítette jelentőségét.
Jól érzékelem, hogy mostanában elsősorban a létező szocializmus különböző korszakainak zsidó történelme, intézménytörténete érdekel? Van valaki, aki megírhatná szerinted a háború utáni ortodoxia történetét? Vagy akár a neológiáét? Te vállalkoznál rá? Érdemes ilyen átfogó korszaktörténeti könyvekkel kísérletezni egyáltalán?
Igen, ezt jól látod. Sokáig a magyarországi cionista mozgalom története érdekelt, de mára beláttam, hogy a magyar zsidó történelem tágabb ismerete nélkül ez a tudás nem elegendő. A közelmúlt zsidó történelme kezdett el foglalkoztatni, ennek megírása nagyon izgat engem, bár vannak vakfoltjaim is, melyeket igyekszek „megvilágíttatni”. Ugyanakkor a mostani tudományos világban, ahol a „publish or perish” („publikálj vagy tűnjél el”) elve érvényesül, nagyon nehezen lehet megvalósítani egy olyan hosszútávú projektet, melynek során az írásos források több helyről való „összegereblyézése” mellett más tudományos feladatok is vannak. Nagyon egyszerű lenne már most is megjelentetni egy szöveget a hitközségek történetéről, de úgy érzem, hogy még érlelnem kell magamban azt a szempontrendszert, amelyben – a zsidóság belső esemény-/intézmény-/vallás-/szellemtörténete és a zsidóságnak a külvilághoz, a politikai hatalomhoz fűződő viszonya legalább olyan jelentőségű, mint az, hogy ez a zsidóság a nagyvilág része (zsidó és nem zsidó aspektusból is tekintve). Amúgy egy a magyar-izraeli kapcsolatok történetét bemutató nagyobb munka is érdekel. Remélem, hogy az élet megengedi a számomra azt, hogy történetírói törekvéseimet megvalósítsam és megírhassam ezeket a munkákat.

Szokás mondani, hogy az ember, bármire is figyel, alapvetően mindig önmagát akarja megérteni. Téged is a családtörténeted megértése motivált abban, hogy történésznek menj, vagy valami egészen más?
Vendéglátóipari szakközépben érettségiztem, az egész család a szállodaiparban képzelte el a jövőmet, szóval nem így indultak a dolgok, nagymamám bátyja volt bölcsész agyú, ő irányított a töri szak felé, ő volt a legfontosabb közvetlen inspiráció. A magyar vendéglátóipar nagyon jól járt, hogy én elhagytam a szakmát. Más bölcsész rajtam kívül nem is volt a családban.
Apám polgári családból származott, anyám viszont egy nagyon szegény galíciai zsidó családból jött, nagyon mélyről a kommunizmus idején emelkedtek fel. Anyai nagyanyámék 12-en laktak egy kétszobás lakásban (a vécé a gangon) a Dob utca és a Kazinczy utca sarkán, szemben a Kazinczy utcai orthodox zsinagógával. Ez nagyon más zsidó miliő volt, mint az értelmiségi, polgári-nagypolgári zsidóságé, akik természetesen nyitottak, toleránsak és elfogadóak voltak, amilyenek ugye, mint tudjuk, a zsidók általában. Hát anyám családja azért segített árnyalni történeteivel kissé a mítoszt. Például Ármin bácsiról meséltek, akit kitagadtak, mert keresztény volt a barátnője, de Heini bácsi viszont rendben volt, mert az ő nemzsidó felesége betért. A Klauzál téri piacos történeteit imádtam a legjobban, de anyai nagyapám baktalórántházai kocsmáros történetei is óriásiak voltak. Amikor éppen nem fociztam valahol, ezeket hallgattam.
Erről a világról, a nagyanyámék zsidó világáról jóval kevesebbet tudunk, nem tekintjük annyira reprezentatívnak, pedig semmivel sem kevésbé jellemzően zsidó, mint a Lipótváros tanult, értelmiségi zsidók sokszor utólag konstruált környezete, életmódja. Mindig igazibbnak, élettelibbnek éreztem ezt a világot. Nemrég, amikor közösen vizsgáztattunk, összevitatkoztam Charlie-val (Vajda Károly, az OR-ZSE rektora – a szerk) azon, hogy hogy nevezték a pesti zsidók imaházaikat. Szerinte lényegében mindenki zsinagógának. A családban senki sem használta a zsinagóga szót. Vagy templomot, vagy silt mondtak helyette.
Szóval a nagymamádtól tanultad a kritikai történelemszemléletet?
A nagyanyám nagyon fontos volt számomra, magas kort ért meg, a bátyjával és az unokatestvérével is nagyon sok időt töltöttem. Az, hogy nem hiszek a nagy, átfogó történeti elbeszélésekben, az nem a posztmodern történetírásra vonatkozó irodalomnak köszönhető, nem valami tanult szkepszisnek, hanem a tapasztalatoknak, hogy a dolgok alulról nézve egyáltalán nem úgy vannak, ahogy a nagy narratívákban szerepelnek. A mikrotörténetírás, a kis léptékek iránti vonzalmam innen van. Aztán a töri szakon kiváló, inspiratív tanáraim csak megerősítettek abban, hogy ne higgyek a nagy történeti mozgásokat bemutató törikönyvnek, hanem érdemes alulról vizsgálódni. Speciel Gergely Jenő a szakdolgozati konzulensem pont nem ilyen dolgokkal foglakozott, de ő egy jelenség volt a szakon. Amikor elkezdett Prohászka Ottokárral foglalkozni már nem tartottam vele. Féltem, hogy engem is ki fog tagadni a család, mint Ármin bácsit.
És innen már egyenesen út vezetett a zsidó történelem kutatásához?
A nagymamám már emlegetett bátyja, Rózsa Miklós, egykor a magyar szállodaipar nagyon fontos embere, Haraszti György történész jó barátja volt. Haraszti tanár úron keresztül ismertem meg Michael Silbert (az OSZK-ban kellett reformkori lapok hírei között a zsidókérdéssel kapcsolatos cikkeket szemezgetnem). Amikor végeztem az ELTÉ-n, Haraszti szinte egyből hívott az OR-ZSÉ-re, és Rózsa Miklós a Wesselényi utcai orthodox iskolában segített állást találni.
És mindebből hogyan lett a zsidó sajtó történetének tanulmányozása? Ez a lépés még hátravan.
Már gyerekkoromtól fogva fanatikus újságolvasó voltam, Népszabadság, aztán Magyar Hírlap, Népsport járt nekünk. A szakdolgozatom is részben sajtótörténeti tárgyú volt, Horthy kormányzói jogköréről szóló törvények parlamenti és sajtó vitája volt a témám. A doktori képzésem alatt összebarátkoztam Glässer Norberttel, és utána együtt csináltunk már sok mindent. Általában antropológiai fogalmi keretben gondolkodva 19-20. századi problémákat vetettünk fel és ütköztettük az azzal kapcsolatos orthodox, neológ és cionista álláspontokat. Nem történetet gyártottunk, nem igazságot akartunk tenni. Megérteni akartunk diskurzusokat.
A már említett kétkedés is belejátszott ebbe, hogy maga a történelem úgysem ismerhető meg, legfeljebb az, ahogy értelmezik, ahogy írnak róla?
Mindig jobban érdekelt a történetíró, mint maga a történet. A történész igényt elégít, környezetének igényeit. Így a történész munkája inkább az adott korszák forrása. Például Bernstein Béla munkájából sem 1848/49 zsidókkal kapcsolatos történéseire következtethetünk, sokkal inkább a két kiadás évének (1898, 1939) eltérő életvilágaiba nyerünk betekintést.
Tényleg érdekesnek bizonyultak a magyar zsidó sajtó száz-százhúsz éves cikkei?
Attól függetlenül érdekes a neológ-közeli Egyenlőség, hogy pont olyan, mint minden közép-európai, a zsidó felvilágosodástól ihletett irányzat összes lapja. Sokat olvastam olyanokat, hogy a neológia valami sajátosan magyar irányzat, semmi sajátosan magyar nincs benne, ezzel szemben nagyon közép-európai és polgári, de ettől még érdekes. Az Egyenlőség rendkívül didaktikus, könnyen értelmezhető, szóval remekül használható forrás.
Például az Egyenlőséggel szemben a cionista mozgalom lapja, a Zsidó Szemle a kisebb példányszámú, nagyon szűk olvasóközönséghez szólt és talán éppen ezért, hogy ennyire nem mainstream, szellemes volt és eredeti. Az Egyenlőség kiszámítható volt, a Zsidó Szemle érdekes és fiatalos.
Micsoda akkor pontosan szerinted a neológia?
Michael Silber szerint a német reformmozgalom mérsékeltebb morva változata. Szerintem a magyar neológia vagy haladó zsidóság pont ugyanolyan, mint a német vagy bármelyik közép-európai reform közösség, A neológia mindig igyekezett up to date lenni, szinkronban lenni az aktuális korszellemel, lojálisnak lenni a mindenkori hatalomhoz, szemben állni a cionizmussal. A mai neológia már persze teljesen más, mint a 100 évvel korábbi. Más társadalmi közegből jönnek a hitközségi elöljárók, a rabbik és persze a hívek is. Más a kontextus, más igényeket kell kielégíteni, és hát a közösségek maguk is nagyon sokfélék. A rabbik meg igyekeznek működő közösséget építeni. A folytonosság megszakadása és a családi minták hiánya miatt különösen nehéz dolga van egy lényegében önmagát kitaláló modern rabbinak.