Dr. Rubinstein László ügyvéd egész életét a Király utca 52-es számú ház egyik lakásában élte le. A Magyar Zsidó Levéltárra hagyott gazdag levelezésgyűjteménye alapján rekonstruálhatjuk az életét: jómódú borkereskedő gyermekeként született, majd az 1920–as években járt egyetemre, akkor, amikor a numerus clausus törvény rendelkezései szerint az egyetemeket zsidók csak korlátozott számban látogathatták. Az első világháborút követően sokféle szervezet munkájában részt vett: tagja volt a Zsidó Magyar Főiskolai Hallgatók Országos Szervezetének, a Makkabeának, a Magyarországi Cionista Szervezetnek és a Szocialista Diákok Egyesületének is. A második világháborút munkaszolgálatosként élte át, majd ügyvédként folytatta az életét. Az ortodox hitközségre, a Desewffy utcai zsinagógába járt az ünnepekre, pészah előtt rendszeresen nagytakarítást végeztetett egy takarító vállalattal (ennek számlái már szintén a levéltárban), és rendszeresen támogatta a hitközséget. A nyolcvanas években bekövetkezett halála után levelei és iratai mellett lakása névtáblája is a levéltár gyűjteményébe került. A névtábla és leveleiből néhány az „Itt lakott Rosenthal" című állandó kiállításon tekinthető meg a Goldmark teremben.

Toronyi Zsuzsanna 

A bemutatott műtárgy: 
Réz névtábla 

Már az 1920-as években sem volt egyszerű dolog pesti zsidónak lenni (sőt). Most úgy tűnik, a történelem számos ponton ismétli önmagát!
Az elvesztett első világháború, a forradalmak és Trianon sokkja után az erősödő antiszemita belpolitikai légkör komoly zsidó disszimilációs hullámot eredményezett, azaz „a magyar zsidóság még szorosabban összeforrott, a hitélet még jobban megszilárdult" – értékelte a háború utáni helyzetet Eppler Sándor akkori hitközségi főtitkár. A kormányzatot feltétel nélkül támogató hitközségi elnök helyett 1922-ben Lederer Sándort választották a Pesti Izraelita Hitközség elnökének, aki nagy erőkkel fogott programja, a „valláskulturális reform" megvalósításába, amivel újabb és újabb rétegeket nyert meg a hitközségi ügyeknek. "Lateiner budapesti zsidók jó zsidók szeretnének lenni, sokáig közömbösek voltak a vallás ügyei iránt, ma erősen érzik, hogy mit jelent a hit boldogsága és szépsége." – nyilatkozta az Egyenlőségnek 1925-ben, rámutatva, hogy míg kezdetben csak az antiszemitizmus csinált zsidót sokakból, addig a hitközség okos és átgondolt politikája képes volt ezeket a rétegeket tartósan megtartani a zsidó életben.

A valláskulturális reform ezt a megnövekedett – s egyben megváltozott – igényt elégítette ki. Ekkor épült fel számos budapesti zsinagóga: a Nagyfuvaros (1922), a Páva (1923), a Soroksári úti (1925), a Garay utcai (1926), s ekkor bővítették a Bethlen téri és a Csáky (ma: Hegedűs Gyula utca, képünkön) utcai zsinagógákat (1931) is. A valláskulturális reform nem csak a zsinagógaépítésre koncentrált, hanem kulturális és jótékonysági intézményeket is tervbe vett, ezek közül elsőrangú fontosságot kapott az ifjúság nevelése, ezért ekkor építették a zsidó gimnáziumot (ma: Radnóti), támogatták a zsidó cserkészcsapatokat, és korrepetálásokat, délutáni programokat szerveztek a nem zsidó iskolákban tanulóknak is. Az egész közösség kulturális felemelését célozta a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga udvarán felépítendő Bét Hámidrás. Ide vallási és világi témájú előadássorozatokat, a vallásos tanulmányok elmélyítésére pedig jesivát terveztek, internátussal. "Újrakezdőknek", akiket csak a zsidó vallási reneszánsz vont be újra a hitéletbe héber nyelvi és imakönyvi ismereteket tanítottak volna. Ezzel párhuzamosan a Dohány utcai zsinagóga mellett felépítették a kultúrházat, melynek emeletén helyezték el a zsidó múzeum kiállításait.

„... a kultúra ápolása és következetes fejlesztése biztosítja szellemi szupremáciánkat" – nyilatkozta Léderer 1925-ben, s szavait ma is megfogadhatnánk.

Toronyi Zsuzsanna 

Bemutatott műtárgy:
Csáky utcai zsinagóga homlokzata