Nemsokára itt a vakáció vége, a kis nebulók már nyilván várják a találkozást az osztálytársakkal, az obligát „legszebb nyár élményem" fogalmazást, és talán nem kevés kíváncsisággal az új tankönyveket is. Nem lehetett ez nagyon másképp százötven éve sem, amikor megjelent az első „hangoztató és olvasókönyv" az izraelita népiskolák számára.

A zsidó közösségekben hagyományosan az egyik legfontosabb érték a tanulás, a tudás továbbadása, az oktatás megszervezése. A különféle vallási irányzatok természetesen máshová helyezték a hangsúlyokat, így a különböző közösségekben, illetve azok iskoláiban más-más tananyag alapján folyt a jövő generációk szellemi felkészítése. Az 1861-ben megjelent magyar-német-héber olvasókönyv a legmodernebbnek számító pesti Normalschule tankönyve lett, s bevallott célja volt az akkor még főképp németül beszélő pesti zsidók körében a magyar nyelv oktatása, terjesztése. A könyv megjelenését a Pesten működő „Magyarító Egylet" támogatta.

A gondos háziasszonyok a forró nyári napokban több száz éve előszedik a lekvárfőző edényeket, és az örökölt családi praktikák és a szomszédasszonyok tippjei alapján gondoskodnak arról, hogy télen is gyümölcsöt tehessenek az asztalra. A Magyar Zsidó Levéltárban megőrzött 19. századi kéziratos receptfüzet is ennek állít emléket.

A 19. század modernizációs hatásai a táplálkozási szokások változásaiban is tetten érhetőek. A közlekedés, elsősorban a vasút fejlődésének köszönhetően korábban ritkaságnak számító alapanyagok is elérhetővé váltak, a korszerűsödő konyhatechnika következtében pedig bonyolultabb ételek is megjelenhettek a polgári családok asztalán. Ekkoriban terjedt el a nyomtatott szakácskönyvek használata, de jellemzőbb volt, hogy a családon belül öröklődtek a receptek. A szóban átörökített, gyakorlatban megfigyelt praktikák mellett az írásbeliség terjedésével már kis jegyzetfüzeteket is használtak, melybe a bonyolultabb recepteket jegyezték fel.

A hagyományos zsidó ételek mellett megjelentek a mártások, felfújtak, sütemények, pudingok. A Magyar Zsidó Levéltárban megőrzött 19. századi kéziratos receptfüzet ennek a korszaknak az emléke. A 16 oldalas, sima papírlapokból álló füzetben héber kurzív írással, németül jegyezte fel a bonyolultabb recepteket egy háziasszony. A receptfüzetében a pontos méréseket és elkészítési technikát igénylő ételeket sorolja fel, a hétköznapi ételeket nyilván fejből, s nem receptet követve készítette. A 33 recept mindegyike édesség, mártás, lekvár vagy gyümölcslé. Alapanyagai között a hagyományos konyhai alapanyagok szerepelnek, melyeket a korabeli mértékegységekkel, latban ad meg. A receptfüzetben szerepel a „Cukerrozen" elkészítése, ami tulajdonképpen nem más, mint kandírozott rózsa, kísérletező kedvűeknek íme a recept:

„Végy skarlátvörös rózsákat, olyanokat melyek még nem virágoztak ki teljesen. Tépd le a zöldjét és a rózsákat morzsold össze egy mozsárban. Egy fél font szétmorzsolt rózsához adj másfél font cukrot. Önts hozzá kb. egy messzely vizet, hagyd lassan főni, míg be nem sűrűsödik. Ezután add hozzá az összemorzsolt rózsákat, és keverd el őket jól egymással. Hagyd addig főni, mint egy kemény tojást, majd vedd le a tűzről és szedd le jól a habot. Facsarj hozzá citromlevet, hogy a színe világosvörös legyen. Ezután szűrd át a kihűlt rózsákat az üvegekbe."

Toronyi Zsuzsanna 

A bemutatott műtárgy: 
Receptfüzet 

A Strelisky-család a 19. században gazdaságilag megerősödő, a magyar és a zsidó identitás kettősségét vállaló, emancipált zsidó polgárság felfelé vezető tipikus társadalmi útját járta. A Galíciából bevándorolt David Brod – később Strelisker Dávid – 1830-ban nyerte el a kántori állást az Orczy ház konzervatívabb közösségében. Hét gyermeke közül Lipót kitanulta az aranyművességet, majd Magyarországon az elsők között sajátította el az 1840-es évek nagy technikai újdonsága, az ősfénykép, a dagerrotípia készítésének mesterségét. A kép elkészülésének évében, 1870-ben Strelisky már a legmodernebb fényképészeti eljárásokkal dolgozó, elismert, jó nevű fotográfus, akinek pesti belvárosi műtermében fényképezkedett az arisztokrácia, a polgárság és a művészvilág színe-java. Halála után fia, Sándor – a festményen a serleget tartó fiúcska –, apjához hasonlóan magas színvonalon vezette tovább a hatalmas megrendelői körrel rendelkező műtermet, amely immár a főváros egyik legelegánsabb helyén, a mai Vörösmarty téri Gerbeaud-palota legfelső szintjén működött, egészen az 1930-as évek végéig.

Az ünnepi esemény alkalmából készült képről leolvashatjuk mindazt, amit a magyarosodó, ám zsidó identitását megtartó, feltörekvő polgárcsalád önmagáról büszkén megmutatni és az utódok számára megörökíteni kívánt.
A középpontban, a szabad ég alatt álló baldachin alatt a házassági évfordulóját ünneplő családfő és felesége áll, köröttük harmonikus elrendezésben gyermekeik, vejeik és unokáik. Előttük, az eskető rabbi szerepében Malvin lányuk férje, Grünvald Jakab, tekintélyes pesti gabonakereskedő.
Körülöttük gyermekeik, – 6 leány és 1 fiú – és három unoka. A baldachint Linka lányuk férje, Arnstein Henrik mérnök, később a mérnök egylet elnöke, városi bizottsági tag, udvari tanácsos tartja, a serlegtartó fiú egyetlen fiúgyermekük, a későbbi fényképész Sterlisky Sándor. Mellettük sorban, balról jobbra lányaik: özv. Lubelsky Sándorné két fiával, Frigyessel, aki később a „Gizella–malom" igazgatója lett, és Ödönnel, aki szintén fényképész lett. Mellette Strelisky Leontin, aki a kép elkészülte után házasodott Kuhn Leóval, Malvin gyermekével, Grünwald Imrével, aki később Gergelyre magyarosított és festőművész lett. Mellette Klára, aki a festmény elkészültekor még hajadon, majd később Schlesinger Mórné lett, aztán Arnsteinné Linka, és Friderika, aki Fayer Zsigmond nagykereskedő felesége lett.
Fent a sarokban, jobbra és balra Strelisky Lipót apja, a híres első pesti kántor David Brod és felesége az égből áldják meg őket.
A kép szerepel annak a könyvheti újdonságnak a címlapján, melybe itt már most bele lehet lapozni.
http://www.vincekiado.hu/titles/mzskt.shtml

​Toronyi Zsuzsanna 

A bemutatott műtárgy: 
Strelisky család 

Az első világháborút követő társadalmi változások eredményeként megváltozott a nők társadalmi helyzete, melyet a korszak divatja is tükrözött. Népszerű lett a rövidebb szoknya, a fiús, rövid haj és a kényelmesebb szabásvonal. A zsidó társasági életet, családi eseményeket megörökítő fényképek tanúsága szerint a női viselet a zsidó közösségben is követte a trendeket. Az test vonalát követő, gyakran ujjatlan ruhák remekül mutattak például charlestonozás közben, de nem feleltek meg a konzervatívabb, vallásos közösségben elvárt, visszafogottságot és szemérmességet kívánó normáknak.


A Budapesti Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség 1928-ban kiadott utasításában megtiltotta a kivágott és ujjatlan ruhák viselését a zsinagógai istentiszteleteken. A keménylapos, kifüggeszthető utasítás két nyelven jelent meg, jelezve, hogy 1928-ban a pesti ortodoxia egy része még könnyebben megértette a héber betűkkel írt német nyelvet, mint a magyart. Számukra az utasítás még szigorúbb: míg a magyar szöveg az „ujjak nélküli" ruhát nem engedélyezi, addig a zsidó-német szövegben rövid ujjú ruha szerepel tilalmasként. Úgy tűnik, hogy aki nyelvében még közelebb volt a tradicionális normákhoz, attól konzervatívabb viseletet várt el a közösség.