|
Röviddel 98. születésnapja előtt elment Fahidi Éva (1925-2023), Auschwitz utolsó felnőtt túlélőinek egyike. A kultúrtörténetben párját ritkító módon közel nyolcvan esztendős korától kezdődően alkotta meg életművét és vált azzá, akinek ma ismerjük: író, táncművész, közéleti aktivista és több generáció tanítója. Életútját három darabra szakította a holokauszt rettentő tapasztalata. 1944-ben a debreceni kikeresztelkedett, hazafias zsidó polgárcsalád szerető, idilli környezetben nevelkedett, alig nagykorú leánya egyik pillanatról a másikra veszített el mindent: gyermekkorát és szeretteit. Az auschwitz-birkenaui megsemmisítő tábor rámpáján elválasztották családjától. „Életem legnagyobb tragédiája úgy történt meg velem, hogy észre sem vettem.” Túlélve a szelekciót, az allendorfi hadianyaggyárban végzett rabszolgamunkát és a halálmenetet, egyedül tért vissza Debrecenbe, ahol az új lakók be sem engedték a családi házba. Egy nagynénje kivételével összes rokonát elpusztították. Az elképzelhetetlenből talpra állva újrakezdte életét. Magyarországon maradt, külkereskedelmi szakemberként karriert csinált, megházasodott, közel hat évtizeden át eltemetve magában a történteket. Deportálása 59. évfordulóján, 2003. július elsején visszatért Auschwitzba, ahol szinte kirobbant belőle az emlékezés iránti igény. Anima Rerum (A dolgok lelke) című emlékezését először németül foglalta össze a stadtallendorfi emlékhely felkérésére, majd bővített kiadásban magyarul is papírra vetette.  Fénykép az Auschwitz Albumból: Kényszermunkatáborba irányított magyar nők csoportja, 1944 augusztusában. A szélső sorban a negyedik (a kép jobb széle felé tekintő) lány a debreceni Weisz Anikó, kettővel mögötte Fahidi Éva. Írásai és szereplései nemzetközi elismertséget hoztak neki. 2012-ben magas német állami kitüntetésben részesült. Auschwitz felszabadításának 70. évfordulóján emlékezetes beszédet mondott a Bundestagban. 2015-ben a feldolgozás és az üzenet továbbításának új módjait kutatva a Tünet Együttessel Sóvirág címmel páratlan táncszínházi produkciót hozott létre, ahol 90 évesen életében először lépett színpadra, hogy hatvan évvel fiatalabb táncpartnerével dialógust teremtve eltáncolja és elbeszélje a traumát, négy éven és 86 előadáson keresztül. A próbafolyamat küzdelmeit megörökítő A létezés eufóriája elnyerte a locarnói filmfesztivál nagydíját. A magyarországi hivatalos elismerésekre jóval tovább kellett várni. 2016-ban a Fahidi ház előtt állított „botlatókövet” Debrecen városa a helyiek „érzékenységére” hivatkozva csak vonakodva és diplomáciai nyomás hatására engedélyezte. Szülővárosa végül 2023-ban díszpolgári címmel igyekezett jóvá tenni a történteket. Életfilozófiáját, egyben 1945 utáni privát történelmét A szerelem alanya és tárgya című könyvében foglalta össze, 93 éves korában.  Az első botlatókövek elhelyezése Debrecenben, a Fahidi család egykori háza előtt, 2016. @Csősz László felvétele „Hogyan is élhettem úgy 59 évig, hogy ne folyton erről beszéljek? (…) Ezért maradtam életben” – vallotta egy két évvel ezelőtti beszélgetésünkben. Éva túllépett a holokauszt-trauma horizontján, missziónak tekintve, hogy a saját tapasztalataira építve fellépjen mindenfajta erőszak és önkény ellen. Különösen szívügyének érezte, hogy megemlékezzünk a roma genocídiumról, amelynek 1944. augusztus 2-ának éjjelén Birkenauban maga is szemtanúja volt. Elsősorban a gyerekekre és fiatalokra figyelt, hangsúlyozva, hogy már a verbális erőszak, „hétköznapi” gyűlölet megnyilvánulásai ellen is tenni kell. Figyelmeztetett, ha restek vagyunk a jóra és nem tartjuk ébren az emlékezést, akkor hasonló bűncselekmények bárhol és bármikor újra megtörténhetnek. Mindemellett töretlenül bízott abban, hogy az ember eredendően jónak (és egyenlőnek) születik. Hitt az eltérő véleményű, hitű, ízlésű emberek közötti folytonos párbeszédben. Éva a „halálra ráadásul” kapott életet olyan adománynak tekintette, amellyel megfontoltan, gondosan kell gazdálkodni, szétszórva szeretetét százfelé, de az önszeretetet is tudatosan vállalva. Sokunk számára adott példát, hogyan lehet nem szűnő világjobbító szenvedéllyel alkotni és dolgozni, féktelen életszeretettel és humorral, de egyben nagy önfegyelemmel, egészségtudatosan élni. A sosem szűnő testi és lelki sérüléseket hordozva mégis úgy élni, hogy annak minden mozzanata méltó legyen a felidézésre. Éva most itt hagyott bennünket, de mosolya, bölcsessége, elbűvölő eleganciája örökre velünk marad. Csősz László
 Horthy Miklós és felesége fényképe a Chorin hagyaték fényképei közül Pillanatkép egy családi albumból, 1956 Közel három évtizede léptem először a Zsidó Levéltár kutatótermébe, ahol a kezdetektől lenyűgözött a gyűjtemény gazdagsága és változatossága. Azóta az intézmény számos projektjében vettem részt, és nagy örömömre ettől az évtől állandó munkatársként nap mint nap bejárhatok ebbe a kincsesbányába. Az itt őrzött anyag folyamatosan újabb leletekkel gyarapszik. Különösen becsesek a családi hagyatékok, bennük egyebek mellett a privát fotográfiák, amelyek egyszersmind sokrétű történelmi tartalmat hordozó dokumentumok. Az első pillantásra jelentéktelennek tűnő felvételen joviális idős úr integet a kamerát tartó menyének, aki a képet meleg hangú levél kíséretében, más portrékkal együtt elküldte egy baráti családnak, amelynek fejével apósa régi és szoros kapcsolatot ápolt. Ebben az esetben azonban sem a baráti kör, sem az időpont nem hétköznapi. A levél címzettjei a holokauszt túlélőiként Amerikába vándorolt Chorin Ferenc családja, a derűs nagypapa pedig a magyar háborús katasztrófa és népirtás egyik fő felelőse, Horthy Miklós volt kormányzó. A kép a portugáliai Estorilban készült, 1956 októberében, feltehetőleg azokban a napokban, amikor Horthy a budapesti szovjetellenes felkelésről szóló hírek hatására bizakodni kezdett abban, hogy visszatérhet Magyarországra. Hazafias lelkesedésében Chorin Ferenc is osztozott, aki annak ellenére a kormányzó lelkes híve és támogatója maradt, hogy 1944-ben csak gyárbirodalma feláldozása árán tudta megmenteni családját és magát a nácik kezéből. A forradalom leverése Horthyt mélyen lesújtotta és három hónappal később meghalt. Mint arról memoárja és iratai tanúskodnak, az egykori kormányzó sohasem nézett szembe a zsidóüldözések miatti politikai felelősségével. Ennél is furcsább, hogy ezzel zsidó származású barátai sem szembesítették, legalábbis levelezésükben nem maradt ennek írásos nyoma. Ezek a privát dokumentumok elgondolkodtató adalékot jelentenek a nehezen megválaszolható kérdésekhez: milyen értékek és érdekek mentén alakult a konzervatív antiszemita kormányzó és a zsidó származású gazdasági elit tagjainak kapcsolata? Hogyan lehetséges, hogy ezt a szövetséget az egyre radikalizálódó zsidóellenes politika majd százezrek halála és a családokra leselkedő közvetlen életveszély sem tudta megingatni? A fénykép hangulata és a családi levelezés hangneme a pragmatikus, politikai megfontolásokon túlmenő szimpátiákat, akár baráti érzelmeket sejtet. A családi irategyüttes és fotógyűjtemény Chorin Ferenc nemrégiben elhunyt leánya, Strasser Rudolfné Chorin Daisy adományaként került a levéltár birtokába. Chorin Ferencről bővebben a levéltár Flódni című blogján olvashattok: http://magyarzsido.hu/index.php?option=com_exhibition... A téma irodalmi feldolgozásai közül ajánlott: Závada Pál: Hajó a ködben. Budapest, Magvető, 2020. Chorin Daisy édesapjáról írott személyes hangú életrajza és válogatott dokumentumok: Chorin Daisy – Bán D. András: Az Andrássy úttól a Park Avenue-ig. Fejezetek Chorin Ferenc életéből (1879-1964). Budapest, Osiris, 1999. Csősz László
Az első világháború előtt két évvel, 1912 nyarán a Pozsonyi Izraelita Hitközség díszoklevelet adományozott a hitközséget akkor már negyven éve elnöklő Gestetner Lázárnak. Az akkor már 84 éves idős elnök 1872 óta vezette a közösséget – a barokkos fordulatokkal megfogalmazott oklevél szövege szerint mindenki megelégedésére. Gestetner nem sokkal később, szép kort megérve, 1916. november 18-án elhunyt. A díszoklevelet harminc évvel és egy újabb világégéssel később, 1947-ben Morvay Béla ajándékozta gyűjteményünknek, ahol a 4039-ik leltározott műtárgyként őrizték. Two years before the First World War, in the summer of 1912, the Jewish Community of Bratislava awarded an honorary degree to Lázár Gestetner, who had been the community's president for forty years. The then 84-year-old president had led the community since 1872 - to everyone's satisfaction, according to the pompously worded text of the letter. Gestetner died shortly afterwards, on 18 November 1916, having reached a ripe old age. Thirty years and another world war later, in 1947, Béla Morvay donated the letter of commemoration to our collection, where it is kept as the 4039th item inventoried.  Az oklevél tulajdonképpen egy jókora félbehajtott pergamen lap, egyik felén magyar másik felén héber nyelvű szöveggel, gazdagon illusztrálva. A lapot – nemsokára kiderül, hogy szerencsére – vörösrézből készült borítóba tették. A berakásos fémrátétekkel díszített tok mérete hatalmas: közel 40 x 60 cm. Nem tudjuk, hogy ki készítette, de az biztos, hogy helyi mester, aki jól ismerte a közösség vizuális világát. A magyar nyelvű oldalon a pozsonyi ortodox zsinagóga utcafronti képe látható, a szöveg mellett pedig olajfaágak, felgöngyölt oklevelek, tintatartó és lúdtoll látható. A jobb oldali, héber szövegű oldalon a zsinagóga belső tere (a tóraszekrény és a keleti fal nézete), valamint a szöveg mellett szőlőinda látható. A szőlőindák között szertartási tárgyak: tórakorona, fedeles serleg, két másik serleg és egy kohanita kézmosótál és kancsó. Ezek a tárgyak nem fiktív tárgyak, hanem valóban a pozsonyi közösség tárgyai, melyekről Grünsfeld József fényképeket is készített, melyek megjelentek a Múlt és Jövő 1913-as Pozsony számában. A tárgyak így azonosíthatóak: The certificate is actually a large sheet of parchment, folded in half, with a richly illustrated text in Hebrew on one half and in Hungarian on the other. The page is - fortunately, as will soon be revealed - enclosed in a copperplate cover. The case, decorated with inlaid metal etchings, measures a huge 40 x 60 cm. We don't know who made it, but it was certainly a local craftsman who knew the visual world of the community well. On the Hungarian side is a street front view of the Bratislava Orthodox synagogue, with olive branches, rolled-up letters, an inkwell and a pen next to the text. On the right, with Hebrew text, is the interior of the synagogue (view of the Torah ark and the eastern wall), with vineyard art next to the text. Among the grape vines are ceremonial objects: a Torah crown, a goblet with a lid, two other goblets, and a Kohanim hand-washing bowl and pitcher. These objects are not fictitious, but are indeed objects of the Bratislava community, and were photographed by József Grünsfeld and published in the 1913 Bratislava issue of the magazine 'Múlt és Jövő (Past and Future). The objects can thus be identified:   Tórakorona Torah crown   Fedeles serleg és talpas serleg (az archív képen a felső sorban) Goblet with a lid and a goblet   Kohanita kézmosó tál és kanna Kohanim hand-washing bowl and pitcher A tárgyak jelenlegi holléte nem ismert, de ritka kincs, hogy a fényképek és a rajzok fennmaradtak, s ezáltal legalább részben megismerhetjük Magyarország hajdan legjelentősebb közösségének tárgykultúráját. De ahhoz, hogy ez így legyen kellett még valami, amit nem nevezhetünk másnak, mint csodák sorozatának. Valamikor 2004 és 2006 között, valaki, jelenleg is ismeretlen tettes, pengével kivágta az oklevél héber oldalát és értékesítette. Ezért nagy szerencse, hogy az oklevél borítója hatalmas réztáblákból áll, mert így nem lehetett az egész tárgyat ellopni – csak megcsonkítani, és a piacosíthatónak vélt részét eltulajdonítani. Ez persze nem derült ki sokáig, hiszen az ilyen tárgyak csak akkor kerülnek elő a raktár mélyéről, ha valaki kutatni szeretné, vagy kiállításba tervezzük – de akkoriban ilyen nem volt. Néhány évvel később a jelenleg élő egyik legkomolyabb judaika-gyűjtő, William L. Gross új szerzeményeit mutatva rákérdezett, hogy mi lehet ez a furcsa de gyönyörű pergamenlap, amit akkoriban vásárolt egy aukción. Furcsa, mert ilyesmit „önmagában” nem készítettek, egy szál pergamenlapot nem adományoztak az első világháború előtt. Amint megláttam, és ráismertem a fél tárgyunkra, világossá vált a történet. Megmutattam a tárgy másik felét – amin világosan látszott, hogy az egyik felét egyetlen egyenes metszéssel eltávolították. Eddig a csoda, hogy a fél tárgy éppen egy olyan gyűjtőhöz került, akivel évtizedes szakmai kapcsolat fűz össze, innentől már elég volt a szakmai tisztesség és a barátság: William Gross úgy döntött, hogy a jóhiszeműen és meglehetősen drágán megvásárolt pergament visszaajándékozza a gyűjteményünknek, oda, ahonnan a kulturális örökségünket nem tisztelő tolvaj ellopta. A két fél most együtt van – de csak egymás mellett, nem visszaragasztva. A restaurátorok ma már bármiféle csodára képesek, vissza lehetne illeszteni a felet szinte nyomtalanul – de úgy döntöttünk, hogy nem tesszük ezt meg. Azért nem, mert az 1912-ben készített tárgy történetének mára már kitörölhetetlenül része lett elrablásának és csodás megmenekülésének története is, mely sok egyéb mellett a szakmai tisztesség és barátság emlékműve is lett. A műtárgy adatlapja az adatbázisban elérhető ITT Toronyi Zsuzsanna The current whereabouts of the objects are unknown, but it is a rare treasure that the photographs and drawings have survived, giving us at least a partial insight into the material culture of what was once Hungary's most significant community. But for this to happen, something else was needed, which can only be described as a series of miracles. Sometime between 2004 and 2006, someone, still unknown, cut out the Hebrew side of the document with a knife and sold it. It is therefore very fortunate that the cover of the document is made up of huge copper plates, because it was not possible to steal the whole object - only to mutilate it and steal what was thought to be marketable. This, of course, was not discovered for long, as such objects are only retrieved from the depths of a warehouse when someone wants to research them or exhibit them - but there was no such thing at the time. A few years later, one of the most prominent collectors of Judaica alive today, William L. Gross, showing his new acquisitions, asked me what this strange but beautiful parchment sheet he had bought at an auction at the time might be. Strange, because nothing like it was made "by itself", a single piece of parchment sheet was not donated before World War I. As soon as I saw it and realized half our object, the story became clear. I showed the other half of the object - which clearly showed that one half had been removed by a single straight cut. The miracle so far was that the half-object had just come to a collector with whom I had a decades-long professional relationship, and from then on professional integrity and friendship were enough: William Gross had decided to donate the parchment, bought in good faith and at a rather high price, back to our collection, from where it had been stolen by a thief who had no respect for our cultural heritage. The two parts are now together - but only side by side, not glued back together. Restorers today are capable of miracles of any kind, and could put the halves back together almost without a trace - but we decided not to do it. Not because the story of its disappearance and miraculous recovery is now an indelible part of the history of this 1912 object, which has become, among many other things, a monument to professional integrity and friendship. The object in our database Zsuzsanna Toronyi Az 1904-ben megjelent Mirjam imakönyv belső borítóján udvarias, merőben formális dedikáció olvasható egy úrhölgynek, régi barátjától, Kiss Arnoldtól. Ez az imakönyv valóban nők nemzedékeinek lehetett olyan, mint az emlékkönyvek, a naplók, az aforizmagyűjtemények, vigasztalások, amelyeket mindig magunknál hordunk. Ezek a nők alighanem őszintébben tudtak imádkozni, mint azok a férfiak, akik megadóan elolvasták a megadott imakönyvi részeket, meghallgatták a Tórát a felolvasásokon, amelyből nem sokat értettek héberül. Azt, hogy a szó Istenhez vezet, Kiss Arnold révén tapasztalták meg a nők a polgári-kispolgári neológiában. A közvetlen szólítás, az őszinte istenkeresés hangját, az öröm, a veszteség adekvát kifejezését juttatta nekik a Mirjám. Kivételesen becses és informatív kiadványa ez a neológia történetének. Kiss Arnold és Mirjám imádságoskönyve Kiss Arnold, a költő-rabbi, ez a sajátosan neológ jelenség, aki szinte egyidős volt a neológiával, az emancipáció éveiben született és a második világháború kitörésekor halt meg, látta mozgalma fénykorát, részese volt és látta mozgalma és a bázisát adó asszimilált zsidóság hanyatlását is, majdnem a sötét végig. Egyetlen emberöltő alatt. Érezte az ima gyengéd líraiságát, amely a Tórából, Hanna imájából ered és szerkesztett nők számára egy imakönyvet, amelyet, természetesen, Mirjámról nevezett el. „Mirjám fogalom, miként szerzőjének neve. Vőlegény, évfordulós férj meg más alkalmi jogcím egyszer Mirjámot vesz a szebb nemnek. Nem a példányszám mutatja egyedül a sikert, bár az is hasonlíthatatlanul nagy, hanem az, hogy forgatják, hogy nem elég egy-egy életre, elnyűvik, mert használják, telesírják… A Mirjám valódi opus, alkotás, mert hatásaiban és eredményeiben egyre nagyobb leend. Hazánkban nem kell reformistentisztelet, a magyar imádságos szó a nőnél a magánájtatosság belső lírai eszközévé lett”. A neológia asszimilációs ajánlatának alkonyán írja ezeket a sorokat Dr. Friedman Dénes, Újpest főrabbija Kiss Arnold 70. születésnapjára. Annyira elevenek ezek a sorok, hogy akár ma is elhangozhatnának, aktuális neológ vitákban. A nők imádsága privát áhítat, személyes, közvetlen és a neológ költő-pap versei adnak neki hangot, ezért nem szükséges őket bevonni a zsinagógai imába. A neológia világias fogékonysága a költészet iránt feleslegessé teszi a reformokat. A líra, amint azt feminista irodalomtörténészek meg szokták jegyezni, engedélyezett terep nők számára. Bájos, hogy Dr. Friedman Dénes, első Rabbiképzőn végzett, reformrabbiként dolgozó vallási vezető ezekkel a sorokkal köszönti az öregkorba lépő, alig egy éve múlva el is távozó Kiss Arnoldot. A Mirjám pedig, bár diadalútja a végére ért, ott van még számos zsidó család polcán és sokunk szülei forgatták. Azoknak, akik nem férnek hozzá a hagyományhoz, máig is lehetővé teszi ez az idén 125 éves gyűjtemény, hogy mint Hanna egykor Silóban, kiönthessék lelküket az Örökkévalónak. Az azóta megváltozott nyelvhasználat, stílus viszont új neológ költőrabbi, új Kiss Arnold után kiált. Gyűjtés! Mutasd a Mirjámodat! A Mirjam imakönyv zsidó nők számára 1898-ban jelent meg először - azóta száznál több kiadást ért meg, szinte minden családban akad egy. Az imakönyvek képét, a bennük lévő dedikációkat és a hozzájuk kapcsolódó történeteket egy ennek szentelt Facebook csoportban gyűjtjük. Várjuk a további leleteket! Kérjük, hogy a posztokban mindenképp tüntessék fel, hogy az adott Mirjam:
  A távirat volt a régi idők twitter-bejegyzése, sms-e, gyors volt és rövid az adott technikai feltételek mellett. Amilyen még régebben az epigramma lehetett.Az ima, amelyet a Teremtőnek is gyorsan kell fogadnia a most tárgyalt áldás szövege szerint, az újévi liturgia kiemelt pontján is megdicsőül. A Ros Hásáná reggelein elmondott Unetáne Tókef nevű vallási költemény, pijut híressé vált mondata szerint a ránk vonatkozó rossz végzést a megtérés, az ima és a jótékonyság megváltoztathatja, ráveheti az Örökkévalót, hogy meggondolja magát. Ezt az idézetet írja héberül, eredetiben egy újévi táviratnak a címzésre vonatkozó részébe a tréfás kedvű feladó és valóban, ez a legfontosabb, amit a címzettnek tudnia kell, hogy hogyan kerülhet még gyorsan, egy bátor hajrával át az Élet könyvébe. A távirat tulajdonképpeni szövegét alkotó emlékkönyv-vers mintha visszautalna a Főima mostani és előző áldásaira, amelyek egyaránt azt kérték, hogy az Örökkévaló hallgasson oda imáinkra, hallja meg őket és teljék kedve bennük. A játékos postai üzenet végső soron maga is ima, csak, szemben a hosszú újévi liturgiával, távirati formában. Feszesen, összefogottan. Alighanem fogadta Isten és kedve is telt benne. De a távirat a hosszú és megrázó pijut felidézésével, amely arról szól, hogy most dől el, ki él majd és ki távozik, mikor, hogyan, elmélyítette a saját viccét. Összeházasította a távirati stílusú jókívánságot a félelemmel és a reménnyel. Laza és közben tiszteletreméltóan komoly dolog egy tréfás szándékú üdvözlő táviraton éppen a halandósággal, az emberi élet törékenységével szembenéző Unetáne Tókeffel tréfálkozni. Laza, merész és szép. És ahhoz, hogy megértsük ezt a bájos és komoly szemtelenséget, muszáj kicsit ismerni a héber nyelvet és a nagyünnepek liturgiáját, amelyet tehát csak az nevethet ki alázatosan, aki kicsit tanulmányozta is őket. |
Categories
All
Archives
September 2023
|
RSS Feed