​1993-94-ben láthatták először a nézők Jancsó Miklós Kövek üzenete című televíziós sorozatát. A hat részes, egyenként közel egyórás epizódokból álló film a Kárpát-medencei zsidó közösségek nyomait és emlékeit kutatta fel és mutatta meg: volt, ahol a stáb már csak romokat és sírhelyeket talált, máshol egy-egy kis közösséget is, amely még őrizte a hagyományokat, szokásokat. A sorozat később DVD-n is megjelent. Böjte József, a film producere így foglalta össze a DVD-kiadáshoz készült előszavában a film történetét:
„1993-ban Bodor Pál (Diurnus) hívta fel a figyelmemet Erdélyi Laló fotóalbumára, amely a kárpátaljai zsidó temetőkről készült. Szép kötet volt, és elég drámai képet festett a temetõk állapotáról. Arra gondoltam, a romlásban az idő múlásán túl benne van a zsidóság hiánya is, mert a kiirtottak nem tudják már ápolni hagyományaikat. Vajon mennyien maradtak, hogyan élnek, hogyan túlélnek? Akkor láttam Jancsó Miklós megrendítő háromrészes filmjét a pusztuló olaszliszkai zsidó templomról, és felkerestem őt Erdélyi kötetével. Én nem tudtam akkor még eleget a zsidó történelemről és hagyományokról, szigorú vallási kötelmeikről. Jancsóban bíztam, az ő műveltségében és érzékenységében, és arra kértem, készítsünk filmet a maradék zsidóságról itt a Kárpát-medencében. Nagy örömömre ráállt, és megkezdődött közel tízéves együttműködésünk.”

​Munkája során a stáb több helyszínt bejárt: Hegyalja, Máramaros, Moldva, Kárpátalja és Budapest voltak a forgatás fókuszában. Böjte elmondása szerint a céljuk az volt, hogy emlékezzenek és emlékeztessenek. Hogy ez sikerült-e? A Kövek üzenete volt a rendszerváltás utáni egyik első olyan dokumentumfilm, amely számot vetett a zsidóság sorsával, és megmutatta, hogyan tűnnek el a hagyományok, hogyan halványul az újabb generációk megjelenésével az emlékezet. Egy olyan fontos pillanatban készült, amikor még rögzíthető volt sok minden, ami aztán később eltűnt a közösségek életéből. Dalok, szertartások, történetek; vagy egyszerűen csak nevek, arcok, egy-egy jellegzetes mozdulat. Aztán maga a film is lassan feledésbe merült az évek múlásával. Még hozzáférhető videómegosztó oldalakon, és néha egy-egy rendezvényen levetítenek belőle epizódokat, de a fiatalabb generációk képviselői között aligha akad olyan, aki látta volna. A jelentőségén ez nem változtat, de ugyanúgy kevesen ismerik, mint azokat a fontos emlékeket, amelyeket megörökít.

​A felvételek összes eredeti nyersanyagát, amelyekből később a vágáshoz és szerkesztéshez szükséges másolatok készültek, Böjte József, a film producere őrizte meg. Évtizedeken át elő sem vette a kazettákat senki, mígnem a 2010-es évek végén a United States Holocaust Memorial Museum (USHMM) látókörébe nem került éppen az a térség, ahol Jancsó és stábja a sorozatot forgatta. Mint minden filmnél, a Kövek üzenete esetében is sok olyan felvétel készült, amelyek aztán a vágóasztalon végezték, és nem kerültek be végül a kész sorozatba. A film alkotóinak megvolt a maguk koncepciója, mit mutatnának meg szívesen, mi az, ami a kész mű ritmusához illik, és mi az, ami kilóg, esetleg túl sok lenne. Azok számára viszont, akik kutatói szemmel néznek a felvételekre, megeshet, hogy éppen a kivágott anyagok között lapul valami apróság, ami érdekes lehet: akár egy olyan nyom, amelyen elindulva új történetek tárulhatnak fel. Egyértelmű volt tehát, hogy ideje elővenni az elfeledett felvételeket.
Az eredeti kazettákat Böjte megőrizte és nagylelkűen felajánlotta feldolgozásra. Hiszen minél előbb digitalizálni kellett, és nemcsak azért, hogy könnyebben kezelhető legyen az anyag, hanem, hogy egyáltalán megnézhető legyen, mivel a kilencvenes években használt beta kazettákhoz most már csak nagyobb archívumokban lehet lejátszót találni. Emellett a mágnesszalagok, még ha óvatosan és szakszerűen tárolják is, az évek múlásával lassan tönkremennek, így minél később kerülnek szakértő kezekbe, annál kisebb a valószínűsége, hogy használható marad a rajtuk tárolt anyag.
A digitalizációt a budapesti Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár archívumának munkatársai közreműködésével végezték, és ők, valamint, az USHMM megbízottjai voltak azok, akik nekiálltak a feldolgozásnak. Az eredeti kazettákat és a digitális másolatokat a Levéltár őrzi, így a szakemberek folyamatosan dolgozhatnak az anyagon. Nem kis mennyiségű felvételről van szó: összesen 73 kazetta került elő, darabonként 36 percnyi játékidővel, ezeket kellett digitalizálni, majd a tartalmukat végignézni, és technikai, illetve tartalmi adatokat rögzítő címkékkel ellátni, hogy a későbbiekben már könnyen rendszerezhetők és kereshetők legyenek. 

​Az egyik legizgalmasabb kérdés, ha egy film nyersanyaga előkerül, hogy vajon ami kimaradt, miért is nem került végül a kész alkotásba. A Kövek üzenete, amellett, hogy dokumentumfilm, igazi Jancsó-mű: művészien szerkesztett, különleges atmoszférájú, minden hangnak, minden képkockának jelentősége van. A kihagyott felvételek sok mindent elárulnak Jancsó munkamódszeréről, a stábtagokhoz fűződő kapcsolatáról, és arról, hogyan vágott szinte már előre, fejben, amikor forgatott. Az operatőrök között találjuk Kende Jánost, Jancsó Nyikát, Kozma Istvánt és Vékás Pétert is. A forgatókönyvet Kőbányai János írta, aki maga is több filmrészleten megjelenik Jancsó Miklóssal együtt.
De mi is van azokon a bizonyos kazettákon?

​A Jancsóra jellemző hosszan pásztázó képek tömkelegét tartalmazzák a háttéranyagok. Ezek közül jó néhány bekerült a kész sorozatba, és van, ami szép, de végül mégis kimaradt; talán azért, mert megtörte volna a film tervezett ritmusát. Vannak köztük tájképek, külső és belső felvételek épületekről és udvarokról, közelképek egy-egy szereplő arcáról, és útközben, a kocsi ablakából rögzített „jó lehet még valamire”-filmkockák is. Annak, aki a közelmúltban megfordult ugyanezeken a vidékeken, döbbenetes lehet látni, hogy mennyire megállt az idő néhány helyen. Tisztán azonosítható, felismerhető minden helyszín, és az is jól látszik, hogy sok esetben egyáltalán nem javult az ott élők életminősége a forgatás óta eltelt évtizedek alatt. Némelyik felvétel készülhetett volna akár most is, és ezzel szembenézni nem feltétlenül könnyű.

​Számtalanszor előfordul a felvételeken, hogy egy-egy hosszan rögzített tájkép mögött a stábtagok beszélgetését lehet hallani. Mivel a kész filmen ezek alá a képek alá zene került, itt nem számított a hang. A háttérbeszélgetésekből kiderülnek a forgatás rejtett részletei, de akadnak személyes történetek is, és elhangzanak belső poénok, amelyek egy jól összeszokott munkatársi csapat sajátjai. Érdemes lehet egy-egy szempont szerint végighallgatni ezeket a párbeszédeket: például neveket, időpontokat, helyszíneket keresni bennük, amelyek segítségével pontosítható egy-egy kutatási irányvonal.

A kazetták anyagai között bőséggel akad olyan, ami azt mutatja meg, hol és hogyan dolgoztak a stábtagok. Némelyiken jól látszik, hogy egy későbbi werkfilmhez készült, ezek között akadnak miniinterjúk, stúdiófelvételek is. Máskor csak éppen felkapta egy stábtag a kamerát, hogy rögzítsen egy spontán pillanatot. Így követhető végig, hogyan oldotta meg egy hirtelen kerített szakember, amikor a forgatócsoport kisbusza lerobbant, vagy az, hogyan lepték meg a helyiek őket süteményekkel. A folyóparton pecázó zenei konzultáns éppúgy látható, mint egy hirtelen jött eső, amitől pillanatok alatt sártengerré vált a gondosan kiválasztott forgatási helyszín. Jól látszik, milyen felszereléseket használtak a kilencvenes években, hogyan oldottak meg egy-egy technikai kihívást – ez már önmagában is érdekes téma, az elkészült filmtől függetlenül. ​

​Talán a legizgalmasabb része a háttéranyagok feltárásának felfedezni olyan embereket a felvételeken, akik nem szerepelnek a film közreadott változatában, mégis ott voltak, amikor a forgatás zajlott. A feldolgozás során az ő azonosításuk fontos feladat, hiszen érintettek lehetnek a kész sorozat központi témájában, mint a hagyományok ismerői és őrzői, vagy akár a forgatás utáni személyes életútjuk követése is hozhat új információkat. A feldolgozás kezdete óta sikerült már néhány ilyen szereplőt név szerint azonosítani, és ez egészen biztosan még nem a folyamat vége. Láthatóak az újjáéledő zsidó közösségek Budapesten, az iskolák, az ünnepségek vagy egy szép hanukai ünnepség a Kaláka együttes részvételével.

​Az egész estét betöltő szertartások, az iskolai ünnepségek vagy közösségi események csak részleteikben jelennek meg a kész filmsorozatban, a kivágott részek azonban teljes egészében tartalmazzák az ott rögzített anyagokat. Ezek között persze sok az ismétlődő elem, a hangulatkép, de elhangzanak beszélgetések is, amelyekből csak egy-két perc szerepel a kész filmben, itt azonban teljes egészében megnézhető-meghallgatható az összes. És van olyan esemény is, ami másképpen feszítette volna szét a kereteket: szerepel az anyagok között például egy teljes körülmetélési szertartás egészen részletes, közeli felvételekkel, és bár a brit milá természetes része a közösség életének, egy ebben kevésbé jártas néző számára valószínűleg felkavaró és nehezen érthető lett volna aprólékosan végigkövetni lépésről lépésre. A felvétel azonban megvan, megőrizve az ősi szokás minden apró mozzanatát, a hozzá fűzött magyarázatokkal együtt.
A digitalizált anyagok feldolgozása éppen csak megkezdődött, és várhatóan jó darabig eltart majd, mert, mint a fentiekből is látszik, végtelen sok lehetőség rejlik bennük. Másképp fontos és érdekes kutatási anyag annak, akinek a közép-európai zsidóság története a szívügye, mint annak, aki a huszadik század filmművészete iránt érdeklődik, vagy annak, aki különféle vallási csoportok együttélésével foglalkozik. Az anyag részleteivel és az eddigi eredményekkel a tervek szerint egy, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár által szervezett konferencián ismerkedhet meg a nyilvánosság – reméljük, minél hamarabb. 

A Jancsó-hagyaték gyűjteményi adatbázisunkban: JANCSÓ HAGYATÉK 

Már az 1920-as években sem volt egyszerű dolog pesti zsidónak lenni (sőt). Most úgy tűnik, a történelem számos ponton ismétli önmagát!
Az elvesztett első világháború, a forradalmak és Trianon sokkja után az erősödő antiszemita belpolitikai légkör komoly zsidó disszimilációs hullámot eredményezett, azaz „a magyar zsidóság még szorosabban összeforrott, a hitélet még jobban megszilárdult" – értékelte a háború utáni helyzetet Eppler Sándor akkori hitközségi főtitkár. A kormányzatot feltétel nélkül támogató hitközségi elnök helyett 1922-ben Lederer Sándort választották a Pesti Izraelita Hitközség elnökének, aki nagy erőkkel fogott programja, a „valláskulturális reform" megvalósításába, amivel újabb és újabb rétegeket nyert meg a hitközségi ügyeknek. "Lateiner budapesti zsidók jó zsidók szeretnének lenni, sokáig közömbösek voltak a vallás ügyei iránt, ma erősen érzik, hogy mit jelent a hit boldogsága és szépsége." – nyilatkozta az Egyenlőségnek 1925-ben, rámutatva, hogy míg kezdetben csak az antiszemitizmus csinált zsidót sokakból, addig a hitközség okos és átgondolt politikája képes volt ezeket a rétegeket tartósan megtartani a zsidó életben.

A valláskulturális reform ezt a megnövekedett – s egyben megváltozott – igényt elégítette ki. Ekkor épült fel számos budapesti zsinagóga: a Nagyfuvaros (1922), a Páva (1923), a Soroksári úti (1925), a Garay utcai (1926), s ekkor bővítették a Bethlen téri és a Csáky (ma: Hegedűs Gyula utca, képünkön) utcai zsinagógákat (1931) is. A valláskulturális reform nem csak a zsinagógaépítésre koncentrált, hanem kulturális és jótékonysági intézményeket is tervbe vett, ezek közül elsőrangú fontosságot kapott az ifjúság nevelése, ezért ekkor építették a zsidó gimnáziumot (ma: Radnóti), támogatták a zsidó cserkészcsapatokat, és korrepetálásokat, délutáni programokat szerveztek a nem zsidó iskolákban tanulóknak is. Az egész közösség kulturális felemelését célozta a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga udvarán felépítendő Bét Hámidrás. Ide vallási és világi témájú előadássorozatokat, a vallásos tanulmányok elmélyítésére pedig jesivát terveztek, internátussal. "Újrakezdőknek", akiket csak a zsidó vallási reneszánsz vont be újra a hitéletbe héber nyelvi és imakönyvi ismereteket tanítottak volna. Ezzel párhuzamosan a Dohány utcai zsinagóga mellett felépítették a kultúrházat, melynek emeletén helyezték el a zsidó múzeum kiállításait.

„... a kultúra ápolása és következetes fejlesztése biztosítja szellemi szupremáciánkat" – nyilatkozta Léderer 1925-ben, s szavait ma is megfogadhatnánk.

Toronyi Zsuzsanna 

Bemutatott műtárgy:
Csáky utcai zsinagóga homlokzata