|
Farkas István festőművész jómódú zsidó családban született. Édesapja Wolfner József, a Singer és Wolfner könyvkiadó tulajdonosa volt. Apja halála után Farkas sikeres franciaországi éveket – kiállításokat, gyűjtőket, montparnasse-i műtermet – hátrahagyva, 1932-ben hazaköltözött, hogy átvegye a családi vállalkozást. Már évtizedekkel korábban magával ragadta a szigligeti öböl látványa: a Kamonkő oldalában végül 1936-ban építtette fel kétszintes nyaralóját. A három oldalról, patkó alakban, a hegyhát által védett táj, amely alatt mélyen fekszik a szigligeti öböl, minden odalátogatót lenyűgöz. A háború előszelében Farkas ebben a környezetben talált menedékre; több tájképen is megörökítette a világ változásairól mit sem sejtő tavat és az azt körülvevő hegyeket. Ennek a korszakának az egyik fő művét, a Balatoni emlék című képet a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár őrzi. A festmény, amelynek hátterében a Fonyódi-hegyre is ráismerhetünk, abba az összetéveszthetetlen Farkas István-i világba kalauzol bennünket, ahol az ember és a táj nem szimbiotikus egységben jelenik meg: a töredezett, élettelennek tűnő fák inkább csak szemtanúi a kísérteteknek tűnő emberi alakok semmivé válásának. Farkas István a szigligeti öböl látképébe bújtatva érzékelteti a polgári társadalom eltűnését. Ahogy az 1931-ben festett, Kertben című műve is tanúsítja, Farkas képein hiába látunk valósághű kompozíciókat, álomszerű, kietlen jelenetei egyfajta felborult világszínpaddá válnak, ahol egy logikátlan, minden észérvet nélkülöző világgal találjuk szembe magunkat, és ahol a természet, a tárgyak és az emberek lényegükben már nem különböznek egymástól. A Balatoni emlék részleteiben is ezzel a hangulatú látvánnyal találkozhatunk: a szertefoszló, szétmálló falevelek mintha a kép közepén lévő, szinte áttetsző alakok jelképei lennének. A mű mértani közepén látható arctalan, szellemszerű figura hiába került reflektorfénybe, mégsem lehet a kép főszereplője. A holokausztban később életét vesztő, nyugat-európai karriert befutott művész képein a 30-as évektől kezdve az emberi arc, maga az ember egyre inkább csupán élettelen töredéke a valóságnak – emlékképe önmagának, aki nem alakíthatja saját sorsát. Farkas Zsófia The painter István Farkas was born into a wealthy Jewish family. His father was József Wolfner, the owner of the publishing house Singer and Wolfner. After the death of his father Farkas, leaving behind successful years in France –exhibitions, collectors, a studio in Montparnasse, moved home in 1932 to take over the family business. Decades earlier, he had been captivated by the sight of the Bay of Szigliget: he finally built his two-storey holiday house on the side of Kamonkő in 1936.The landscape, protected from three sides by the ridge in the shape of a horseshoe, below which lies the bay of Szigliget, impresses all visitors.During the premonitary signs of the war, Farkas found refuge in this environment; he captured the lake that was unaware of the changes in the world, and the mountains surrounding it, on several landscapes. One of the main works of this period, Memory of the Balaton, is preserved by the Hungarian Jewish Museum and Archives. The painting, in the background of which we can recognize the Fonyód hill, guides us to the unmistakable world of István Farkas where man and landscape are not presented in symbiotic unity: the fragmented, seemingly lifeless trees are rather witnessing the destruction of ghost-like human figures. István Farkas shows the disappearance of civil society hidden in the view of the Szigliget Bay. As his 1931 painting In the Garden shows, even though we see realistic compositions in Farkas’s paintings, his dreamlike, dreary scenes become a kind of overturned world stage, where we find ourselves facing an illogical world without any reason, where nature, objects and people are no longer essentially different from each other. In the details of Memory of the Balaton, the sight also has this atmosphere: the evanescent, mouldering leaves seem to be the symbols of almost translucent figures in the centre of the picture. Even though the faceless, ghostly figure in the geometric centre of the work gets into the spotlight, it cannot be the protagonist of the picture. In the paintings of the artist, who had a career in Western-Europe and who later lost his life in the Holocaust, from the 1930s onwards, the human face, the man is just a lifeless fragment of reality, a memory of himself, who cannot shape his own destiny. Zsófia Farkas Translated by Eszter Cseh-Szilárd Idén július 7-dike a zsidó naptár szerint Tammuz 20-dika, amely a Dohány utcai születésű Theodor Herzl jahrzeitja, halálának emléklapja. A pesti születésű, szinte tökéletesen asszimilálódott gondolkodó, Theodor Herzl fogalmazta meg a zsidó nemzeti érdekek védelmének szükségességét és a politikai cionizmus alapgondolatait, mellyel az addig elsősorban vallási elemekben jelen lévő zsidó nemzeti gondolat új, társadalmi–politikai dimenziókkal bővült. Herzl 1896-ban jelentette meg A zsidó állam című nagyhatású röpiratát, majd 1897-ben Bázelben megszervezte az első cionista kongresszust. A később rendszeresen megrendezett kongresszusokon a politikai-diplomáciai tervek mellett a zsidó kultúra kérdései is terítékre kerültek. A diaszpóra asszimiláns művészete helyett az autentikus zsidó művészet megteremtésére törekedtek, s ennek érdekében 1906-ban Jeruzsálemben megalapították a Becalél Akadémiát, mely az európai szecessziós törekvéseket a cionista gondolatot egyesítve próbálta megteremteni az új jisuv iparművészetét. A tradicionális zsidó képtilalom miatt legmegfelelőbbnek és a zsidó írásos tradícióval leginkább összeilleszthetőnek a héber betűkből kialakított ornamensek alkalmazását tekintették. Ennek az irányzatnak egyik jeles képviselője volt a szegedi származású Seelenfreund Salamon grafikus, aki szintén a héber betűkből alkotott díszítéseket.  A Theodor Herzl halálakor (1904. július 3.) tervezett emléklapja a zsidó tradíció ősi elemeit ötvözi a korszak legmodernebb stíluselemeivel. A fehér sztélé-sírkövön Herzl héber neve (Benjamin Herzl) szerepel olyan jelzővel (hameor hagadol = a nagy fény), amely egy szójátékkal a középkori nagy rabbi, Rabbénu Gersom jelzőjére (hameor hagolá = a diaszpora fénye) emlékeztet. Ezt a párhuzamot erősíti a sztélé alsó részének felirata: aki megmutatta a szétszóratásból kivezető utat. A sztélé mellett a héber betűk elemeiből összeállított menóra és növényi inda motívumok láthatóak.
Az emléklapot az 1910-es években Schwarcz Ignác utóda képeslapon is megjelentette. Seelenferund elkötelezett cionista volt, ő tervezte a magyarországi cionista mozgalom kiadványainak egy részét is. Az 1920-as években kivándorolt Tel Avivba, s ott élt egészen 1961-ben bekövetkezett haláláig. Toronyi Zsuzsanna Bemutatott műtárgy: Képeslap ha nem is egy pedellusképű iskolamester, de eleink megoldásai „jógyakorlatként” azért alkalmazhatóak lennének néha.  Levéltárunk gazdag „példatárából” bemutattuk már a zsidó közösségi emlékműépítés egy szép példáját, az első világháború hőseinek emlékére épített Hősök zsinagógáját. A zsinagóga díszítésében a hatágú csillag és a héber feliratok dominálnak, melyek bibliai idézetekkel állítanak emléket a háborúban elesett hősöknek. A Biblia-idézetek mellett összefoglaló feliratként is megjelenik a tény, hogy a „világháborúban elesett hőseink emlékére” állította „hittestvéri kegyelettel a Pesti Izraelita Hitközség”. A felirat terve a zsinagóga építési iratai között, a vízvezeték-szerelés számlái, a munkások díjazása és egyéb – kissé már-már unalmas - dokumentumok között maradt fenn. A tervezetet pausz-papírra, óarany-festékkel szépen megrajzolva készítették, a melléírt számok alapján feltételezhetően azért, hogy a szükséges betűk alapján kiszámíthassák a felirat költségeit. A végleges felirathoz a betűket fémből megmunkálták, és egyenként helyezték el a falon, így a szöveg plasztikusan kiemelkedett, s egyben tartós – hiszen emlékművekre tartós feliratokat szánunk! – és elegáns megoldást kínálva. A szöveg ezen a tervezeten még több helyen is hibás, a végleges tervek elkészítése előtt néhány betű cseréjére még szükség volt. 1931-32-ben, a Pesti Izraelita Hitközség beruházásain megjelenő feliratot még átnézték a hitközség írástudói, hogy ne érje az a szégyen a közösséget, hogy hibás felirattal veszi semmibe azok emlékét, akikre emlékezni szándékozott. Mai dokumentumunknak ez a megszívlelendő, ércnél maradandóbb tanulsága.
Toronyi Zsuzsanna mondta Pompeius, és a Földközi-tenger menti népeknek ez valóban a kereskedelmet, a kapcsolatokat és az életet jelentette. A héten rajtol a Balaton legnagyobb vitorlás-versenye, a 46. Kékszalag Vitorlásverseny, ezért erre a hétre kerestünk a levéltárban egy ehhez illő dokumentumot. Egy 18. századi kéziratos imakönyv 22. oldalán találtuk meg a duzzadó vitorlájú hajókat – de ezek a vitorlások nem úgy kapcsolódnak a luxushoz, ahogyan manapság a füredi mólón sétálva gondolnánk.  A zsidó tradíció írott betűkhöz fűződő hagyományai miatt a nyomtatás elterjedését követően is megmaradt a kézzel írt imakönyvek használata – igaz, ezek már nem a mindennapi használatra szánt könyvek, hanem inkább presztízsjavak, a gazdagság kifejezésének eszközei voltak. Elsősorban Közép-Európában terjedt el, hogy az udvari szállításból, hitelezésből meggazdagodott zsidó családok a különböző jeles családi események alkalmából gazdagon illusztrált, kéziratos imakönyveket rendeltek. Az általában alkalmi imákat tartalmazó kis könyveket gyakorlott, művészi tehetséggel megáldott szóferek (tóramásolók) készítették, betűről betűre másolva az imák szövegét, és néhány ima mellé kis képeket is festettek. Ezeken a képeken jellemzően az ünnepi gyertyagyújtás, imádkozás, közös étkezés jeleneteit láthatjuk, melyek jó forrásai a premodern zsidó élet vizuális világának tanulmányozásának. Az 1739-ben készített aprócska imakönyv címlapja mára szinte teljesen elmosódott, nem derül ki sem az, hogy ki készítette, sem az, hogy kinek, de feltehetően egy olyan kereskedő kaphatta, aki a távolsági kereskedelemben is érdekelt volt, s ezért néha hajóra kellett szállnia. Számára a hajózás nem sport volt, hanem veszélyekkel teli munka, mielőtt a szokásos úti ima (tfilát háderech) helyett a tengeri utazás alkalmával mondandó imát (tfilát hájám) mondta el. Az ima szövege mellett látható a két díszes háromárbocos kereskedelmi hajó – s feltehetően neki is azt kívánták a búcsúzók, amit ma is kívánunk a vitorlázóknak: jó szelet!
Toronyi Zsuzsanna Bemutatott műtárgy: Imakönyv |
Categories
All
Archives
September 2023
|
RSS Feed