A háromfelé szakított élet - Fahidi Éva emlékére

​Röviddel 98. születésnapja előtt elment Fahidi Éva (1925-2023), Auschwitz utolsó felnőtt túlélőinek egyike. A kultúrtörténetben párját ritkító módon közel nyolcvan esztendős korától kezdődően alkotta meg életművét és vált azzá, akinek ma ismerjük: író, táncművész, közéleti aktivista és több generáció tanítója. Életútját három darabra szakította a holokauszt rettentő tapasztalata. 1944-ben a debreceni kikeresztelkedett, hazafias zsidó polgárcsalád szerető, idilli környezetben nevelkedett, alig nagykorú leánya egyik pillanatról a másikra veszített el mindent: gyermekkorát és szeretteit. Az auschwitz-birkenaui megsemmisítő tábor rámpáján elválasztották családjától. „Életem legnagyobb tragédiája úgy történt meg velem, hogy észre sem vettem.” Túlélve a szelekciót, az allendorfi hadianyaggyárban végzett rabszolgamunkát és a halálmenetet, egyedül tért vissza Debrecenbe, ahol az új lakók be sem engedték a családi házba. Egy nagynénje kivételével összes rokonát elpusztították. Az elképzelhetetlenből talpra állva újrakezdte életét. Magyarországon maradt, külkereskedelmi szakemberként karriert csinált, megházasodott, közel hat évtizeden át eltemetve magában a történteket. Deportálása 59. évfordulóján, 2003. július elsején visszatért Auschwitzba, ahol szinte kirobbant belőle az emlékezés iránti igény. Anima Rerum (A dolgok lelke) című emlékezését először németül foglalta össze a stadtallendorfi emlékhely felkérésére, majd bővített kiadásban magyarul is papírra vetette. 

Fénykép az Auschwitz Albumból: Kényszermunkatáborba irányított magyar nők csoportja, 1944 augusztusában.
​A szélső sorban a negyedik (a kép jobb széle felé tekintő) lány a debreceni Weisz Anikó, kettővel mögötte Fahidi Éva.

​Írásai és szereplései nemzetközi elismertséget hoztak neki. 2012-ben magas német állami kitüntetésben részesült. Auschwitz felszabadításának 70. évfordulóján emlékezetes beszédet mondott a Bundestagban. 2015-ben a feldolgozás és az üzenet továbbításának új módjait kutatva a Tünet Együttessel Sóvirág címmel páratlan táncszínházi produkciót hozott létre, ahol 90 évesen életében először lépett színpadra, hogy hatvan évvel fiatalabb táncpartnerével dialógust teremtve eltáncolja és elbeszélje a traumát, négy éven és 86 előadáson keresztül. A próbafolyamat küzdelmeit megörökítő A létezés eufóriája elnyerte a locarnói filmfesztivál nagydíját. A magyarországi hivatalos elismerésekre jóval tovább kellett várni. 2016-ban a Fahidi ház előtt állított „botlatókövet” Debrecen városa a helyiek „érzékenységére” hivatkozva csak vonakodva és diplomáciai nyomás hatására engedélyezte. Szülővárosa végül 2023-ban díszpolgári címmel igyekezett jóvá tenni a történteket. Életfilozófiáját, egyben 1945 utáni privát történelmét A szerelem alanya és tárgya című könyvében foglalta össze, 93 éves korában.

Az első botlatókövek elhelyezése Debrecenben, a Fahidi család egykori háza előtt, 2016. @Csősz László felvétele  

​„Hogyan is élhettem úgy 59 évig, hogy ne folyton erről beszéljek? (…) Ezért maradtam életben” – vallotta egy két évvel ezelőtti beszélgetésünkben. Éva túllépett a holokauszt-trauma horizontján, missziónak tekintve, hogy a saját tapasztalataira építve fellépjen mindenfajta erőszak és önkény ellen. Különösen szívügyének érezte, hogy megemlékezzünk a roma genocídiumról, amelynek 1944. augusztus 2-ának éjjelén Birkenauban maga is szemtanúja volt. Elsősorban a gyerekekre és fiatalokra figyelt, hangsúlyozva, hogy már a verbális erőszak, „hétköznapi” gyűlölet megnyilvánulásai ellen is tenni kell. Figyelmeztetett, ha restek vagyunk a jóra és nem tartjuk ébren az emlékezést, akkor hasonló bűncselekmények bárhol és bármikor újra megtörténhetnek. Mindemellett töretlenül bízott abban, hogy az ember eredendően jónak (és egyenlőnek) születik. Hitt az eltérő véleményű, hitű, ízlésű emberek közötti folytonos párbeszédben.
Éva a „halálra ráadásul” kapott életet olyan adománynak tekintette, amellyel megfontoltan, gondosan kell gazdálkodni, szétszórva szeretetét százfelé, de az önszeretetet is tudatosan vállalva. Sokunk számára adott példát, hogyan lehet nem szűnő világjobbító szenvedéllyel alkotni és dolgozni, féktelen életszeretettel és humorral, de egyben nagy önfegyelemmel, egészségtudatosan élni. A sosem szűnő testi és lelki sérüléseket hordozva mégis úgy élni, hogy annak minden mozzanata méltó legyen a felidézésre. Éva most itt hagyott bennünket, de mosolya, bölcsessége, elbűvölő eleganciája örökre velünk marad.

Csősz László